Az Országgyűlés Külügyi bizottsága 2013. június 20-án megtartott ülésén meghallgatta Martonyi Jánost. A miniszter úr expozéja és az egyes képviselői kérdésekre adott válaszainak leirata.

Köszönöm szépen, elnök úr. Köszönöm szépen a meghívást és köszönöm szépen a lehetőséget. Körülbelül egy évvel ezelőtt találkoztunk hasonló körben, és azt hiszem, most is valami hasonló megállapítással tudom kezdeni, mint korábban jó néhány alkalommal, amikor találkoztunk. A magyar külpolitika alapvető célkitűzése, feladata a nemzeti érdekek képviselete. Ez jelenti a békét, a biztonságot, jelenti a gazdasági fejlődés, növekedés, gyarapodás külső feltételeinek a megteremtését, javítását mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind pedig a többoldalú nemzetközi fórumokon, és jelenti azoknak a kedvező folyamatoknak a segítését, amelyek az ország gyarapodását segítik, és az ország hírnevét növelik, megítélését pedig javítják. Ezek a folyamatok lehetnek térségi, tehát közép-európai folyamatok, lehetnek európai folyamatok, természetesen vannak ilyen folyamatok a szövetségi rendszereken belül is, és hát természetesen vannak olyan nagyon fontos folyamatok, amelyeket ma globálisaknak nevezünk, tehát amelyek az egész világra kiterjednek, hatásukban azonban feltétlenül érintenek minden egyes országot, minden egyes közösséget, ezen belül Magyarországot is.

Nem véletlen, hogy az érdeklődésünk az elmúlt időszakban ezek iránt a folyamatok iránt jelentősen megnövekedett, és megpróbálunk, megkísérelünk a korábbiakhoz képest erőteljesebben bekapcsolódni ezekbe a folyamatokba, és azoknak a kedvező irányait segítjük, és a kedvezőtlen irányait pedig megpróbáljuk tompítani, természetesen a globális folyamat más szereplőivel együttműködésben.

Azzal kezdtem, hogy a külpolitika fő célkitűzése a nemzeti érdekek képviselete. Nincs ebben semmi új, azt megint hozzá kell tegyem, hogy Magyarország esetében ez bonyolultabb, összetettebb kérdés, mint a legtöbb ország esetében, tekintettel arra, hogy – mint jól tudjuk – a mi esetünkben a nemzet és az állam fogalma nem esik egybe. Ez vezet az első kérdéshez, nevezetesen a nemzetpolitikai feladatainkhoz a külügyi területen. Erről a témáról most nem beszélek részletesen, nem olyan régen hallgatott meg a nemzetpolitikával foglalkozó országgyűlési bizottság, ott ezt a kérdést elég részletesen megbeszéltük. Ezért itt most csak néhány kérdésre utalnék egész röviden.

A nemzetpolitikai területen az elmúlt időszak legjelentősebb fejleménye – és ezt mindenki tudja – az állampolgársági törvény módosítása nyomán kibontakozott tevékenység volt. A számok most már ismertek, természetesen nem véglegesek, hiszen a folyamat megy tovább. A kérelmek körülbelül felét, körülbelül 220-230 ezer kérelmet a külképviseleteink fogadták be, tehát ez önmagában véve is egy óriási feladat volt, közel 200 ezer eskütételre került sor a külképviseleteken. Ez tehát egy nagyon nagy feladat, azt hiszem, hogy ezt a feladatot a külügyi apparátus, a Külügyminisztérium és a külképviseletek egyaránt sikeresen oldották meg, illetve oldják meg jelenleg is, és fogják megoldani a jövőben is. Ennek óriási külpolitikai jelentősége is van, ezt nagyon sokszor elmondták, elmondtuk. Azt is látni kell, hogy ez voltaképpen két ágon folyik, az egyik a magyar állampolgárság elnyerése, ahogy mondjuk, egyszerűsített feltételekkel, elsősorban a szomszédos országokban élő magyarok, illetve ezek leszármazottai számára, akik új magyar állampolgárságot nyernek. De van ennek egy másik ága is, tudniillik a világban élő magyarság, elsősorban a nyugati magyarság egyre nagyobb arányban ébred rá arra, hogy ő rendelkezik magyar állampolgársággal, és kéri ennek a deklarálását, az erre vonatkozó iratok kiállítását.

A két folyamat együttesen eredményezi azt, hogy valóban a világon élő magyar állampolgárok száma – akár azért, mert most szerezetek magyar állampolgárságot, akár azért, mert deklarálták az ő magyar állampolgárságukat – jelentősen megnőtt. Ez azért is örvendetes, mert nem olyan régen jöttek ki az adatok a Kárpát-medencei magyarság tekintetében, amiből az derül ki, hogy a magyarság létszáma a Kárpát-medencében elég lényegesen csökkent. Az azért figyelemreméltó, hogy a Kárpát-medence teljes népességének ma is körülbelül 40 százaléka magyar, még azt is hozzáteszem, hogy ha a magyarországi magyarság létszáma nem csökkent volna látványosan, és most nem csak a demográfiai általános csökkenésre, hanem a magukat magyarnak vallók számának lényeges csökkenésére is gondolok, akkor tulajdonképpen ez a 40 százalék lehetne 45 vagy 50 százalék is, de ez csak egy zárójel volt. Azt hiszem, hogy külpolitikai szempontból a lényeg az, hogy az állampolgársági kérelmek befogadása simán ment, és politikailag sem vetett fel ez a kérdés aránytalan nehézségeket, feszültségeket, gondokat a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatokban. Egy olyan szomszédos ország van – tudjuk –, amelyikkel ezt a kérdést a mai napig nem sikerült rendezni, nem is módosította még Szlovákia azt a törvényt, amelyet annak idején – az első Fico-kormány idején – elfogadtak. Ez számukra is egyébként gondot jelent, mert most már körülbelül 500 körül van azok száma, akiket automatikusan megfosztanak a szlovák állampolgárságuktól, ezek között a legjobb tudomásom szerint 35-en vannak jelenleg azok, akiket a magyar állampolgárságuktól fosztottak meg. Egyébként, hozzáteszem, itt a szakértői megbeszélések folynak a két fél között, és továbbra is folyik a gondolkodás azon, hogyan tudjuk ezt a dilemmát megoldani.

Van más olyan szomszédos országunk is, amelyik egyébként nem fogadja el a kettős állampolgárság intézményét, de ezekkel az országokkal konfliktus, feszültség ennek kapcsán nem állt elő, és azok a szomszédos országok pedig, ahol a legnagyobb kérték és kapták meg az ott élő magyarok az állampolgárságot, ott ez a kérdés gondot, problémát, feszültséget nem okozott. Egyébként azt tudjuk jól, hogy a magyar külpolitikának a legkomolyabb feladata – úgy is lehet mondani, hogy állandó dilemmája – az, és mindig az is lesz, hogy hogyan tudjuk összeegyeztetni a magyar közösségek alapvető érdekeit, hogyan tudjuk elősegíteni az ő közösségi, kollektív jogaiknak, ha úgy tetszik, különböző autonómiaformáiknak a megteremtését, hogyan tudjuk tehát összeegyeztetni ezt az alapvetően értékekre épülő politikai célkitűzést és kötelezettséget, amit egyébként a magyar alaptörvény is rögzít, nos, hogyan tudjuk ezt összeegyeztetni egy sikeres, egyre jobban mélyülő és fejlődő regionális együttműködéssel, szomszédpolitikával.

A feladat, jól tudjuk, nem könnyű, hiszen a szomszédos országokban különböző okokból – de ennek az elemzésébe most nem megyek bele, ezt megbeszéltük a másik bizottságban – továbbra is táplálnak bizonyos aggodalmakat, és ezek akkor is aggodalmak, ha egyébként jól tudjuk azt, hogy alaptalanok. Tehát ez a feladat megmarad, és ebből fakadóan természetesen a szomszédos országokkal a viszonyunk változóan alakul, vannak itt bizonyos volatilitási elemek, vannak fölfelé ívelő időszakok, vannak megtorpanó, vannak problematikus időszakok, és azt hiszem, ez most már elég régóta tart, és nincs okom annak feltételezésére, hogy a következő években ez másként fog történni. Tehát minden egyes alkalommal le tudjuk fényképezni az egyes szomszédos országokkal fennálló kapcsolatok állását, tudjuk ezt elemezni, el tudjuk mondani, hogy milyen eredmények vannak az együttműködésben, milyen feszültségek, milyen gondok vannak, milyen kérdések merülnek föl, de azt hiszem, maga az állapot annyiban állandó, hogy mindig ezt a kettősséget kell valahogy elfogadnunk, illetőleg a két megközelítés között egyensúlyt teremtenünk. Én egyébként továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy minél erősebb lesz az összetartozás érzése, minél erősebb lesz az úgynevezett közép-európai vagy térségi kohézió, minél erősebbek lesznek a közös érdekeink, illetőleg minél jobban felismerjük ezeket a közös érdekeket annál jobbak lesznek a feltételei a nemzetpolitikai kérdések megoldásának is. De ugyanakkor azt is látjuk, hogy vitás kérdések vannak, jó példa erre Szlovákia, ahol valóban az elmúlt időszakban nagyon sok előrelépésre került sor kétoldalú keretek között is, visegrádi keretek között is, és ma úgy tűnik, hogy a két ország vezetése, a két ország miniszterelnöke elsősorban az együttműködésre, a közös elemekre helyezi a hangsúlyt.

