A beszéd 2012. november 16-án, a Magyar Diplomácia Napján hangzott el.

Tisztelettel köszöntök mindenkit a Magyar Diplomácia Napján. Az első ilyen nap és, mint az előbb elhangzott, szeretnénk ebből hagyományt teremteni. Olyan eseményeket is rendezni ezen a napon, amelyek emlékezetesek elsősorban az itt dolgozó kollégák, de a szélesebb közvélemény számára is.

Ez alkalommal nevet adunk a könyvtárnak. Megelőzte egyébként ezt egy fölmérés is, és sajátos módon meglehetősen egy irányba mutattak a vélemények. Biztos, hogy ez nem volt véletlen. Valahogy nagyon sokan, a legtöbben arra gondoltak, hogy ha ennek a Külügyminisztériumban lévő szakkönyvtárnak nevet kell adni, akkor ez a név nem lehet más, mint Bánffy Miklós neve.  Kétségtelenül magától értetődő választás. Bánffy Miklós lexikonokban úgy szerepel mint író, külügyminiszter. Persze mi tudjuk – mert láttunk itt nemrég egy gyönyörű kiállítást is erről –, hogy nem csupán író, külügyminiszter volt, hanem grafikus, jelmeztervező, díszlettervező, színházi rendező, és – valóban – író, politikus, külügyminiszter volt ő egyszerre, egy személyben. Mondják, igazi reneszánsz ember, több mint polihisztor. Az emelkedett szellem embere sokak szerint. Dávid Gyula így nevezte: a kényelmetlen nagyúr. Mert kényelmetlen is volt ő sokaknak. Először is mindig szembenézett önmagával. De pontosan látta a kortársait is. Azt mondják róla, hogy sohasem mondott valótlant. Ez persze esetenként és érthetően kényelmetlenné tette őt.

Könyvtárunk szempontjából a lényeg valóban az, hogy író, külügyminiszter volt. Összekapcsolta azt a két dolgot, azt a két műfajt, ami egyébként elég közel áll egymáshoz: nevezetesen az irodalmat és a politikát. Mind a kettőnek az eszköze a szó, és külpolitikában, diplomáciában meg különösen ez a helyzet. Hiszen a szó az egyetlen igazi eszközünk. A szavakon keresztül próbáljuk befolyásolni a világot, ha ez nem hangzik túlságosan fellengzősen. Azt hiszem a lényeg az, hogy igazából a világot befolyásolni, alakítani csak a szó, a kimondott vagy leírt szó erejével lehet. Mindaddig, ameddig a diplomácia keretei között maradunk. Ha a diplomáciát felváltja a fegyverek hangja, akkor már más a helyzet. Azt hiszem, hogy nekünk itt a Magyar Diplomácia Napján az egyik legfontosabb üzenetünk az, hogy lehetőleg ez soha ne következzen be. Ezen dolgozik lényegében – reményeink, szilárd meggyőződésünk szerint – a világ valamennyi diplomatája. Nekünk is ez kell, hogy legyen a legfontosabb.

Az irodalom meg a politika kapcsolata persze közismert, hiszen nagyon sok íróból lett politikus. Ismerjük a XIX. századi, XX. századi példákat. Nagyon sok politikus írt is, sőt ért el komoly eredményeket mint író. Gondoljunk itt Disraelire vagy Churchillre. De a fordított esetre is van példa, hiszen nagyon sok íróból lett akarva-akaratlanul politikus.

Mégis azt hiszem, hogy ebből a szempontból Bánffy Miklós személye egyedülálló. Ő tudniillik lehetett volna professzionális politikus is. Származása, családi háttere lényegében erre predesztinálták volna. Ő azonban íróként kezdett, és nagyon érdekes az – biztos, hogy van ennek mélylélektani oka is –, hogy a Bánffy Miklós nevet viselő szerző Kisbán Miklós írói álnevet használt. Ez is annak a szerénységnek és közvetlenségnek az üzenete, amit egyébként egész életében viselt.

Külügyminiszter voltaképpen nagyon rövid ideig volt. Nem akármilyen időkben persze. Erre az időszakra a magyar történelem legkülönlegesebb, fontos eseményei estek.

Ő abból a szempontból is kényelmetlen és igazmondó volt, hogy szembenézett saját hibáinkkal is. Tisztában volt saját felelősségünkkel is. Ugyanakkor a lehető legkeményebben és a leghatározottabban harcolt azért, amit magyar érdekeknek, vagy magyar nemzeti érdekeknek nevezünk.

Végül is jelentős részben ő érte el azt, hogy 1921. december 14-én sor kerülhetett arra a bizonyos soproni népszavazásra, és ennek eredményeként ez a 257 négyzetkilométernyi terület, Sopron Magyarországhoz került, mert így döntött a népszavazás. Így lett Sopronból, mint tudjuk a civitas fidelissima. Ebben Bánffy Miklós érdemei elévülhetetlenek. Azt hiszem, hogy minden generáció, a mi generációnk és a következők is mind hálával kell, hogy tartozzanak neki. Meg kell őriznünk emlékét.

Ennek szerény módja és formája volt most ez a névadás, könyvtárunk elnevezése. Ünnep van, nem beszélünk azokról a mozzanatokról Bánffy Miklós életében, amelyeket nem tudunk ünnepelni. Nem tudjuk azt ünnepelni, hogy igazi szegénységben, elszigeteltségben halt meg a magyar történelem mélypontján, 1950-ben. Hosszú története van annak, hogy ki segített, pontosabban ki nem segített rajta. Ő ezt is meg kellett, hogy élje. Nemrégen mondtuk azt itt, egy hasonló megemlékezésen, hogy a történelem mérlegén megmérettetett és ő, saját regény-trilógiájának címével ellentétben, nem találtatott híján semminek. Különös, nagy alakja volt ő a XX. századnak, nehéz bárkivel is összehasonlítani. Nekünk az a dolgunk, hogy megőrizzük emlékét. Vállaljuk az örökségét, legyünk rá büszkék. Látogassunk el a sírjához a házsongárdi temetőben. Rójuk le ott is kegyeletünket. Akik pedig majd ide, a könyvtárba belépnek – s bizonyára számosan lesznek –, mindig emlékezzenek arra, kinek a nevét viseli ez a könyvtár és miért viseli ezt a nevet. Köszönöm.

(Külügyminisztérium)