Martonyi János külügyminiszter 2011. április 21-én az Országgyűlés Külügyi Bizottsága előtt szólt Európa-politikai és külpolitikai kérdésekről.

Dr. Martonyi János külügyminiszter: Köszönöm szépen, elnök úr. Köszönöm szépen a meghívást és a lehetőséget, hogy szólhatok, ezúttal részletesebben a bizottság előtt. Mindig nagy örömmel jöttem a Külügyi bizottság üléseire annak idején, az első miniszterségem során is. Ez mindig egy jó alkalom arra, hogy egyrészt saját magunk is áttekintsünk bizonyos dolgokat, és nyilván az itt kapott kérdések, fölvetések tovább tudják segíteni, gazdagítani a munkánkat.

Tehát amikor én most itt tartok egy ilyen összefoglalót, szeretném rögtön az elején nyomatékosan hangsúlyozni, hogy ha valamiről nem szólok, az nem azt jelenti, hogy az jelentéktelen vagy érdektelen. De harminc percben, különös tekintettel arra, hogy bizonyos témákkal viszont foglalkoznom kell, nem tudok minden fontos területre kitérni. Tehát ha véletlenül egyik vagy másik, egyébként gazdasági vagy politikai szempontból nagyon fontos régió vagy ország kimaradna ebből az áttekintésből, akkor az a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ezekkel az országokkal vagy ezekkel a régiókkal a magyar külpolitika nem kíván foglalkozni. Ezért én csak a súlypontokról beszélnék, és kicsit talán valóban abban az összefüggésben, hogy a magyar külpolitika különböző dimenziói, különböző területei hogyan érintik, hogyan befolyásolják, hogyan függenek össze az európai uniós elnökségünkből fakadó feladatokkal és lehetőségekkel.

Amikor az új kormányhivatalba került, akkor mindig kiemeltük azt, és azóta is kiemeljük, hogy az egyik fontos új hangsúly a külpolitikánkban ennek a külpolitikának a térségi dimenziója. Tehát ez az, amit nagyon röviden úgy szoktunk mondani, hogy a szélesebb Közép-Európa, wider Central-Europe, ami nem egyszerűen Visegrád, természetesen az is, de ugyanakkor egy erősödő déli-délkeleti, sőt Ausztria esetében nyugati dimenzióval.

Mi úgy gondoljuk, hogy ez az ország természetes érvényesülésének a köre és egyben érdekérvényesítésének a köre. Ez azt jelenti, hogy Visegrádot továbbra is kiemelten fontosnak kezeljük – nagyon sok okból; én most ezeken nem mennék keresztül –, és a félreértések elkerülése végett, mert korábban fölmerült ez is, mi nem arról beszéltünk és ma sem arról beszélünk, hogy Visegrádot, mondjuk így, a V4-et akarjuk kibővíteni: ezt nem akarjuk kibővíteni, hanem a magyar külpolitikának akarunk egy erősebb déli-délkeleti dimenziót adni.

Nagyon sok oka van ennek. Elég egyszerűen ránézni például a külkereskedelmi statisztikára, hogy lássa az ember, hogy például Délkelet-Európában a magyar gazdaság hihetetlen mértékű aktívumot halmoz föl, megjelennek a magyar befektetések is; és elég talán a történelemkönyveket is megnézni ahhoz, hogy lássa az ember, hogy ez egy természetes területe a mindenkori magyar külpolitikának, magyar diplomáciának és a magyar külgazdaságnak.

Ugyanakkor azt is látjuk, érezzük, hogy ez a régió is számít ránk. Tehát fontosnak tart minket, baráti érzésekkel viseltetik irántunk, úgy érzi, hogy tudunk nekik segíteni, legyen szó EU-tagállamokról, tehát gondolok itt elsősorban Romániára és Bulgáriára; legyen szó imminens tagjelöltekről, mint mondjuk, Horvátország. Legyen szó olyan országokról, amelyek előbb vagy utóbb, de szintén tagok lesznek: Szerbia, Montenegró, Macedónia, és Bosznia-Hercegovina is, ahol, mint tudjuk, egyébként Magyarországnak különleges történelmi és gazdasági szerepe is volt. Nos, tehát mi úgy érezzük, hogy ez egy nagyon fontos eleme a magyar külpolitikának, és ezt kiegészítettük egy speciális magyar–osztrák viszonnyal is, mert Ausztriát szintén ennek a szélesebb Közép- Európának egy fontos elemeként tekintjük. Nem véletlen az, és ezt tényleg nem a saját személyem miatt mondom, de nem véletlen, hogy az elmúlt esztendőben engem két nagyköveti konferenciára hívtak meg előadni, az egyik volt Bukarest, Románia, a másik volt Bécs, Ausztria. Tehát érzésem szerint önmagában ez is jelképezte azt a hangsúlyt, amelyet mi a külpolitikának akartunk és a mai napig akarunk adni. Ez tehát a V4 és egy sor laza, rugalmas, kétoldalú, háromoldalú kooperáció.