De azt is tudjuk, hogy vannak emellett vitáink, és ezek a viták azért jórészt összefüggenek azokkal az alapvető véleményeltéréssekkel, mint mondjuk például a kollektív jogok vagy éppen a kollektív felelősség kérdésében, amelyek köztünk hagyományosan fennállnak. Az állampolgárságra egyébként már utaltam, és aztán lehetnek persze még a jövőben is kérdések, itt van rögtön a közigazgatási beosztás kérdése, ami az egyik legfontosabb vagy legérzékenyebb kérdés. Azt hiszem a szomszédos országok magyar közösségei szempontjából így van ez Szlovákiában és így van természetesen Romániában is, ahol volt az együttműködésnek egy szerintem látványosan felfelé ívelő időszaka, aztán volt egy megtorpanás, aztán jött egy feszültség – emlékszünk erre –, azt hiszem, ezt a feszültséget elég jelentősen sikerült enyhítenünk, tompítanunk. A bukaresti látogatásomon személyesen átéltem, hogy azért kommunikációval, nyugodt, higgadt tárgyalásokkal lehet eredményeket elérni; persze a probléma lényegét vagy gyökerét nem sikerül mindig megoldani. Most vannak új fejlemények, ezek részben negatívak, részben ugye új híreket hallunk esetleg a kulturális autonómiának az alkotmányba történő beemeléséről, netán a közösségi jelképek szabad használatáról, visszautalva a korábbi vitákra.

Tehát változó a helyzet, azt hiszem, itt nekünk mindig elvi álláspontot kell elfoglalnunk. Különösen lényeges lesz itt a közigazgatási beosztás kérdése, ennek a legérzékenyebb pontja egyébként – hozzáteszem – a megyei hatáskörök témája, tehát ha a megyei hatáskörök valamilyen okból csorbulnak, az az erdélyi magyar közösségnek az oktatási, nevelési, kulturális jogait és tevékenységeit – hogy nagyon óvatosan fogalmazzak – nem érintené pozitívan.

Szerbiáról is lehet néhány szót ejteni. Ez volt az az ország, ahol a kollektív jogokat, a közösségi jogokat Magyarország után egyébként a térségben elismerték, ennek megfelelően jöttek létre a nemzeti tanácsok. A nemzeti tanácsok hatásköre is egy kicsit törékenynek tűnik különböző okokból – most nem akarok ebbe belemenni –, mindenesetre ez egy nagyon fontos intézmény, és ennek a felmaradása változatlan, netán esetleg megnövelt hatáskörrel és pénzügyi forrásokkal nagyon fontos lenne a vajdasági magyar közösség szempontjából.

Ugyanakkor tudjuk jól, készül a kiengesztelődési, megbékélési gesztus a két ország államfője között. Nagyon bízom abban, hogy erre is minél előbb sor kerül. Ez mindenféleképpen elsősorban a vajdasági magyarság számára adna egy nagyon pozitív üzenetet, és általában a magyar nemzetpolitika szempontjából pozitív lenne egy olyan, legfelső szintű jogi aktus – mondjuk egy parlamenti határozat –, amelyik egyértelműen elutasítaná a kollektív bűnösség elvét történelmi visszatekintésben is. Nem kell külön magyaráznom, hogy ez egy ilyen deklaráció szempontjából is milyen lényeges lenne.

Áttérve most már a térségre, hiszen itt élünk, és azért – azt hiszem – számunkra mindig is ez lesz a legfontosabb, hogy itt mi történik, látni kell azt, hogy egyrészt Közép-Európa viszonylag jól vészelte át a globális és európai pénzügyi-gazdasági válságot, persze itt is vannak még bizonytalanságok, viszont a legutóbbi időszakban egyes országokban nem elsősorban a gazdasági, hanem a politikai instabilitás jelei mutatkoznak. Ez számunkra nem kedvező, tehát mi mindenféleképpen stabil térségben vagyunk érdekeltek politikai szempontból is. Most nem sorolom fel ezeket az országokat, hát jól tudjuk, hogy az elmúlt időszakban kisebb-nagyobb politikai törékenység megjelent jó néhány országban. Itt nem feltétlenül csak a szomszédainkra gondolok, hanem olyan országokra, amelyek a szomszédaink szomszédai, akár északi, akár déli irányban. Tehát azt hiszem, hogy ez kockázat, nekünk erre gondolnunk kell, és a térségi együttműködéssel kapcsolatos kihívásokat majd ilyen szempontból is meg kell tudnunk közelíteni. A térségi együttműködés szempontjából is stabil a magyar–lengyel kapcsolatrendszer, ez most ebben a helyzetben különösen fontos és fontos lesz, nagyon sok találkozóra került sor kétoldalú keretek között is a lengyel és a magyar vezetés között. Egyébként a külügyminiszter a jövő héten is Budapestre látogat, én pár héttel ezelőtt voltam Lengyelországban, a szülővárosában, tehát azt hiszem, mind a ketten – lengyelek, magyarok egyaránt – tisztában vagyunk azzal, hogy a mi együttműködésünk nagyon fontos térségi szempontból is.

Ez rögtön vezet a V4-ekhez, aminek – azt hiszem – az elmúltesztendő talán eddig a legsikeresebb és leglátványosabb esztendeje volt. Ezzel persze rögtön ki akartam fejezni az elismerésemet is a lengyel elnökség tevékenysége kapcsán. Nagyságrenddel nőtt, nem csak a kohézió, hanem a láthatóság is. Tehát úgy tűnik, a lengyeleknek sikerült a visegrádi együttműködést – nyilván a többi tagállam támogatásával és együttműködésével – általában véve az Európán kívüli térségek számára is ismertebbé tenni, ugye nem véletlen, hogy június 16-án sor került erre a bizonyos miniszterelnöki találkozóra a japán miniszterelnökkel.

Egyébként hozzáteszem, hogy most, amikor átvesszük majd a visegrádi elnökséget, pontosabban már átvettük június 16-án, de átveszem még egyszer formálisan június 26-án, és tulajdonképpen elsejével következik be a magyar elnökség. Nos, nekünk is lesznek olyan elképzeléseink, amelyek a visegrádi együttműködésnek úgymond a globális presztízsét, vizibilitását, elismertségét akarja erősíteni.

Tehát mi egyrészt együttműködünk egymással, ez nagyon fontos dolog, reményeink szerint továbbépítjük a gázvezetékeket, a vasútvonalakat, talán még egyszer a légi járatok sűrítésére is sor tud kerülni, és hát nagyon sok más infrastrukturális projektet próbálunk előmozdítani: a határátkelőhelyek számának a növelése, és így tovább. Tehát van egyrészt egy ilyen egymás közötti belső dimenziója a visegrádi együttműködésnek, ami nagyon fontos a magyar nemzeti érdekek szempontjából is, és hát természetesen van egy európai integrációs keretek között történő érdekérvényesítés. Ezért is mondjuk ma többször, és ezért is ismerem el még egyszer a lengyel elnökség érdemeit, mert pont ezen a területen ez az elmúlt esztendő látványosan jól sikerült. Mindig a több éves pénzügyi keretre, az MFF-re szoktunk hivatkozni, ez igaz, de nem csak erről van szó, látjuk a gyakorlatban, hogy tanácsülések előtt, Európa Tanács-ülések előtt a négy visegrádi ország illető miniszterei vagy éppen miniszterelnöki egyeztetnek egymással nagyon sok kérdésben, azt merem mondani, hogy szinte a legtöbb kérdésben egységes állásponttal tudnak megjelenni, és ez óhatatlanul ma már egy tényezője az európai integráció életének, és úgy tűnik, ezt ma már mindenki ismeri, elismeri és befogadja.

A közép-európai szolidaritás, amiről annyit írtak közép-európai kiválóságok, meg aztán egyre többet beszéltek a politikusok is, az ma egy létező valóság, és hozzátenném még azt, hogy erre szükség van. Hozzáteszem: erről még esetleg lehet vita is, de ebben az úgynevezett magyar témában is azért érzékeljük a közép-európai szolidaritást. Különböző formában, különböző mértékben, különböző hatásfokkal, de ez létezik, ezt érzékeljük, és azt hiszem, erre szükség is lesz. Nem feltétlenül a magyar téma miatt, hanem általában véve igenis Közép-Európának elege van abból, hogy akár általában véve a térséggel szemben, akár egyes országaival szemben más mércét alkalmazzanak, mint úgymond a régi Európával, a régi tagállamokkal vagy Nyugat-Európával szemben, és ezt mindannyian érzékeljük, most függetlenül attól, hogy ki mikor, pontosan milyen helyzetben van. Volt már más közép-európai ország is ahhoz hasonló helyzetben, amiben most Magyarország van, és egyáltalán nem zárható ki, hogy a jövőben más országok lesznek hasonló helyzetben. Mi soha nem fogjuk elfogadni a térségi szempontú megkülönböztetést, és föl szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ennek az egész magyar témának igenis van egy ilyen térségi dimenziója is, és nem árt, ha erre a magyar politikai élet valamennyi szereplője odafigyel, függetlenül a saját belpolitikai vagy pártpolitikai érdekeitől. Azt hiszem, a régió szolidaritása mindig nagyon-nagyon fontos kérdés lesz.

