Akkor tudunk igazán őszinte, bizalmi barátságot felépíteni a szomszéd államokkal, ha nem csak nekünk kell tudomásul venni a területeink elvesztését, hanem nekik is tudomásul kell venni, hogy ezekkel a területekkel nagy magyar közösségeket kaptak. A közösségeknek döntési jogköröket, önrendelkezési jogot kellene adni. Ezt nevezzük autonómiának. – mondta el Martonyi János külügyminiszter a Közszolgálat magazinnak adott interjújában.

Az unió nem túl népszerű a magyar állampolgárok körében. Az ellenzék szerint ezért a kormány szabadságharca a felelős. Miképp lehetne népszerűbbé tenni az Európai Uniót?

Mi semmilyen harcot nem vívunk az unióval. Voltak és lesznek vitáink az Európai Bizottsággal, vagy az Európai Parlamenttel, mint ahogyan eddig szinte minden tagállamnak voltak. Az Unió intézményrendszere alapján, ha a kormányok és az Európai Bizottság között jogi vita alakul ki egy-egy kérdésben, az Európai Bíróság dönt. Az ország ellen elrendelt kötelezettségszegési eljárások száma alacsonyabb, mint jónéhány más tagállam esetében. A viták nagy része el sem jutott az Európai Bíróságig, mert megegyeztünk a Bizottsággal. Az unióval szembeni kritikáink olyan társadalom-, és gazdaságfilozófiai alapokon nyugszanak, amelyek a közösség működésének javítását célozzák. Ma már látszik, hogy a mi álláspontunk nem minősül „szentségtörésnek”, hiszen ezek már más országok véleményében is megjelennek. Amennyiben sikeresebben működik az Unió, feltehetően az állampolgárok között is népszerűbb lesz. Az egyik legnagyobb gond az intézmény-, és szabályozási rendszerrel van. Az unióba vetett bizalom nem az Orbán-kormány, hanem a 2002 és 2010 közötti hatalom politikája miatt kezdett csökkenni az országban. A csatlakozásunk előnyeit elhomályosították az elhibázott hazai politikai, gazdasági döntések. 2006-ig százféle trükkel el lehetett titkolni, hogy nagy baj van az országban, de aztán gyorsan kiderült, hogy milyen válságba is kerültünk a felelőtlen politika miatt. Ellenzékben is sokszor elmondtuk, hogy az unióban az addigi éltanulóból sereghajtók lettünk. 2009-ben a bruttó hazai termék 6,9 százalékkal csökkent. Ez maga volt a dráma, ebben a helyzetben kellett átvenni a kormányrudat.

A visszakapaszkodást csak „unortodox” módszerekkel lehetett elkezdeni?

Nem „unortodoxnak”, hanem innovatív politikának minősíteném a kormány elmúlt évekbeli tevékenységét. Jelentős sikereket értünk el ezzel az újszerű magyar gazdaságpolitikával. Olyan módszereket alkalmaztunk, amelyet ma már több uniós ország is követendőnek tart.

Pénzügyileg mennyi haszonnal járt a tagságunk?

A jelenlegi hétéves időszakban nettóban számítva közel 25 milliárd eurót kapunk az Európai Uniótól. Ez óriási összeg, ami akkor igazán szembeötlő, ha részletekbe menően lebontjuk, melyik terület mekkora támogatást kapott. A következő időszak nettó mérlege valamivel több lesz, a kormány épp a napokban tárgyalt arról, hogy a következő, 2014 és 2020 közötti kohéziós ciklusból befolyó uniós támogatásokat mire költsük el. A kabinet részéről Cséfalvay Zoltán államtitkár vezeti a tárgyalásainkat.

Munkahelyteremtésre, a gazdaságfejlesztésre irányozzák elő a támogatást?

A felhasználható uniós források több mint hatvan százalékát a gazdaságfejlesztésre szánjuk.

Az előző támogatási ciklusban ehhez képest közterületeket újítottak fel az uniós pénzből. Nem lett volna ésszerűbb akkor is a gazdaságra költeni ezt a hatalmas összeget?

Amikor annak idején, 2007 elején az akkori ciklus fő irányait meghatározták, még nem köszöntött be a gazdasági válság, nem a foglalkoztatottság növelése, a növekedés erősítése volt a cél.  De változott a világ, egyértelmű, hogy most mások a célok.

Hogyan lehet az uniós forrásokból a gazdasági szektort támogatni?

