Budapest, MTA, 2012. december 6.
Tisztelt Elnök úr! Excellenciás Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
A Wallenberg-emlékév végéhez közeledünk. Az elmúlt hónapokban alkalmunk nyílt arra, hogy elmondjunk valami fontosat. Valami fontosat a XX. század tragédiájáról. Egy nép, és az ezt a népet befogadó, majd cserben hagyó nemzet tragédiájáról. Egy ember tragédiájáról. Az ember tragédiájáról. Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség főrabbija írja valahol: a soá nem csak az intézmények, a vallás, a hatóságok, hanem az egész európai emberségünk csődje volt. De voltak emberek, akik nem vallottak kudarcot. Voltak, akik nem találtattak könnyűnek. Közülük néhányról szól ez a mai alkalom.
A Wallenberg centenárium alapgondolatának kidolgozásában a Külügyminisztérium – mondhatom nyugodtan büszkén – oroszlánrészt vállalt. Köszönöm Németh Zsolt parlamenti államtitkárnak, a Wallenberg Emlékbizottság elnökének, munkatársainak, Kereszty Gabriellának, Miklós Annának , aki a bizottság titkári teendőit is ellátta. Köszönöm a bizottság tagjainak egész éves munkájukat. Köszönöm azoknak az önkormányzatoknak, társadalmi és civil szervezeteknek, kutatóknak, egyházi személyiségeknek, újságíróknak, és mindazoknak, akik értékes kezdeményezéseikkel tartalommal töltötték meg ez azt évet. Valójában a Külügyminisztérium nem főszereplő, hanem inspirátor, katalizátor és koordinátor szeretett volna lenni mindazok számára, akiket vonzott a lehetőség, hogy hozzátegyenek ehhez. A Wallenberg-év tehát összkormányzati kezdeményezésből, de széles és sokszínű politikai és társadalmi szerepvállalással és együttműködésben valósult meg. Az év fővédnöke Áder János köztársasági elnök, akit ezért külön köszönet és elismerés illet. A Magyar Posta emlékbélyeget adott ki, az embermentőkről még az előző választási ciklusban elnevezett alsó Duna-rakpartok tábláikon is viselik immár az igazak neveit. A Nemzeti Múzeumban, de a metrón is fényképkiállítás hozta mindenkihez közel Wallenberg és a hozzá hasonlók életének tanulságait.
Az események, rendezvények nem korlátozódtak Magyarországra. Nem tudom felsorolni mindazokat az országokat a világ legkülönbözőbb földrészein, ahol rendezvényekre, megemlékezésekre, konferenciákra került sor. Elismerés, köszönet illeti az ezeket szervező magyar nagykövetségeket is. És természetesen külön köszönet és elismerés illeti a svéd kormányt, személyesen külügyminiszterét, Carl Bildtet. Természetesen a svéd nagykövetséget, nagykövet asszonyt. És elismerés illeti az izraeli kormányt azért a segítségért, hozzájárulásért, amit ehhez az emlékévhez adott.
Valójában most sem szeretnék én itt jómagam főszereplő lenni. Hiszen, amint ez elhangzott már elnök úr részéről, ez a konferencia a történészeké. Beszéljenek hát az általuk feltárt események.
A mostani tanácskozás kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy megmutassa az emlékév egyik alapgondolatának igazságát: Wallenberg és az ő sorsában osztozó segítőinek története a magyar és kelet-közép-európai XX. század epitómája. Akkor, amikor a többség saját életét igyekezett menteni, voltak olyanok, akiknek ennél is fontosabb volt, hogy másokat megmentsenek, saját életüket kockáztatva ezzel. Wallenberg és a vele szovjet fogságba került sofőrje, Langfelder Vilmos sorsa ma már a részletek híján is közismert. Talán még mindig kevésbé ismert az, hogy az embermentésben nekik segítőknek sem elismerés, hanem újabb üldöztetés lett a sorsuk. Gyorskocsi utca, Andrássy út 60. Hogy aztán többségük elfeledve, szegényen, teljes elszigeteltségben éljen és haljon meg. Ez a konferencia nem tud nekik igazságot szolgáltatni a justitia értelmében. De a veritas feltárása, a szelíd emlékezés talán mégis segít. Hiszen az ő családtagjaik közül még sokan élnek, s itt is lehetnek velünk. Külön tisztelettel és szeretettel köszöntöm körünkben Szabó Tamást, Wallenberg egykori segítőjének, a „titokzatos bőrkabátos úrnak”, Szabó Károlynak a fiát. Nagyon nagy örömünkre szolgált, hogy édesapja, megérdemelten, ez évben posztumusz megkapta az izraeli Yad Vashem kitüntetését, a világ igaza címet.