Persze a régió és a regionális politikánk nem kizárólag Visegrád, ezt is nagyon sokszor elmondjuk, nekünk van egy nagyon fontos déli kitekintésünk is, ugye ez végül is a magyar nyugat-balkáni politikát jelzi. A nyugat-balkáni politikának is vannak természetesen szomszédpolitikai vonatkozásai, kétoldalú elemei, ott is van egy erős infrastrukturális fejlesztési érdekeltségünk, ott még van LNG-terminál is, sok minden egyéb is – egyébként megjegyzem, északon is van, még mielőtt elfelejteném –, de itt azért van egy nagyon hangsúlyos dimenziója a térségi magyar érdekeknek, ez pedig a bővítés. Tehát itt a bővítés voltaképpen egy szóban kifejezi azt a fajta regionális vagy közép-európai érdeket, ami par excellance a mienk, és úgy tűnik, hogy a közép-európai országok általában véve osztják ezt az álláspontot. Nem véletlen azt, és biztos ezt is elmondtam már többször – elnézést az ismétlésért –, hogy annak idején Horvátország csatlakozásának a kritikus szakaszaiban, a kritikus pillanataiban a közép-európai együttműködés rendkívül jól működött, és továbbra is állítom azt, hogy erőteljes közép-európai fellépés nélkül – amibe persze nyilván a magyart talán legelőször számítom be – nem sikerült volna a horvát csatlakozási tárgyalásokat befejezni, és most persze jön a következő feladat, Szerbia. Nem könnyű dolog, jól tudjuk, a magyar álláspont ismeretes, általában véve a térségi álláspont is ismeretes. Azt hiszem, itt egyértelmű, hogy ez a szélesebb értelemben vett regionális együttműködés, kohézió, szolidaritás ebben az értelemben véve is működik.

Visszatérve: tehát nekünk itt a térségben az a legfontosabb, hogy ne legyenek feszültségek, csökkentsük ezeket, ha vannak, a vitákról beszéljünk, tárgyaljunk, ne söpörjük azokat a szőnyeg alá, beszéljünk róluk, ne kerüljük meg őket, ne tegyünk elvi engedményeket értékbéli kérdésekben, gondolok itt mondjuk például a kollektív felelősség, bűnösség kérdésére. Soha nem tehetünk engedményeket, nem is fogunk engedményt tenni, és ez az a feladat, amit valahogy meg kell oldani.

Az európai integrációval kapcsolatban nem tudom, milyen részletességgel szóljak a Magyarországgal szembeni támadásokról. Azt hiszem, erre most olyan nagyon sok időnk nincs, ezért csak néhány nagyon rövid megjegyzést tennék. Természetesen kész vagyok arra, hogy bármilyen típusú fölvetésre vagy kérdésre reagáljak ebben a témában is. Az látható, hogy a politikai támadások nem szűnnek, nem gyengülnek, éppen ellenkezőleg bizonyos szempontból erősödnek. Csak egy kis apró zárójelet teszek, hogy lényeges módosítások – mondjuk éppen a magyar alaptörvény kérdésében – sem látszanak a támadások fő irányát erőteljesebben enyhíteni, és ezzel most tulajdonképpen csak egy célzást akartam tenni.

Továbbra is lényegesek a gazdasági érdekek, lényegesek a magyar gazdaságpolitikával szembeni, nem érdektelen kifogások, ezek fontos szerepet játszanak, és továbbra is szempont az, hogy a magyar téma, a magyar vita óhatatlanul bekerült egyes országok pártpolitikai, ideológiai vitáiba, sőt ami ennél egy fokkal rosszabb, hogy egyre inkább úgy tűnik, ez a magyar vita kampánytémává válik. Ezt csak azért említem, mert megragadom most még egyszer az alkalmat, hogy jelezzem: mi nem szeretnénk kampánytémává válni. Magyarország rendkívül fontos ország, számunkra meg különösen fontos ország, de azért annyira nem fontos, hogy mondjuk egy német vagy egy osztrák választópolgár a magyar kormány mikénti megítélése alapján döntsön alapvetően német vagy osztrák kérdésekben, és ettől függően adja szavazatát erre vagy arra a német vagy osztrák politikai családra. Véleményem szerint ez nekünk egyáltalán nem kívánatos, mi nem szeretnénk kampánytémává válni. Mi megértjük azt egyébként – vegyük, mondjuk Németországot –, hogy a mai német kormánykoalíció mind az európai politika szintjén, mind a németországi politika szintjén meglehetősen, sőt nagyon jól végzi a dolgát. Sikeres az Európa-politikája, és nagyon jól vezeti Németországot. Nos, ilyen körülmények között megértem, hogy elég nehéz pár hónappal a választások előtt a német kormányon fogást találni. Hát akkor vegyük elő a magyar kérdést, mondjuk el hetente, hogy miért nem lép fel határozottabban a kormány és személyesen a kancellár asszony a magyar kormánnyal szemben, hátha ebből majd bizonyos választási előnyöket tudunk kovácsolni. Ez nem jó dolog, és ez nekünk nem tetszik, és ezt itt most nagyon világosan megmondom, hogy ez nekünk egyáltalában nem tetszik, és ez szerintem senkinek sem érdeke, a Magyar Szocialista Pártnak sem.

Ami egyébként a konkrét területeket illeti, ezeket át lehet nézni, ugye a Velencei Bizottság egy friss élmény, ha valaki elolvassa alaposan, egyrészt látni fogja, hogy valóban elég lényeges változásra, változtatásokra került sor, az már csak apró kis paradoxon, hogy az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosa éppen azt a három mondatot idézi a Velencei Bizottság jelentéséből, ami egyébként a véletlenül internetre került előzetes, tervezett szövegében szerepel, de éppen a magyar fellépés nyomán a végső szövegben már nem szerepel. Tehát mind a három tétel, mind a három idézet – amit egyébként idézőjellel láttak el – az a Velencei Bizottság jelentésében nincs benne. Úgyhogy azt hiszem, ezen a téren mindenkinek óvatosan kellene eljárnia, egyébként a Velencei Bizottságnál is az a probléma, hogy a tényállítások meg a végső, alapvetően politikai motivációjú következtetések nincsenek egymással összhangban. Tehát, ha valaki elolvassa, hogy mi a baj, és végigmegy azon, s azt mondja, hogy igen, itt talán ez tényleg, jó néhány esetben csak az a baj, hogy ez miért szerepel az alaptörvényben, miért kellett ezt alaptörvényi szintre vinni. Erre volt az a magyar érvelés, hogy ez csak egész rövid, fölhatalmazó rendelkezés, ennek nyomán törvények fognak születni, és ezek a törvények természetesen a magyar Alkotmánybíróság felülvizsgálati jogkörébe tartoznak, és valószínűleg felül is fogja vizsgálni az Alkotmánybíróság ezeket a törvényeket.

Tehát összességében csak azt akarom mondani, hogy itt is van egy ilyen kérdés, hogy a politika mintha fontosabb lett volna, mint a jogi elemzés. Mindez egyáltalán nem csodálatra méltó a LIBE Bizottság jelentésében. Tehát ott ezen ne lepődjön meg senki, mert az egy politikai anyag. A parlamentnek és a parlamenti bizottságnak ez a dolga, hogy politikai anyagokat készítsen. Hogy ez esetleg nem pontos, nem tárgyilagos – hát a politika már csak ilyen –, ezt aztán visszatükrözi a szavazás eredménye. Tehát akkor, amikor mondjuk 19 néppárti képviselő ellene szavaz, 4 néppárti képviselő tartózkodik, és egyetlenegy sem szavazza meg, akkor azért mégiscsak föltehető az, hogy itt van valamiféle politikai különbség is a felek között. Úgyhogy ezzel nekem különösebb gondom nincs, mert hiszen – ismétlem – ez egy politikai kérdés, és feltételezem, hogy az Európai Parlament is bár meghallgatja természetesen az érveket, politikai döntést fog hozni. Van néhány alaptétel persze, amit mi fontosnak tartunk, és ezt mindig mindenütt elmondjuk. Az egyik az, hogy tartsuk be az alapszerződéseket, a jog uralma ezt is jelenti. Az alapszerződések egyrészt világosan megmondják, melyek azok a hatáskörök, amelyeket ráruháznak az integrációs intézményekre, azt is megmondják, mik azok a hatáskörök, amelyeket nem ruháznak rá az intézményekre, azok a tagállamoknál maradnak. Egy másik kérdésben az alapszerződések szintén meglehetősen világos, hogy tudniillik megmondják, hogy az egyes európai intézmények, integrációs intézmények között hogyan alakulnak a döntési hatáskörök. Na, ezt a kettőt kell tiszteletben tartani. Egészen addig tiszteletben kell tartani, ameddig az alapszerződéseket nem módosítjuk. Ez tehát számunkra egy nagyon fontos kérdés.