A kérdés az, hogy egyenesen adjuk oda a cégeknek a támogatást, vagy pedig pénzügyi eszközökkel, visszatérítendő támogatások formájában segítsünk nekik. Ez kamattámogatást, garanciavállalást jelentene, tehát a cégek visszafizetnék az igényelt összeget, ami az adományként folyósított támogatásnál közgazdaságilag hatékonyabb módszer. A cél az, hogy csökkenjenek a gazdasági fejlettségi különbségek a tagállamok között, ezért kell hasznos ügyekre költeni az uniós pénzeket. Közép-európai tradíció, hogy ugyanolyan fejlettek akarunk lenni, mint Nyugat-Európa. A magyar történelemben Szent István királytól számítva végigvonul ez a törekvés, amelytől sokszor el kívántak téríteni, de végül sohasem sikerült. 1989-90-től újra lehetővé vált számunkra, hogy „visszatérjünk” abba az Európába, amelytől távol akartak tartani minket.

Úgy tűnik, a visegrádi országok együttműködése úgy tűnik a jobboldali kormányok számára fontosabb, mint a baloldalnak. Miért alakult ez így?

A jobbközép külpolitikai gondolkodásnak mindig a középpontjában állt a közép-európai együttműködés. Ennek a baloldali értelmiség részéről is volt támogatottsága és a közvélemény is úgy érzi, a térségbeli országoknak össze kell fogniuk. A visegrádi államok abban is hasonlítanak, hogy vagy a nyugati, vagy a keleti fővárosokba rohantak segítséget kérni, ha gond volt. A rendszerváltás után azonban azt mondtuk, ne máshol, hanem egymás között intézzük el a vitáinkat. Ha összefogunk, sokkal erősebbek vagyunk. A szomszédainkkal most is vannak vitáink, és mindig is lesznek nézeteltérések, de ebben az együttműködésben sokkal kedvezőbb légkörben tudjuk ütköztetni az álláspontjainkat. A visegrádi országok együttműködése tehát nagy siker. Ilyenkor merül fel mindig ez a hamis kérdés: inkább a visegrádi együttműködést válasszuk, mint az európai integrációt?

Miért ne lehetne számunkra az unió alternatívája „Visegrád”?

Ugyanis ez a visegrádi együttműködés az Unió keretein belül valósul meg, nem helyette. Éppen az az értelme és a célja, hogy saját érdekeinket a közösségen belül hatékonyabban tudjuk képviselni. Ilyen volt például a már említett uniós pénzügyi keret kialkudása. Az együttműködés olajozottan működött, úgy is, hogy a tárgyalások közben ellentétes érdekeink is kiderültek. Ennek ellenére az utolsó percig összetartottunk, sikerült egy jó pénzügyi megállapodást kicsikarni Brüsszelben.

A kettős állampolgárság elfogadása azonban az egyik visegrádi államban, Szlovákiában, de Ausztriában és Ukrajnában sem megoldott. Miként lehetne ezeket a vitás kérdéseket tisztázni?

Az egyszerűsített állampolgárság megadása a külhoni magyarok számára valódi sikertörténet. Ez az én várakozásaimat is meghaladta, nemcsak a félmillió állampolgári eskütétel, hanem az intézmény nemzetközi elfogadottsága miatt is. A 2010-es választások után, még a miniszteri kinevezésem előtt egyeztettem a kettős állampolgárság bevezetéséről a szomszédos országok külügyminisztereivel. Amikor miniszter lettem, a nyugati országokban is elmagyaráztam a törvény célját, hátterét. Az újdonság erejével hatott, amikor arról beszéltem, hogy nem történik más, minthogy megszüntetjük a világ más országaiban és a szomszédos országok magyarjai közötti hátrányos megkülönböztetést. Az anyaországból Kanadába, Ausztráliába elkerültek és leszármazottaik ugyanis automatikusan magyar állampolgárnak minősülnek, akkor is, ha nem is tudtak erről. Ebből a lehetőségből ki voltak zárva a békeszerződések miatt elcsatolt területeken élő magyarok. Mi megadtuk nekik a lehetőséget, hogy egyéni kérelemre megkapják az állampolgárságot. A térségben ezt elfogadták a románok, a horvátok, a szerbek, ugyanis náluk is létezik hasonló jogszabály. Szlovákia, Ausztria és Ukrajna még azon az állásponton van, hogy nem, vagy nagyon szűkkörűen fogadják el a kettős állampolgárságot.

A szlovákok törvényt hoztak arról, hogy aki felveszi egy más ország állampolgárságát, elveszti a szlovákot. Mi lehet a megoldás?