A gazdasági dimenzióról már szóltam példaként, de ne felejtsük el, azért vannak itt más dolgok is; mondjuk, energia, energia-összeköttetések, gázösszeköttetések. Idetartozik, mondjuk, az AGRI-projekt is, és még sok minden más.

Azért mondom ezt az európai uniós elnökséggel összefüggésben is, mert egy ilyen Közép-Európa-politika összefüggésében nagyon nehéz lett volna elképzelni egy olyan elnökségi programot, amely például Románia és Bulgária schengeni övezethez történő csatlakozását nem tőzi ki alapvető célként. Mint ahogy azt is nagyon nehéz lett volna elképzelni egy ilyen közép-európai politika összefüggésében, hogy az elnökségi prioritásaink nem tartalmazzák célként a Horvátországgal folytatott csatlakozási tárgyalások lehetséges befejezését – nem vállalásként, célként –, és ezek a célok továbbra is fennállnak. Mert ezek elválaszthatatlanok attól a térségi vagy közép-európai politikától, amit az előbb röviden megpróbáltam felvázolni.
És persze, voltak dolgok, amelyek kapóra jöttek, mert véletlenül tökéletesen egybeestek ezzel a közép-európai politikával. Nyilvánvalóan ilyen a Duna-régió stratégia, amit szinte kaptunk különleges lehetőségként, hiszen mi lenne a Duna-régió stratégia más, mint ennek a Közép-Európa politikának egyrészt a szimbolikus, jelképes megjelenése, másrészt pedig egy nagyon fontos makro regionális fejlesztési program, annak minden energiapolitikai, környezetvédelmi, kulturális – és így tovább – dimenziójával együtt.

Úgyhogy ilyen szempontból azt hiszem, szerencsésen találkozott egyrészt a mi közép-európai politikánk, másrészt pedig az európai politikánk, illetve az európai politikánknak az a különösen fontos része – legalábbis erre a hat hónapra –, ami az elnökséget jelenti. Az elnökség persze csak hat hónap, de tudjuk jól, hogy az azt megelőző hat hónapot is uralta már
az elnökségre való fölkészülés, az elnökségi program elkészítése, a prioritások meghatározása, a kapcsolatfelvétele, és így tovább. Nem akarok itt a részletekbe belemenni, jól tudjuk, például a magyar miniszterelnök minden tagállamba elment, de lelátogatta ezeket az országokat is, mint ahogy lelátogatta a keleti partnerség országait is, tehát mi a kezdettől fogva be akartuk helyezni az elnökségi munkánkat a külpolitikai stratégiánk rendszerébe.

Még egy dologról szólnék itt, mert ez is összefügg, és amúgy is szólnék róla, hogy tudniillik, a kormány még meg sem alakult, amikor már a Magyar Országgyűlés elfogadta az állampolgárság könnyített megszerzésére vonatkozó törvényt – kettős állampolgárságnak szokták nevezni az egyszerűség kedvéért –, és ezzel egyrészt egy rendkívül fontos nemzetpolitikai célt, törekvést valósított meg, ami régóta esedékes. Ismerjük az előzményeket, most ezekről nem szólnék, de ugyanebben a pillanatban teremtett egy külpolitikai igényt, követelményt is a majdan megalakuló kormánnyal szemben, ez pedig az volt, hogy a szomszédjainkkal megértessük, megmagyarázzuk nekik, ennek az intézkedésnek a lényegét, valóságos tartalmát, célját, és gondoskodjunk arról, hogy ez a lépés ne okozzon feszültséget, ne okozzon zavart a szomszédpolitikánkban. Egyébként éppen abban a politikánkban, amelynek a fontosságáról az előbb beszéltem.