A másik az – és ez megint csak az alapszerződésekből következik –, hogy tudniillik a tagállamok egyenlők, és ebben benne van az egyenlő elbánás feltételen követelménye is. Ezt így egyébként senki nem teszi vitássá, szó sincs róla, itt a kérdés az, hogy az egyenlő elbánás a gyakorlatban is megvalósul-e vagy sem. Aztán még egy dolgot mondanak az alapszerződések, amit szintén fontosnak tartunk, ez pedig az, hogy el kell ismerni a tagállamok úgymond nemzeti identitását. Itt a nemzeti szó ne tévesszen meg senkit, mert a szöveg folytatásából egyértelműen kiderül, hogy itt az alapvető politikai és alkotmányos intézményekről van szó. Általában véve engedjenek meg egy pici kis szemantikai kitérőt: mi mindig nemzetinek nevezzük a jelenséget, amikor valami tagállamiról van szó, és ez már egy magyar probléma, hogy a mi esetünkben az állam, a tagállam meg a nemzet nem azonos. A nemzet számunkra azért alapvetően kulturális fogalom, és szeretném jelezni, hogy akkor, amikor az alapszerződés nemzeti identitásról beszél, akkor nem nyelvi meg kulturális meg folklór meg hasonló identitásról beszél, arról is, hanem alapvetően tagállami identitásról beszél, amiben benne van – és itt jön a lényeg – a tagállamok alkotmányos identitása is.

Akit érdekel, ennek nagyon bő irodalma van, utána lehet nézni. Egyébként pedig, ami az európai integráció továbbfejlesztését illeti, azt mi támogatjuk. Tehát, amikor arról beszélünk, ogy jöjjön létre egy valóságos pénzügyi és gazdasági unió, akkor valóban azt mondjuk, hogy ez egy fontos dolog, ezt mi elősegítjük, támogatjuk, kézenfekvő az, hogy ez a gazdasági és monetáris unió most döntően az eurózóna részesei között valósul meg. De itt nagyon fontos számunkra, az, hogy minden egyes lépésnél legyünk tekintettel az eurózónán kívüli országokra, minden egyes döntés úgy szülessék meg, hogy ezeknek az országoknak a szempontjait figyelembe vesszük, ami jelenti többek között az egységes piac feltétlen tiszteletben tartását, bizonyos politikák tiszteletben tartását, mondjuk a kohéziós politika, agrárpolitika, és így tovább. Tehát minden esetben figyelembe kell venni a nem eurózónatagok érdekeit, és a másik nagyon fontos feltétel: minden, amit az eurózóna létrehoz egymás között, az nyitott kell hogy legyen a nem eurózónatagok számára. Ha ez a két feltétel megvalósul, akkor nincs semmi gond, itt van rögtön példaként a bankunió, ezek a feltételek tulajdonképpen eddig megvalósultak, meglátjuk, hogy a jövőben is meg fognak-e valósulni, és ha meg fognak valósulni, akkor majd el fogjuk dönteni –é éppen a nyitottságból fakadó lehetőségünk alapján –, hogy csatlakozunk-e ehhez, vagy pedig sem. Tehát nekünk csak az a lényeg, hogy semmilyen olyan fal ne épüljön föl, semmilyen olyan intézményrendszer ne jöjjön létre, amely aztán a későbbiek során egy kétosztatú, kétszintű, netán akár többszintű Európát hozna létre, mert ez nekünk nem volna jó, mi az egység megőrzése mellett vagyunk, és azt hiszem, eddig ennek több alkalommal is elég világosan tanújelét adtuk.

Most kellene hosszasan beszélnem, tisztelt elnök úr és tisztelt bizottság a globális nyitásról, aminek egy nagyon fontos eleme a keleti nyitás, de hát van persze déli elem is, van egy megújuló dél-amerikai politikánk is. Nagyon röviden: nagyon sokszor azt hisszük, hogy ez gazdasági kérdés. Ez nem csak gazdasági kérdés. Ez nagyon fontos gazdasági kérdés, mert hiszen új piacokra, új befektetőkre van szükségünk; vitathatatlan, van ennek egy nagyon fontos gazdasági dimenziója, talán az a legfontosabb, de ez ugyanakkor kulturális és alapvetően Magyarország világban betöltött szerepével összefüggő kérdés is. Itt van rögtön a magyar kultúra, és persze itt van a magyar oktatás, a magyar oktatási rendszer, most készült el a kormánynak az az elképzelése, aminek a pontos nevét nem tudom megmondani, vannak ötletek: stipendium Hungary vagy bármi más, a lényeg az, hogy ide akarunk hozni minél több diákot, egyébként vannak itt 18 ezren a világ legkülönbözőbb tájairól. Még többet szeretnénk, egyrészt olyanokat, akik fizetnek, éppen nemrég állapodtunk meg a brazil kormánnyal, hogy 450 diák jön, de aztán később majd további 2000, ennek teljes költségét a brazil kormány fizeti, mert ők is nagyon fontosnak tartják ezt a témát, de természetesen ösztöndíjprogrammal is fogunk jelentkezni. Egy kis anekdotát engedjenek meg, és akkor befejezném ezt a témát, szerintem ez az anekdota többet elmond, mint bármi más. Mi nagyon sok ilyen eseményt rendeztünk itt az elmúlt egy-másfél évben, volt itt arab gazdasági fórum, volt ASEAN-fórum, volt latin-amerikai fórum, és most, pár héttel ezelőtt volt az Afrika-fórum. Talán ez volt a legsikeresebb, sokan meg is lepődtek azon, hogy ilyen magas szintű volt a részvétel, megjelent itt az Afrikai Unió elnöke, aki mégis a világ egyik meghatározó személyisége most már, egyre inkább, miután Afrika is egyre fontosabb lesz, elég sokan fölismerték. De volt egy beszélgetésem egyébként a ghánai külügyminiszter asszonnyal – Ghána egy fontos ország, most már majdnem 25-30 millió lakosa van, szépen fejlődnek, növekednek, az egyik úgynevezett afrikai sikerország –, akivel leültünk azzal, hogy akkor most beszéljük meg – mi, szegediek –, hogy mit tudunk tenni a két ország kapcsolatainak fejlesztése céljából. Mert a hölgy tudniillik egy ghánai diák és egy szeged környéki asszony – akik évfolyamtársak voltak a szegedi Orvostudományi Egyetemen a ’60-as években – házasságából született, és ennek megfelelően nem tudom, hány éves koráig ott is élt.

Magyarul egész jól tud, de azért persze komoly kérdésekről inkább angolul beszél. De hát végül is ez összeköt minket. Ő azt mondta, hogy engedjem meg, hogy ne mint ghánai külügyminiszternek, hanem mint földinek most adjak néhány ötletet, hogy mivel lehetne mondjuk Ghánában a magyar gazdasági, oktatási, kulturális jelenlétet erősíteni. Ezzel azt akarom mondani, hogy ilyen emberek vannak Dél-Szudánban, ilyen emberek vannak Laoszban – nemrég voltam ott, természetesen a laoszi belügyminiszter hol végezhetett volna máshol, mint a szegedi jogi karon, úgyhogy kénytelenek voltunk az összes tanárt fölsorolni, mindenkire emlékezett, még jobban, mint én –, szóval ezek nagyon fontos dolgok. Itt el kell ismernünk azt, hogy bizony a korábbi rendszer ezt a fajta ösztöndíj-politikát jól csinálta.

Nincs abban semmi szégyen, ha most azt mondjuk, hogy mi is akarunk ilyet csinálni, és igenis ezek azok a kapcsolatok, amelyek országok között a legtartósabbak, ez fontosabb, mint a kereskedelmi, külkereskedelmi statisztika, talán még a befektetéseknél is fontosabb. Úgyhogy azt hiszem, ebben az összefüggésben is kell látni ezt a bizonyos globális vagy bármilyen nyitást, és azt hiszem, ezért is lényeges az, hogy mi ezekre a folyamatokra most különösen odafigyeljünk. Nem sorolom el most a különböző látogatásokat, magas szintű találkozókat, amelyek voltak, lesznek. Ez az év egyébként látványos lesz ebből a szempontból, nem emlékszem olyan esztendőre, amikor a magyar miniszterelnök legfelsőbb szintű találkozókat bonyolítson le Kínában, Indiában és Japánban. Tehát azért úgy néz ki, hogy itt valami mégiscsak történik. Hogy a kereskedelmi statisztikák ezt mikor, melyik hónapban hogyan tükrözik, ez egy további kérdés, ez egy hosszabb távú folyamat, de azt hiszem, ennek megvannak és meglesznek az eredményei.

Van még egy dolog – utolsó szó jogán –, hogy mi azért megpróbálunk globálisan nyitni bizonyos tematikus területeken is. Érdekes, hogy ezeket meg lehet csinálni. Tehát nincs semmi ok a kishitűségre vagy a szorongásra Magyarország csinálta meg a második nagy cyberspace, kibertér-konferenciát, nagyon nagy sikerrel. A következő Dél-Koreában lesz, ott is főszerepet kapunk, és Magyarország fogja megcsinálni október 8-15. között ezt a bizonyos vízcsúcsot, ahol megint csak meg fog jelenni a világ számos vezető személyisége, és el tudjuk vinni azt az üzenetet az egész világba, hogy a vízhez értünk, a vízben nekünk hagyományaink vannak. Nem csak a folyószabályozásról van szó, hanem arról is, hogy tiszta vizet tudunk előállítani, értünk a szennyvízkezeléshez, nagyon sok afrikai és más országban komoly hagyományaink vannak ezen a téren, és ma a víz a világ számára a legfontosabb kérdés. Tehát össze tudjuk kapcsolni ezt a fajta nemzeti specifikumot, ha úgy tetszik, ezt a nemzeti knowhow-t, ezt a szakértelmet, ezt az imázst a világ legfontosabb globális problémájával. Mert ez a legfontosabb, higgyék el, fontosabb, mint az élelmiszer, fontosabb, mint az energia. A víz az élet, nagy-nagy mértékben ettől függ a világ jövője. Tehát úgy érzem, Magyarország ezzel is ki tudja fejezni azt, hogy benne van ezekben a folyamatokban, és a jövőben is ez lesz a szándékában.