A szlovák alkotmány szerint is vitatható ez a jogszabály, hiszen az alaptörvényük azt mondja ki, hogy a szlovák állampolgárságától senki nem fosztható meg. A kérdésben az ottani alkotmánybíróság is vizsgálódik, február 26-án hirdetik ki a döntésüket. A mostani szlovákiai helyzet, az automatikus állampolgársági megfosztás szerintem meg fog változni.
A vitánk a szlovákokkal elméleti is, hiszen arról is szól, hogy ki hogy értelmezi az állam és állampolgára közötti úgynevezett valóságos kapcsolat fogalmát. A szlovákok szerint ezt csak az állandó lakóhellyel lehet alátámasztani, szerintünk viszont mindez kultúra, nyelv és identitás, lelki hovatartozás kérdése is. A mi álláspontunk érvényesül egyébként az elmúlt évek nemzetközi tendenciáiban is. Szlovákiában készül egy új törvény, amely azonban pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a magyar igényeknek nem fog megfelelni, és ezért folytatnunk kell a párbeszédet. A tárgyalásaink légköre és hangulata egyébként sokat és pozitív értelemben változott. Természetesen vannak fenntartásaink a szlovákiai magyar közösség kezelésével kapcsolatban is. Általánosságban elmondhatom, akkor tudunk igazán őszinte, bizalmi barátságot felépíteni a szomszéd államokkal, ha nem csak nekünk kell tudomásul venni a területeink elvesztését, hanem nekik is tudomásul kell venni, hogy ezekkel a területekkel ők nagy magyar közösségeket kaptak. A közösség szó itt a lényeg, hiszen ők így határozzák meg magukat, nem egyénként. Tehát a közösségeknek döntési jogköröket, önrendelkezési jogot kellene adni. Ezt nevezzük autonómiának. Mi már számos olyan megállapodást aláírtunk, számtalanszor kifejeztük, hogy nem akarunk határmódosítást. Most már a szomszédainknak kellene lépni, hogy elismerjék a magyarok közösségi jogait.

Az autonómia megadását viszont határozottan visszautasítják Romániában és Szlovákiában is. Szerbiában épp most parancsolt hátraarcot az alkotmánybíróság az önrendelkezési jog egyes elemeinek.

Nagyon rossz iránya van a szerb döntésnek. Alkotmányjogilag sem értem, hogy mi is a gond a jogszabállyal. Valahogy nem tudom elhessegetni azt a gondolatot, hogy nem jogi, hanem politikai döntés született. De a döntés után, ha nem politikai fenntartásokról van szó, a törvényhozásuk tudja módosítani a jogszabályt. Remélem, ebben a Magyar Nemzeti Tanácsnak az eddigiekhez hasonló jogokat biztosítanak, vagy bővítik azokat. Ez nem veszélyeztetné Szerbia egységét.  Az már egyébként önmagában is nagy dolog, hogy léteznek ezek a tanácsok. Mindezekből az ügyekből is látszik, hogy a szomszédokkal kapcsolatos vitáink megmaradnak. Nekünk az az érdekünk, hogy erősítsük a közép-európai térségi együttműködést, amit össze tudunk egyeztetni a nemzetpolitikai célkitűzéseinkkel. Az elmúlt években ezen a téren is nagyot léptünk előre.

Colleen Bradley Bell, az amerikai nagykövetjelölt a szenátus külügyi bizottsági meghallgatásán élesen támadta a magyar kormányt. Ezt milyen belépőnek minősíti?

Nem ért meglepetésként az, amit elmondott. Ugyanis meglehetősen őszinte tárgyalásokban vagyunk az amerikaiakkal. Nemrég találkoztam Victoria Nuland államtitkár asszonnyal, de ő is hasonló mondatokkal fogadott, mint amit a nagykövetjelölttől a szenátusban lehetett hallani. Nem hiszem egyébként, hogy ezen a meghallgatáson célszerű és szerencsés volt mindezeket előadni. De mindezért nem hibáztatom Colleen Bradley Bellt, hiszen ő olyan papírt olvasott fel, amelyet az amerikai külügyminisztériumban írtak, magától még nem túl sokat tudhat rólunk. Minden irónia nélkül mondom, az új nagykövetet szeretettel várjuk Budapestre, és minden tájékoztatást megadunk neki a valóságos magyar helyzetről. Nagyon fontosnak tartom, hogy munkája során minden civil szervezettel, ne csak az ellenzékiekkel váltson szót, mert így maradhat objektív az ország ügyeivel kapcsolatban.  A magyarországi sajtószabadsággal kapcsolatos kritikája különösen bántónak hatott. Én nem tudok olyan országot mondani, ahol a legnagyobb példányszámú napilapban az jelenik meg a vezető kormánypárt egyik alelnökéről, az igazságügyi miniszterről és a külügyminiszterről, hogy romlottak és elvetemültek.  Ilyen durva minősítések Nyugat-Európában sem jelennek meg a politikai lapokban, ahol a miniszterek hibáit, a rossz döntéseit természetesen megírják, de ez a hangnem nem szokásos. Ez lenne a cenzúrázott magyar sajtó? A magyar média minden tévé- és rádiócsatornát, újságot és portált összevetve inkább ellenzéki, mint kormánypárti. Ez így is van jól és természetes dolog, de azt állítani, hogy nálunk nincs sajtószabadság, az a legenyhébb kifejezéssel élve is valótlan.

(Külügyminisztérium)