Tehát ez volt az első kiemelt feladat, és nem véletlen, hogy még nem voltam hivatalban, amikor már az összes szomszédos országot lelátogattam, és mindenkinek megpróbáltam megmagyarázni azt, hogy voltaképpen miről van itt szó. Hasonlóan persze a nyugati barátainknak is adott esetben ezt el kellett magyarázni, ezt meg is tettük, véleményem szerint ez sikeres művelet volt. Az, hogy végül is egyik szomszédunkkal sem támadt feszültség ennek az egyébként rendkívül fontos, történelmi jelentőségő döntésnek a kapcsán, ez egyrészt kétségkívül a magyar diplomácia erőfeszítéseinek köszönhető, másrészt pedig részben azt is nyugodtan hajlandó vagyok elismerni: a szerencsének, hogy tudniillik, Szlovákiában időközben bekövetkezett egy kormányváltozás. Ez lehetővé tette azt, hogy gyökeresen változtassunk a hangnemen, a hangulaton, a légkörön, a módszereken, és jóllehet persze bizonyos tartalmi kérdésekben továbbra is fennáll köztünk a véleményeltérés – ismeretesek ezek a kérdések –, de ettől függetlenül folyamatos kapcsolatban, dialógusban vagyunk, és egyébként minden területen kedvezően fejlődnek a magyar-szlovák kapcsolatok is.

Önmagában véve az állampolgársági téma pedig talán azért is lényeges, mert világossá vált, hogy a magyar diaszpórát egységesen kell kezelnünk. Most nem akarok itt nemzetpolitikáról beszélni, mert hiszen tudjuk, hogy a jelenlegi kormányzati rendszerben ez nem is tartozik a Külügyminisztérium hatáskörébe, de nyilvánvaló, hogy persze külpolitikai következményei, összefüggései vannak. Ezért csak egy-két mondatot mondanék, hogy tudniillik, egy globális perspektívában nézve a dolgot, nagyon lényeges kérdés, hogy a mi politikánkban mi most alapvetően nem határon túli magyarokról beszélünk, hanem határon kívüli magyarokról. Ez azt jelenti, hogy ez az egész világ magyarságát magában foglalja.

Fennállott egy hátrányos megkülönböztetés évtizedek óta a – mondjuk így – határon túli, tehát a szomszédos országokban élő magyarsággal szemben, a világ összes többi országában élő magyarral összehasonlítva. Tudniillik, míg a világ összes országában élő magyar minden további nélkül lehetett magyar állampolgár, függetlenül attól, hogy állandó lakóhelye Magyarországon volt-e, van-e vagy nincs, addig ebből a lehetőségből a szomszédos országok magyarjai, tehát a határon túli magyarok ki voltak zárva. Ezt a hátrányos megkülönböztetést megszüntettük, és a jövőben is – legyen szó választójogról vagy bármilyen más kérdésről – azt hiszem, alapvető szempontunk, hogy egységesen kezeljük a világ magyarságát, és ez vonatkozzék adott esetben az állampolgárságra, illetve az állampolgárságból fakadó jogosultságokra is.

Egyébként még talán annyit az állampolgársági témáról, hogy ez azért – most függetlenül attól, hogy a nemzetpolitika szűkebb értelembe véve kihez tartozik – rendkívüli feladatokat rótt a Külügyminisztériumra is, hiszen meg kellett erősítenünk bizonyos konzulátusokat. A munka dandárja nyilván a szomszédos országok néhány konzulátusában van, Csíkszeredán, Kolozsváron, Szabadkán, és egyébként érdekes módon még a távoli konzulátusoknak is ad azért feladatokat, mert hiszen ott is vannak olyan magyarok, akik azért mégiscsak ki voltak zárva ebből az állampolgársági lehetőségből, éspedig azért, mert nem a jelenlegi Magyarország területéről származtak a szüleik vagy nagyszüleik. Tehát a lényeg az, hogy itt jelentkezett egy elég komoly feladat, annak a költségvetési összefüggéseivel együtt. Azt hiszem, eddig ez a dolog jól megy, magam is meglátogattam például a kolozsvári főkonzulátust, és úgy tűnik, hogy fennakadás nélkül megy a dolog. Eddig több mint 30 ezer igényt fogadtunk be, folyamatosan fogadjuk be az igényeket, és történik az állampolgárság megadása. Úgyhogy ez azért – azt hiszem – nemcsak politikai, technikai szempontból is viszonylag fontos feladatunk.