Köszönöm szépen, elnök úr, elnézést, hogy hosszabb ideig beszéltem.

 

DR. MARTONYI JÁNOS külügyminiszter: Köszönöm szépen, elnök úr. Konkrét kérdésekre válaszolnék először, és engedelmükkel végére hagynám Kovács László alelnök úrnak a kiútra vonatkozó kérdését, ennek kapcsán tudom érinteni néhány tekintetben Szabó Vilmos képviselő úr fölvetéseit is. Tehát a konkrét témákkal kezdve fölmerült az, hogy bővítsük-e Visegrádot. Hát, amióta van Visegrád, azóta a bővítés kérdése napirenden van, volt, lesz. Az első komoly jelölt volt Szlovénia, és valójában nem volt egyszerű a helyzet. Az történt, hogy Lengyelország ezt akkor, annak idején nem tudta támogatni, illetőleg fölmerült, hogy ha bővítünk déli irányban, akkor bővíteni kellene északi irányban is, tehát akkor a Baltikumra is gondolni kell. Volt már egy példa, nevezetesen Közép-Európai Kezdeményezés, ami három országgal indult, aztán lett quadrilateral, aztán pentagonale, és így tovább, és most 18 tagja van.

Nem említettem, pedig kellett volna, és örülök, hogy most így ez mégis fölmerült, tudniillik mi ennek a Közép-Európai Kezdeményezésnek is betöltjük az elnöki tisztét január 1-je óta, lesz most egy közös hathónapos elnöklésünk a visegrádi négyek és a Közép-Európai Kezdeményezés tekintetében, Ez egy nehezen működő együttműködés – mondjuk így –, mégis azért látunk benne lehetőséget, elsősorban gazdasági, infrastrukturális projektek és ezek könnyebb finanszírozhatósága tekintetében. Egyébként, amikor ezt a Közép-Európai Kezdeményezést elkezdtük, tulajdonképpen az történt, hogy Albánia lett volna a soros elnök, de az albánok kérték, hogy vegyük át ezt tőlük, ezt megtettük, azért azt érdemes megállapítani, hogy a Közép-Európai Kezdeményezés 17 országában, amely egyébként Belarusztól terjed mondjuk Olaszországig, és benne van az egész Nyugat-Balkán, a teljes magyar kivitel a magyar összexport 32-33 százalékát teszi ki. Tehát mindig beszélünk Németországról – helyesen, ez kétségtelen –, hiszen Németországba megy a magyar kivitel 25 százaléka – korábban egyébként ez több volt, évek alatt csökkent le 25 százalékra –, de ha Közép-Európát nézem, és itt alapvetően szó van Lengyelországról, Csehországról, Szlovákiáról, Ausztriáról, Olaszországról, Romániáról, Horvátországról, Szerbiáról, tehát ezek a fő exportpiacaink, és ez a 32-33 százalék, azt kell mondjam, bizonyos szempontból többet ér, tudniillik ez az a terület, ahol a valóban magyar kis- és közép- vagy akár nagyobb vállalatok sokkal nagyobb arányban vannak képviselve, mint egyébként a magyar kivitelben. Ennyit azért a közép-európai dimenzióról.

A horvát–magyar–lengyel együttműködés álma – ezt többen is felvetették, először Csóti képviselő úrnak akartam mondani – tulajdonképpen megvalósul most éppen, a jövő héten, 26-án ünnepeljük a lengyel külügyminiszterrel közösen Horvátország csatlakozását, egy koncertet adunk este, ezen itt lesz a horvát igazságügyi miniszter. Az egész egy horvát–lengyel–magyar esemény, amit egyébként – és ezt az előbb nem mondtam – összekapcsolunk a visegrádi elnökség átadásával. A formális bővítés, ismétlem, ugyanazt a kérdést veti fel, mint ’94-ben, ’95-ben, és így tovább, hogy tudniillik, ha egyszer elkezdjük, akkor nem tudunk megállni. Nem is kellene megállni, hiszen milyen érveket tudnánk fölhozni. Mondjuk, ha Horvátországot felvennénk, akkor mit hoznánk föl mondjuk a történelmi érveken kívül mondjuk Szlovéniával szemben? Tehát ezért mondjuk mi azt, és ezzel kezdtük a kormányzást, hogy a közép-európai együttműködés számunkra, és ez egy többirányú együttműködés, úgy lehet mondani, hogy változó geometriájú együttműködés, vagy, ha úgy tetszik, van egy sor kifejezés, és ebben benne van Ausztria. Úgy van benne, hogy Ausztria nincs benne a visegrádi négyekben, és a horvát–magyar kapcsolatoknak pedig az egészen különleges jellegét nem kell külön alátámasztani, itt is elhangzott néhány történelmi érv. De hát egyébként vannak földrajzi és gazdasági érvek is. Tehát azt hiszem, nekünk minden ilyen típusú két- és többoldalú együttműködést támogatnunk kell, Visegrádnál pedig mindig vigyázni kell arra minden elnökségnek, hogy ez egy nyitott befogadó együttműködés, ami egyébként informális jellegű. Tehát ne azt várjuk Visegrádtól, mint egy klasszikus, nemzetközi jogi jogalanyisággal, szervezetrendszerrel, főtitkárral, bizottsággal, parlamenti közgyűléssel rendelkező nemzetközi szervezettől. Ez egy együttműködés, amely talán szemben azzal, ami elhangzott, az elmúlt időben nagyon komoly eredményeket ért el.

Próbáltam egyet-kettőt mondani, elsősorban a pénzügyi perspektívánál, ha megnézzük, hogy a négy visegrádi ország hogyan jött ki ebből; jól jöttek ki ebből, pedig a kiinduló pozícióik eltértek egymástól, sőt tulajdonképpen az utolsó fázisban az érdekeik sem voltak feltétlenül egységesek. De nagyobb volt a szerepe a közép-európai, vagy ha úgy tetszik, visegrádi szolidaritásnak, mind az egyes érdekeknek, és azért ez nem könnyű dolog, és azok az országok, amelyeknek a kiinduló pozíciója – mondjuk így – nem volt kedvező, mondjuk Magyarországé vagy akár Csehországé, azok végül is sokkal jobb eredményre jutottak, és összességében pedig azt nem vitatja senki, hogy Visegrád egésze, Közép-Európa egésze jól járt. Egyébként a visegrádi miniszterelnökök a legutolsó pillanatig egyeztettek. Még azt is hozzá merem tenni, hogy a legutolsó percig nem sikerült őket egymás ellen fordítani. Mert hiszen ilyenkor mindig van egy olyan taktika, hogy jó, tudunk nektek adni, ha valakitől, a másiktól egy kicsit elveszünk, és mi nem egyezünk meg ebben. Na, ez volt az a taktika, amit a visegrádiak kezdettől fogva elhárítottak.

A dél-afrikai kivitelünk igen jelentős, egyébként nagyobb, mint mondjuk Indiába, amire mondjuk nem vagyok büszke, csak mutatja azt, hogy a dél-afrikai gazdaság igenis egy robosztusan fejlődő, erős gazdaság, Afrika messze legerősebb gazdasága. Dél-Afrika tagja a G20-aknak is, tehát egy globális hatalom, egy globális tényező, én azt hiszem, hogy a dél-afrikai kapcsolataink tovább fognak erősödni. Hozzáteszem, Dél-Afrikában is működik egy elég jelentős magyar diaszpóra, akiknek a szerepét nem becsülném alá.

Ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy egy Magyarországra látogató bizottság parlamenti képviselője milyen nyelven szólal meg – itt utalok Gyöngyösi képviselő úr fölvetésére –, azt hiszem, ez parlamenti ügy, és nem is venném a bátorságot, hogy ebbe beleszóljak. Ami a Reding-nyilatkozatot illeti, ott nagyon határozottan szeretném azt most megismételni, hogy én nem tudom, mi hangzott el. Magam nem beszéltem közvetlen fültanúval, tehát nem tudom megmondani, hogy mi hangzott el, ha elhangzott az, amiről szó van, vagy valami hasonló elhangzott, azt természetesen elfogadhatatlannak tekinteném, és súlyos esetnek kellene tekinteni. Ismétlem, azt nem tudom megmondani, hogy ott mi hangzott el. Önmagában véve az, hogy egy alkalommal meghívottként én is jelen voltam egy hasonló konferencián, nem ad nekem olyan lehetőséget, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni, mi hangzott el itt. Egyébként annyit valóban hozzá lehet tenni, hogy ha ilyen elhangzott, akkor annak több fültanúja kellett hogy legyen, adott esetben ezt meg lehet kérdezni, meg lehet próbálni értesüléseket beszerezni, de azt látni kell, hogy közvetlen bizonyítékról én még pillanatnyilag nem tudok. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy eleve azt mondjuk, hogy nem hangzott el vagy elhangzott bármi is. Tény az, hogy ha jól látom, akkor két napig nem volt cáfolat, most elhangzott egy cáfolat. Itt tartunk, én mindenféleképpen óvatosságot javaslok.

