Sokak szerint a történelemben csak stratégiai, politikai és hatalmi érdekek vannak. Különösen így van ez, mondják, a háborúkban, amikor az érdekek a legélesebben, legtragikusabban ütköznek egymással. A háborúk egyre rettenetesebbek lesznek, s különösen igaz ez az utolsó nagy háborúra, a II. világháborúra. Tehát nincs barátság, nincs szeretet, nincs erkölcs, nincs semmi, ami emberi lenne. És aztán mégis vannak olyan dolgok a történelemben, amelyek világosan megmutatják, hogy ez így nem igaz.

Egyetemes megközelítésében ezért rendkívül fontos az, ami itt, Balatonbogláron történt 1939. szeptember 18. és 1944 tavasza-nyara-ősze között. Ez az az egyetemes üzenet, amit nekünk, akik itt jelen vagyunk, ápolnunk kell, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozásunk.

Van ennek a balatonboglári történetnek egy további fontos üzenete is: a magyar-lengyel barátság. A magyar-lengyel barátság, kedves barátaim, az nem külpolitika, az nem is politika. Az valami nagyon mélyen gyökerező emberi dolog.

Varga Béla mondta, hogy az a magyar, akiben nem él a lengyel barátság tüze, nem is igazi magyar – lehet, hogy ez túlzás, én mindenesetre egyetértek vele. Ezt a barátságot azért is kell ápolnunk, mert ez egy élő dolog. Erre épül a két ország kapcsolatrendszere, erre épül az erősödő, gyarapodó közép-európai együttműködés. Ez az az erő, ami támogat minket, például az európai integrációs folyamattal kapcsolatos különböző kérdésekben.

Mindehhez a múlt ad nekünk erőt, ami itt történt. És persze az emberek: Varga Béla, az a sok lengyel diák és tanár. Éveket töltöttek itt, aztán elhurcolták őket és sokak közülük meghaltak. Volt, aki vértanúhalált halt, mint ahogy Henryk Słlawik, aki nem vallott id. Antall Józsefre. Megtagadta a vallomást, s így id. Antall Józsefnek megmenekült az élete, míg Henryk Słlawikot kivégezték. Emléke azonban velünk van.

Érdemes belegondolni, mi volt akkor a világhelyzet: a Molotov-Ribbentrop-paktum – amiről mindenki tudja persze, hogy valójában Hitler és Sztálin paktuma – majd szeptember 1. Aztán szeptember 18-án hivatalosan közölte a Magyar Kormány a lengyel nagykövettel, hogy szabad utat ad a lengyel menekülteknek, befogadja őket az országba. Több mint százezer ember érkezett, köztük sok ezer zsidó származású lengyel, akik különös veszélyben voltak. A háború Magyarország számára még nem kezdődött el, de a németek már tajtékoztak haragjukban, nagykövetük tiltakozott. Később Magyarország is belépett a háborúba, ám a lengyelek továbbra is jöttek. De nemcsak jöttek: mentek is. Henryk Słlawik és csapata megszervezte, hogy átjussanak Jugoszláviába, majd onnan továbbjutván csatlakozzanak a lengyel emigráns hadsereghez.

Mindeközben itt is meg kellett szervezni az életet: iskola kellett, kultúrház, és sok minden más, ami az ittenieknek már jól ismert. Voltak magyarok, akik ebben nagy szerepet játszottak: senki ne gondolja azonban, hogy ők mindezt saját maguk meg tudták volna tenni kormányzati támogatás, fedezet nélkül. És ez így ment egészen 1944. március 19-ig, amikor a német csapatok bevonultak ide is. Az iskola megszűnt, a diákok vagy távoztak, vagy elhurcolták őket, miközben a legszörnyűbb fejezet kezdődött meg Magyarország történetében. De akik sokat tettek ezért az ügyért, azok később bevonulnak a történelmi emlékcsarnokba. Id. Antall József emlékét tábla őrzi a Barbakánon: meggyőződésem, hogy minden magyar, aki Varsóba eljut, elmegy oda is leróni tiszteletét.

Magam pedig immár harmadszor tartok rövid beszédet itt, Balatonbogláron. Az első alkalommal a ’90-es évek elején jártam itt, amikor az idekerült francia hadifoglyoknak emléket állító táblát avattuk. Erről a történetről sem beszélünk mindig: a német fogolytáborokból megszökő, vagy azokat elkerülő francia katonák, mintegy nyolcszázan, valahogy eljutottak Magyarországra. Szállást, élelmet, biztonságot kaptak, és még valamit: ők is tovább mehettek. Ők is harcolhattak tovább, meghalhattak Franciaországért. Miközben pedig Magyarország szövetségese volt a náci Németországnak…

Hát, ezek azok a pillantok, amiket meg kell őrizni! Nem elsősorban politikai okokból, hiszen nem érdemekre akarunk itt hivatkozni. Mi emberekre és az emberségre akarunk utalni: ami összetartja ezt a világot. Akármilyen rettenetes a háború, bármekkora a baj, ezt a tüzet, ezt a szikrát, ezt a szellemet, ezt nekünk, magyaroknak, lengyeleknek, franciáknak meg kell őriznünk.

Nem, nem igaz az, hogy csak érdekek vannak. Nem igaz, hogy csak erről szól a politika meg a történelem. A politika, a közügyek valahol valamiképpen az emberségről szólnak, az összetartozásról, a közösségről, az erkölcsi normákról, az erkölcsi értékekről, a barátságról, a szeretetről, a megbecsülésről.

Kívánom, hogy ez így maradjon továbbra is! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

(Külügyminisztérium)