A Wallenberg-per a Rákosi-korszak talán utolsó koncepciós eljárása lett volna, a leningrádi zsidó orvosok ellen készülő per leágazása, de a nemzetközi munkásmozgalom egyes, nagybefolyású, zsidó származású képviselői, a cseh Slansky vagy a román Anna Pauker ellen indított eljárásokkal is összefüggésben. Van azonban talán egy ennél mélyebb magyarázat is a történtekre. Wallenberg és segítői szembeszálltak a náci önkénnyel. Bátorságuk, belső szabadságuk miatt az effélék halálos veszélyt jelentenek minden zsarnokságra. És a zsarnokok, az ösztönös pszichológusok pontosan megérzik ezt.
De azzal, hogy a kommunista rémuralom áldozatairól, Sztálin antiszemita hajlamairól beszélünk, nem relativizáljuk-e Wallenberget és a soát?
A közgazdaságtanból ismert fogalom a double dip, a W görbéjű recesszió. A magyar történelem ehhez hasonló kettős mélyponton ment keresztül: 1944, az annus terribilis, ahonnan talán lett volna esély felemelkedni. Ám a szín újra elsötétült: 1948-1949-től Sztálin haláláig mélyül az éjszaka.
A mélypontban sötét van. A manikeusok és más gnosztikusok szerint a fény és a sötétség egyenrangú, egymással harcban álló princípiumok. A zsidó és keresztény ortodoxia azonban mást mond. A sötétség a fény hiánya, és tehetetlen a világossággal szemben. Egy apró mécses képes megtörni és eloszlatni. „A fény a sötétségben világít” – olvassuk János evangéliumában.
Egyetlen szabad lelkiismeretű ember egyetlen szabad döntése is elég. A sötét időkben Wallenberg és társai eszményeik, de legalábbis normáik, emberségük fényénél igazodtak el. Üzenetük egyszerű: mindig lehet a helyes utat választani, lehet nemet mondani.
Egyes történészek szerint – s ma ez már szinte közhely - a huszadik század rövid volt: 1914-től 1989-ig tartott csupán. E rövid század hosszú árnyéka azonban rávetül az új évszázadra. Sötétségbe borulhatunk, ha megengedjük az uszító beszédet, a verbális és más erőszakot a másmilyen származású, hátterű emberekkel, a gyengébbekkel és az elesettekkel. Nem engedjük meg. A mai világ verbális áradatában még fontosabb figyelni a szavak erejére, és fenntartani érzékenységünket. A XXI. században másként ugyan, de szintén nehéz a helytállás a társadalom egészéért, a kisebbség és többség békés együttéléséért. Mégis, nekünk, felelős és jóérzésű embereknek mindig, minden körülmények között ki kell állnunk azokért, akik a devalválódott szavak célpontjaivá válhatnak. Ez erkölcsi kötelességünk.
De nem elég nemet, igent is kell mondani. A háborút követő évtizedekben nem lehetett fájdalmainkról beszélni. Olyan országot szeretnénk, ahol mindenki abban a reményben merhet szabadon a saját fájdalmáról beszélni, hogy együttérzésre talál. Olyan országot, ahol a másik ember és népcsoport vagy közösség fájdalma ugyanolyan fájdalom, mint a sajátunk.
Senki sem próféta a saját hazájában – tartja a bibliai mondás. De József, az idegen megmentette Egyiptomot az éhínségtől. Ennek az emlékévnek egy idegen diplomata áll a középpontjában. Wallenberg diplomata volt, aki felismerte, hogy a státusában rejlő nagyobb lehetőséggel nagyobb felelősség is jár. Minden diplomatának a saját nemzete érdekeit kell képviselnie. De egyúttal azért is tehet, hogy ez a világ jobb hely legyen. Wallenberg akkor és ott inkább az utóbbit tartotta szem előtt – és ezzel hazájának is múlhatatlan értékű szolgálatot tett. Szerencsésebb történelmi helyzetekben a két törekvés ellentmondása föl sem merülhet, sőt, azok erősítik egymást. Hiszem, hogy ma minden válság és baj ellenére szerencsésebb korban élünk, amelyben könnyebb, kevésbé kockázatos jót tennünk. Nekünk az a felelősségünk, hogy a történelem ilyen irányban haladjon tovább, és Európa, s hazánk, s minden sokat szenvedett nép végképp kiléphessen az előző század árnyékából. Köszönöm szépen a figyelmet.
(Külügyminisztérium)