Fölmerült az, hogy a XXI. század történelmét Ázsiában írják. Csak azért ragadom meg ezt a mondatot, mert ez tökéletesen így van, de azért abban bízom feltétlenül, hogy nem úgy fogják ezt a XXI. századot Ázsiában írni, ahogy a XX. századot írták Európában. Márpedig egyes stratégiai gondolkodók szerint ennek a lehetősége nem ezer százalékig kizárt. Tehát itt tartunk, egy komoly globális kérdésnél, Ázsiában is van egy nagyon gyorsan feltörekvő hatalom, vannak klasszikus pozíciók, vannak kívülállók, vannak területi viták, még akkor is, ha ezek a területek döntően korallszigetekkel kapcsolatosak, és esetleg az azok körüli gáz- és kőolajmezőkkel. Legalább 6-7-8 olyan vita van, ami tengerek hovatartozására vonatkozik, tehát elég sok olyan elem van, ami ezt a kockázatot esetleg fölülírhatja. Nagyon fontos dolog az, hogy ezek a kockázatok ne realizálódjanak, és ezért is lényeges az, hogy valóban minden egyes ország minden egyes tényezője figyeljen oda arra, ami jelenleg és a jövőben Ázsiában fog történni.

Nem térek ki az Európai Unióval kapcsolatos vitára, hiszen ez közismert, nem hiszem, hogy most meg kellene ismételnem a már elhangzott érveket. Teljesen nyilvánvaló, hogy itt van egy alapvető politikai eltérés az egész európai integráció múltját, jelenét, jövőjét, szerepét illetően, tehát nem hiszem, hogy most nekem ezt meg kellene ismételnem. Egyébként az álláspontom, azt hiszem, közismert.

Az újranyitások dolgában viszont – és ez később is fölmerült más összefüggésben – történtek már döntések. Ezek a döntések elsősorban az első csomagra vonatkoztak, mármint az újranyitások első csomagjára, ez az úgynevezett nemzetpolitikai csomag. Ez Torontó, São Paulo, Melbourne, Marosvásárhely, Nagyvárad, Eszék és – kicsit idegen testként, mert ez nem nemzetpolitika, de mégis a térséget illeti – Krakkó. Ezek a döntések megszülettek, ezeknek a képviseleteknek a nyitása folyamatban van. Eszék is felmerült, Eszéken megtaláltuk az épületet, megvan az ember, akit odaküldünk, úgyhogy ez most már napok vagy hetek kérdése, hogy az eszéki konzulátus véglegesen megkezdi a tevékenységét, hasonlóan egyébként a többiekhez. Tehát az ez úgynevezett első nemzetpolitikai csomag. A második csomag két elemét illetően van kormánydöntés, az egyik a hongkongi főkonzulátus, a másik pedig az abujai, a nigériai nagykövetség újranyitása. Ezekre megvan a döntés, a finanszírozás is – mondom óvatosan – biztosítva van, tehát megkaptuk erre a megfelelő ígéretet, és vannak a csőben még további nyitások, itt elsősorban említeném Chilét, és idetartozik Kuala Lumpur, Malajzia, Bombay is, tehát van egy ilyen következő bővítési koncepció, ami alapvetően gazdasági érdek. Tehát szemben az első csomaggal, ami nemzetpolitikai természetű, a második csomag a gazdasági expanziót, az exportot, és a többit szolgálja.

Tartani akarom a sorrendet többé-kevésbé, mert a konkrét kérdéseknél maradnék. Szabó Vilmos hozzászólásának az általános részére visszatérek még, de föltette a kérdést a kereskedőházakról. Ezek a kereskedőházak most indulnak, nem tudok kereskedelmi statisztikai adatokat mondani – valószínűleg senki nem tud most, esetleg a ’13-as év végén ki lehet mutatni –, hogy a kereskedőházak tevékenységével, rajtuk keresztül milyen magyar kivitel vagy magyar többletexport valósult meg. Én egyébként a kereskedőházak ötletével teljes mértékben egyetértek, keresni kell az új technikákat, az új módozatokat, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ezek alapvetően a magyar kis- és középvállalkozások kivitelét próbálják erősíteni. Tudniillik az elég régi kérdés – legalább húszéves –, hogy a magyar export nagy többségét, 75 százalékát, de lehet, hogy többet azért az itt működő versenyképes multinacionális cégek biztosítják, és amikor mi a magyar export fő áramlatairól beszélünk, persze sokszor úgy teszünk, mintha ez tőlünk függene, de be kell látni, hogy jelentős mértékben ez a multinacionális vállalti csoportok egymás közti áramlataitól is függ. Abban az esetben, ha mi nagyobb szerepet tudunk adni a magyar kis- és középvállalatoknak, elő tudjuk segíteni az ő kivitelüket, hogy ne csak a szomszédos Szlovákiába, ne csak a szomszédos Romániába, tehát ide, a térségbe tudjanak értékesíteni, ami számukra kézenfekvő és egyszerű, hanem távolabbi térségekbe is, akkor szükség van ilyen típusú megoldásokra, tehát ezt mindenféleképpen jónak tartom.

Örülök Szabó Vilmos fölvetésének, mert még egyszer alkalmam van helyesbíteni azt, hogy Magyarország nem ígér senkinek sem pénzért állampolgárságot. Van ilyen ország a világban, Magyarország nem ilyen ország. Magyarország 250 ezer euró befektetésért letelepedési engedélyt ad – residence permitet –, tehát nem állampolgárságot. Azonban van állampolgárságról szó, teljesen más összefüggésben, de erről már beszéltünk a nemzetpolitika körében.

Gruber képviselő úr fölvetette a török kapcsolatokat, ez aztán más összefüggésben is fölmerült, azt hiszem, a török–magyar gazdasági kapcsolatok eddig is nagyon szépen fejlődtek, több mint két milliárd eurós összforgalmunk van, és nagyon bízom abban, hogy az a célkitűzés, hogy ezt meg tudjuk kétszerezni a következő – mondjuk – öt évben belül, egyáltalán nem irreális. A török gazdaság teljesítménye ismert az elmúlt – mondjuk – 15 évre visszavetítve, most az elmúlt fél-egy évben mintha a török gazdaság is lelassult volna, de hát azért Törökország esetében sose felejtsük el, hogy Törökország tagja a vámuniónak, és Törökország tagjelölt. Tudjuk jól, hogy ez a tagjelöltség viszonylag lassúnak tűnik, most éppen arról van szó, hogy megnyissunk-e egy új tárgyalási fejezetet, a regionális politika fejezetét Törökországgal. Az elmúlt napok eseményei kapcsán itt felmerültek kisebb bizonytalanságok, itt szeretném leszögezni azt a határozott magyar álláspontot, hogy mi támogatjuk azt, hogy ezt a tárgyalási fejezetet most, a következő napokban az Európai Unió megnyissa. A csatlakozási tárgyalások menetében az elmúlt napok eseményeit nem szerencsés összekapcsolni a csatlakozási tárgyalásokkal. Ha most ironikus akarnék lenni, a csatlakozási tárgyalásoknak megvannak a maguk gondjai amúgy is, tehát nem kell további elemekkel terhelni, a lényeg az, hogy a csatlakozási perspektíva egyébként nyitva maradjon, és valami előrehaladást a csatlakozási tárgyalásokon elérjünk.

Egyébként a magyar–török kapcsolatok – azt hiszem – minden szempontból jól fejlődnek, és semmi okom nincs annak föltételezésére, hogy a közeljövőben, a következő években ez ne így történjen. Magyarország geopolitikai, gazdasági és stratégiai okokból egyértelműen kiáll Törökország európai uniós tagsága mellett. Ez nekünk következetes álláspontunk, az első pillanattól kezdve mondjuk, és meggyőződésünk az, hogy egyébként egy szélesebb, tágabb vagy akár egy történelmi, jövőre szóló összefüggésben Európa egy erős, az európai értékekhez teljes mértékben igazodó Törökországgal nyerni fog, és amikor sok szó esik arról, hogy Európa teret veszít, valóban teret veszít, relatíve teret veszít geopolitikailag is, gazdaságilag is, akkor nyilvánvalóan adódik a következtetés, hogy Európát erősíteni kell. Európa két módon tudja magát erősíteni. Az egyik az, ami nem mindenkinek tetszik, hogy az integrációját fejleszti tovább; erősebbé teszi magát. Például kiépít egy közös kül- és biztonságpolitikát netán majd védelmi politikát is, erőteljesebbet, határozottabbat, mind most. Aztán egy másik lehetőség, hogy megpróbálja magát a szó igazi értelmében véve bővíteni, befogadni olyan gazdaságokat, és olyan kulturális forrásokat is – amivel persze sokkal óvatosabba bánnának –, amelyekkel a globális rendszerben betöltött helyét növelni tudja. Azt csak hozzáteszem, hogy Orbán Viktor miniszterelnök tudomásom szerint nem járt Törökországban, de valóban, a török miniszterelnök járt itt, nem tudom, jó pár hónappal ezelőtt, hiszen akkor határozták el a kereskedelmi forgalom növelését, egyébként Törökországban valóban járt például Győri Enikő európai integrációs államtitkár. Azt nem valószínűsítem, hogy ő ilyen hatást gyakorolt volna a török belpolitikára.

Az energiával kapcsolatban megint fölmerül tulajdonképpen ez a horvát–lengyel szál, és nem akarom a tengely szót használni, mert nagyon óvatos vagyok – János bácsi ismeri a dolgot –, valóban két LNG-terminál merül itt föl, az egyik a lengyel Swinoujscie, ami ugye Szczecin mellett van, tehát tengeri kikötő, a másik pedig Krk Horvátországban. Mind a kettőt meg kellene csinálni, és ehhez kellene egy tökéletes összeköttetési rendszer, egy bizonyos interkonnektor, amin egyébként dolgozunk, hiszen épülnek a gázvezetékek, és ehhez persze meg kellene építeni a szükséges berendezéseket is. A források nagyjából adva vannak, tehát úgy érzem, ez valóban egy olyan szál, amit a magyart külpolitika és külgazdaság-politika nagyon erőteljesen szorgalmaz. Ennek az egész észak-déli összeköttetési rendszernek megvannak, meglesznek a kelet-nyugati összefüggései is, Ukrajna már kap bizonyos kisebb mennyiségű fosszilis energiát nyugati irányból, tehát mindenkinek növelhető egy ilyen rendszer kiépítésével a relatív energiafüggetlensége, vagy hát – mondanám inkább így – csökkenthető a teljes energiafüggősége.

Az energiához tartozik az atomenergia, azt hiszem, Paks dolgában a magyar kormány álláspontja egyértelmű, hogy ki fogja megépíteni Paksot, mert volt erről is kérdés a magyar–orosz kapcsolatok összefüggésében, azt nem tudom megmondani. Azt viszont meg tudom mondani, hogy lesz egy olyan nemzetközi tender, mi minden követelménynek megfelel, és ezen a tenderen az fogja elnyerni a megbízást, ki a magyar érdekek, a magyar gazdasági érdekek szempontjából – ideértve az alvállalkozók, a finanszírozás kérdését – a legkedvezőbb ajánlatot teszi.

A földtörvény elfogadása belső ügy. Azt hiszem, nekem ebben most nem kell véleményt formálnom, de azt viszont mondhatom nyugodtan, hogy a csatlakozási szerződés módosítását nem tervezzük. Nincs erre ok, nincs erre szükség a földszerzés jogi technikáit megfelelően tudjuk a saját jogrendszerünkön belül is alakítani, egyébként – amint ez sokszor elhangzik – más tagállamok létező megoldásait is figyelembe véve.

Ismét említésre került az azeri és örmény ügy, én ilyen ellentétet, amire Vona Gábor képviselő úr utalt, nem érzékelek. Az kétségtelen, hogy mi nagyon szívesen folytatnánk a diplomáciai kapcsolatokat Örményországgal, merthogy Örményország azt felfüggesztette. Mi elmondtuk sokszor, most itt is elmondom, hogy készek vagyunk erre. Amire nem vagyunk készek, az az, hogy olyan gesztust tegyünk – mondjuk Örményország irányában, ami egyébként a politikánkkal, a külpolitikánkkal nem áll vagy nem állna összhangban. De ismétlem még egyszer, vannak kulturális kapcsolataink, vannak egyházi kapcsolataink, egyébként úgy tudom, járnak Magyarországról Örményországba turisták és bárki mást, én a magam részéről örülnék annak, ha normális diplomáciai kapcsolatok a két ország között – tekintettel a történelmi hagyományokra, tekintettel az általam egyébként személy szerint is nagyon tisztelt magyarországi örmény közösségre, most nem akarok itt konkrét személyekre hivatkozni, ezek a kapcsolatok helyreállnának. És azt hiszem, az egész kormány így tartja ezt, amellett, hogy Azerbajdzsánnal – itt a kereskedőházról is említés történt – a gazdasági kapcsolataink és általában a kapcsolataink szépen fejlődnek.

A Zsidó Világkongresszussal kapcsolatban nem mennék bele most a helyzet elemzésébe, azt hiszem, a miniszterelnök az álláspontját eléggé világossá tette egyrészt a megnyitó beszédében, másrészt pedig a megnyitó beszédet megelőző napon a legnagyobb példányszámú izraeli lapnak adott interjújában. Úgyhogy, azt hiszem, ehhez tartjuk magunkat.

Az orosz kapcsolatoknál ugye Paksról már szóltam, az orosz exportunk nő, a statisztikák visszaadják, itt is nagyon lényeges volna, hogy az exportot szerkezetében is kicsit továbbfejlesszük, nagyobb szerepet kapjanak a magyar kis- és középvállalatok, nagyobb szerepet kapjanak a magyar mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek. Egyébként a politikai kapcsolataink kiegyensúlyozottak, rendezettek, amint ezt most pár héttel ezelőtt elmondtam, szintén kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapulnak. Azt még hozzátehetem, hogy nagyon jól sikerült Szergej Lavrov külügyminiszter budapesti látogatása, én már jó néhány alkalommal találkoztam vele Moszkvában és egyebütt is, azt hiszem, hogy a két külügyminiszter vagy külügyminisztérium közötti kapcsolat is azt a stabilitást, az a kölcsönös tiszteletet, bizalmat fejezi ki, amit egyébként a két ország kapcsolata általában véve.

A régiók. A régiókkal kapcsolatban azt már tisztáztuk, hogy Eszék nyílik. A régiókkal kapcsolatban most kicsit zavarban vagyok, mert nekem nagyon régi vesszőparipám, hogy az európai integrációt nem csak a tagállamokra, nem csak az európai polgárokra, hanem az Európában létező közösségekre, nemzeti, nyelvi, kulturális közösségekre és ennek összefüggésében a területi alapon is megjelenő közösségekre kell építeni. Azért vagyok óvatos most ennek a részletesebb kifejtésével, mert ez egyfajta föderalizmus, és a föderalizmus most nem egy nagyon divatos szó az európai integrációban. Én egyébként továbbra is vallom azt, hogy az egész integrációnak sokkal nagyobb mértékben kellene támaszkodni egyrészt a határokon túli vagy azoktól független régiókra – területi egységekként –, az autonómiák ismertek, másrészt pedig a nyelvi, kulturális közösségekre. Most ez persze azt is jelenti, hogy valóban, a régiók tanácsának a hatáskörét erősíteni kellene vagy kellett volna. De vigyázzunk! Érzékeny téma, egyre érzékenyebb. A skót, katalán és egyéb függetlenségi törekvések megjelenésével a téma egyre érzékenyebb. Nekünk most nincs olyan nagy szükségünk további érzékeny témákra. De ettől függetlenül nekem az a véleményem, hogy a régiók szerepét, ha valóban egységes Európát képzelünk el majd egyszer, akkor azt bizony erősíteni kell, tehát ebben a kérdésben egyetértünk.

A BRICS pénzügyi szervezetét várjuk ki, azt javaslom, kövessük, hogy mi lesz ebből. Emögött jelenleg egy kicsivel több politikai presztízs van, mint pénzügyi-gazdasági realitás, de ez nem baj, ettől függetlenül a BRICS szerepe az egész globális rendszerben – ideértve az IMF-et is és minden más szervezetet – így is, úgy is növekszik. Tehát a BRICS előtt, tulajdonképpen két lehetőség van, ha le akarnám egyszerűsíteni, az egyik az, hogy akkor most majd egyszer el akarják-e foglalni ezeket a szervezeteket – vagy legalábbis nagyobb befolyást akarnak mindenféleképpen gyakorolni ezekben, mint eddig –, vagy pedig, ha ezt a követelésüket valamilyen okból nem látják kielégítettnek, akkor saját szervezetet hoznak létre. Nem hiszem, hogy a második utat követnék. Nem hiszem, túl erősek már ehhez, és túl nagy a szerepük, túl sok a devizatartalékuk, és ezt ők tudják. Tehát azt hiszem, hogy ők inkább a globális szervezetek felé fognak továbbra is orientálódni.

Akkor, ha mindenről beszéltem, még visszatérnék a kérdésére. Megpróbáltam érzékeltetni azt, hogy a magyar külpolitika, vagy ha úgy tetszik, Magyarország nem elszigetelt. Nem elszigetelt a régióban – legkevésbé sem –, a legkevésbé sem elszigetelt a teljes világrendszerben, ezért említettem röviden a tematikus kérdéseket is, és egyáltalán nem elszigetelt mondjuk az atlanti szövetségben sem, hiszen folyamatosan kapjuk az elismeréseket mondjuk az amerikai szövetségesektől is az afganisztáni szerepvállalásunk és sok minden más egyéb tekintetben, a biztonsági és védelmi politikai együttműködés kiváló. Ezt egyébként az amerikai kormány különböző tagjai sorozatosan, több alkalommal is, a legutóbbi időkben is megerősítették, elismerték. Tehát elszigeteltségről szó sincs. Vannak vitáink az Európai Unión belül, vannak vitáink az Európa Tanáccsal, ez kétségtelen, és akkor itt jönnék tulajdonképpen a kérdés lényegére, hogy akkor szerintem ebből mi a kiút. Hát több kiút van, szerintem az egyik az, amit csinálunk, hogy tudniillik megpróbálunk minden egyes témával tárgyszerűen, szakszerűen, részletekbe menően foglalkozni. Tehát nemcsak hogy részt veszünk a párbeszédben, hanem igényeljük azt. Nem tudjuk elfogadni sokszor azt a fölvetést, hogy persze-persze lehet, hogy nektek ezekben a konkrét kérdésekben valójában igazatok van, de hát az összkép. Meg egyébként is, nem tudunk az összes részletkérdéssel foglalkozni, ez nagyon bonyolult. Kezdetben az volt a kifogás, hogy nem magyarázzuk meg, nem mondjuk meg elég alaposan a dolgokat időben. Lehet, hogy ebben volt igazság. Most érdekes módon ez megfordult – én most kicsit persze egyszerűsítem a dolgot, és eltúlzom –, most ugye sokszor az az érv, hogy nem tudunk már minden részletkérdéssel foglalkozni, túl bonyolult ez nekünk.

Most azért mondom, a válasz az, hogy igen, meg kell minden egyes témát részletesen magyarázni. Ez történt a Velencei Bizottság előtt. Szeretném azt azért nyomatékosan leszögezni, hogy azok a mondatok, amelyeket az ENSZ emberi jogi főmegbízottja szerepeltet idézőjelben, azok nem szerepelnek a jelentésben. Tessék utánanézni! Abban a jelentésben eredetileg szerepelt az a mondat, hogy állandósítja az igazságszolgáltatás függetlenségét érintő aggályokat. Kérem szépen, ez a mondat nincs benne, mert ezt kihúzattuk. Aztán olyan is volt az eredeti tervezetben, hogy negatívan érinti az Európa Tanács három fő alapértékét. Ezt szintén idézi a főbiztos asszony. Ez a mondat nem szerepel a végső jelentésben. Az szerepel, hogy fölmerül az a kockázat, hogy érintheti. Kérem szépen, óriási különbség. És itt jön az a magyar érv, hogy talán nem kellene mindig a legrosszabb forgatókönyvből kiindulni. Nem véletlenül mondta jó néhány nagyon nagynevű professzor, hogy ez tulajdonképpen nagyon emlékezteti őket arra, amit a francia úgy nevez, hogy procès d’intention, amikor valakit a feltételezett szándékai miatt pörölnek be, mert hiszen mindig a legrosszabb forgatókönyvből indulunk ki. Az nem jó. Tehát visszatérve a dolog lényegére, mi igenis szeretnénk minden egyes témáról konkrét vitát folytatni, ma délután le fogunk ülni, alaposan átnézzük a Velencei Bizottság minden egyes állítását, el fogjuk készíteni erre a reakciónkat. Ez egyébként óhatatlanul részben a korábban előadottak megismétlését is jelenti, hiszen van egy csomó olyan kérdés, ami egész egyszerűen nem úgy van. Azért hivatkoztam a bevezetésben is, hogy bizonyos témák szerepelnek az alaptörvényben, mint mondjuk a hajléktalanok, a diákok, az egyház kérdése, de ezekről külön törvény készül, és nagyon bízunk abban, hogy ezek a törvények az Alkotmánybíróság próbáját ki fogják állni. Egyébként a magyar Alkotmánybíróság elnöke mondta azt, hogy Magyarországon a hatékony alkotmánybíráskodás feltételei biztosítva vannak. Én csak azt kérem, hogy ebből induljunk ki. És ha elfogadjuk a magyar Alkotmánybíróság elnökének ezt a tételét, akkor azt hiszem, ezt a politikai pártok is elfogadhatják. Mert hiszen, ha ő biztosítva látja az Alkotmánybíróság hatékony működésének a feltételeit, akkor ez valószínűleg így van. Sommás megállapításokat lehet persze idézni mindkét oldalról. Figyelemreméltó, hogy mondjuk az a helyettes államtitkár a washingtoni külügyminisztériumból, Thomas Melia, aki korábban talán nem a legbarátságosabb nyilatkozatokat tette Magyarország esetében, most azt mondja, hogy a demokrácia minőségét illetően Magyarország a világ élvonalában van, és még a posztkommunista országok sorában is előkelő helyen. Akkor ezt is higgyük el! Úgy általában. Túl azon, hogy konkrét ügyekben persze lehetnek vitáink, hogy például mi van sarkalatos törvényben, és mi nincs abban. Vitatkozzunk róla! De a sommás megállapításoknál a másik oldalt is vegyük figyelembe, vagy mondjuk nézzük meg a Freedom House legutolsó jelentését! Magyarország a politikai jogok tekintetében 1., tehát a legjobb, szabadságjogok tekintetében 2., tehát a második, és kettő átlaga 1,5, nem is olyan rossz. Egyébként szabad ország a jelentés szerint. Hát akkor ezeket is vegyük figyelembe! Tehát úgy érzem, az egyik kiút az, hogy igen, folytatjuk a tárgyilagos, tárgyszerű vitát. Nem vagyok benne biztos, hogy az Európai Parlament balszárnyát meg fogjuk győzni. Ugye, Kovács László képviselő úr utalást tett néhány konzervatív személyiségre, én egy kicsit árnyaltabban látom az ő személyes szerepüket is – Suchockától Barrosóig –, de nem akarok belemenni ezekbe a személyre szóló kérdésekbe. Azt hiszem, azért az tagadhatatlan, hogy itt van egy erőteljes pártpolitikai vita. Tartok tőle, hogy a július 3-ai vagy 4-ei szavazás is ezt fogja visszaadni, hogy aztán pontosan mi lesz a határozat szövege, azt majd meglátjuk. Tehát az egyik kiút, mint mondom, az, hogy igenis, csináljuk ezt a munkát. Nem könnyű, nem mondom, hogy ez mindig egyszerű. Lehet, hogy adott esetben én is tudnék mással foglalkozni, mint azt, hogy összehasonlító alkotmányjogi tanulmányokat végzek éjszakánként, de nem lehet ez alól kitérni, mert ez egy fontos feladat, az országról van szó.

És itt térnék a másik kiútra. Tudom azt, hogy mindig különbséget kíván tenni a Szocialista Párt és az európai szocialista politikusok, és ezt mindig elmondják, hogy persze nem Magyarországról van szó, hanem a magyar kormányról. Azért a sajtót érdemes olvasni – és most egyetlenegy konkrét példát nem fogok mondani, mert annál már óvatosabb vagyok –, azért olvasok dolgokat, hogy itt valahol a magyar karakterről, a magyar lelkialkatról, a magyar történelemről van szó, ilyeneket olvasok. Ez senkinek nem jó. Nem hiszem, hogy van olyan magyar politikai család, párt, bárki, amelyik ezt el tudja fogadni. De azt teljesen megértem, hogy az ellenzéki pártok bírálják a kormányt, annak minden elemével együtt: bel-, kül-, gazdaság, és így tovább. De azért van egy határ, amit nagyon szépen kérek mindenkitől, hogy ne engedjünk túllépni. És itt van az a bizonyos megosztottság, amiről szintén szó volt. Nem akarok most példálózni, vannak országok, ahol alapvető kérdésekben nem a bűnbakkeresés folyik. Azt hiszem, azért most egy olyan helyzetben vagyunk, és elég sokan kezdik ezt megérteni, hogy az országról van szó. Túl komoly a kérdés ahhoz, hogy elfogadjunk sommás, eltúlzott, pontatlan, hamis megállapításokat. Nem engedhetjük meg magunknak! Senki. És ez volna a másik kiút, hogy megmutassuk kifelé, hogy igen, nagyon sok mindennel nem értünk egyet. Esterházy Péter azt mondta: ez egy nagyon jól bírálható kormány. Biztosan igaza van. Na, de sértegetni nem kell! Sem az országot, sem a nemzetet, sem a kormányt. Mert hiszen az egyszerűsítések és a túlzások világát éljük, nagyon jól tudjuk. Csak arra figyelnek oda az emberek, ami egyszerű, és ami el van túlozva. Csak ennek van egy következménye, amit nem hagyhatunk. Akármilyen politikai oldalon is állunk, akármi a politikai meggyőződésünk. Ezt az egyet kérem, szerintem ez a kiút másik oldala, ha ebben egyet tudnánk érteni, akkor azt hiszem, azért tudnánk javítani a helyzeten, és ettől még itthon a politikai verseny természetesen ugyanúgy folyna tovább, ugyanúgy megjelennének megalapozatlan vagy megalapozott bírálatok attól függően, hogy kinek mi a véleménye, ki hogyan ítéli meg mondjuk akár az európai integrációt vagy bármilyen más kérdést. Ezt kértem múltkor is, mikor itt voltam, ezt kérem most ez alkalommal is. Tudom, hogy a dolog nem kecsegtet túl sok eredménnyel, már csak azért is, mert lassan-lassan ráfordulunk a választási kampányra, és éppen ezért hiszem azt, hogy ebben a helyzetben különblegesen fontos az, hogy kifelé tegyünk különbséget a kormánnyal szembeni bírálatok és olyan leegyszerűsített megállapítások megtétele között, amelyek igaztalanok, aránytalanok, és mindenféleképpen ártanak az országnak. Mert Magyarország szabad ország – amint ezt a Freedom House megmondta –, Magyarország demokrácia, működő demokrácia, Magyarországon minden szempontból tisztességes választások lesznek, ez megint egy veszélyes dolog, ha erre ráfordulunk, hogy már a választások legitimitását már előre mintegy megkérdőjelezzük, akkor az egész országnak ártunk, akármi is lesz a választások eredménye.

Ezeket a dolgokat szerettem volna röviden elmondani. Higgyék el, nem azért, mert ez a részemről bármifajta politikai elképzelést tükröz, hanem azért, mert úgy érzem, ez most az a pillanat, amikor mindenkinek azt kell figyelembe vennie, hogy az ország az első, és ez pedig egy hosszú távú, sokkal komolyabb, sokkal nehezebb kérdés, mint azok a viták, amelyeket a napi politikai életben folytatunk.

Köszönöm szépen.

(Külügyminisztérium)