Ami most már az európai uniós elnökséget illeti, érdekes módon annak idején, amikor a lisszaboni szerződéseket – amelyek voltaképpen szerződésmódosítások – aláírták, akkor úgy tűnt, hogy most nyugvópontra kerülnek a dolgok. Eldőlt egy vita, nem lépett az európai integráció sem a további föderációs szerkezetek irányába, jóllehet a föderáció ellenfelei ezt állították; nem lépett az Unió valójában a másik irányban sem, tehát ellenkező irányban sem, ha úgy tetszik, nem lépett vissza sem, jóllehet a föderáció hívei ezt állították. Tehát egyik fél sem volt tökéletesen megelégedve az eredménnyel, amint ez szokott lenni. Ez önmagában mutatja, hogy valamiféle ésszerű kompromisszum alakult ki, és úgy tűnt, hogy akkor itt most a dolgok megnyugszanak, és egy ideig nem kell vitatkozni intézményi, hatásköri kérdésekről, és ezek a nagy, 50-60 éve folyó viták is talán nyugvópontra kerülnek.

Hát, ennek az ellenkezője történt a várakozásokkal szemben, mert világossá vált, hogy a válság teljesen új helyzetet hozott létre. Az egyik következménye a válságnak az, amit nagyon triviálisan úgy lehetne mondani, hogy Európa beindult; olyan dolgok történtek, amelyekre egy-másfél évvel ezelőtt egyáltalán nem lehetett számítani. Senki nem tudta volna elmondani azt, mondjuk, még a múlt év nyarán, hogy októbertől most március végéig vagy esetleg majd június végéig milyen jelentős dolgok fognak történni. Ennek kétségkívül döntő tényezője az, hogy a válság bizonyos dolgokat elkerülhetetlenné tett, gazdaságpolitikai koordinációról van itt lényegében szó, ami viszont egy új lendületet adott az egész folyamatnak. S meglepő talán az is, hogy a március 24-25-i Európai Tanácson hozott döntések azt mutatják, hogy az alapvető kérdésekben megegyezés jött létre, és ezt a minőségi előrelépést az integráció képes volt megtenni.

Ennek a magam részéről három tényezőjét látom; biztos, hogy van sokkal több is, és nyilván az én szubjektív megítélésem is ebben benne van. Az egyik tényező nem vitás, hogy maga a válság, tehát a globális gazdasági-pénzügyi válság, az ebből fakadó feszültségek, az euró zóna gondjai, egyes eurózóna-tagállamoknak a nagyon súlyos gondjai – ezek persze még nincsenek befejezve, de kétségkívül az egyik nagyon lényeges tényező az a cselekvési kényszer, amelyet a válság váltott ki.

Én tényezőnek látom azt is, hogy kapott az Európai Tanács egy olyan állandó elnököt, akinek van egy európai víziója és amellett egy gazdaságpolitikai stratégiája is, és megkapta a történelemtől azt a lehetőséget, hogy arra a vízióra és arra a stratégiai érzékre, amivel ő egyébként rendelkezik, éppen akkor volt szükség, amikor ő az Európai Tanács állandó elnöke lett: ő Herman van Rompuy.

A harmadik tényező, amit korántsem tekintek a legkevésbé lényegesnek – megítélés kérdése, melyik a legfontosabb –, az pedig a magyar elnökségnek a rendkívül magas színvonalú szakmai munkája. Ez a helyzet. Ezt el lehet fogadni, lehet vitatni, de úgy tűnik, ez ma egy általános megítélés. Mert a magyar elnökség a maga szintjén, munkabizottságok szintjén, Coreper szintjén, tanácsi munka szintjén valóban mindent megtett annak érdekében, hogy ez az átfogó gazdasági csomag sikerüljön. Még nem sikerült, még ezt sem mondhatjuk, ugye, mert a hat jogszabályból álló csomagról most folyik a harc, az a bizonyos trialógus, amely majd eldönti azt a kérdést, hogy lesz-e június végére hat ilyen jogszabály, amely egy új gazdaságpolitikai koordinációs szintet fog megteremteni az Európai Unión belül, vagy sem. Ez majd eldől, de mindenesetre a helyzet tegnap óta sem áll rosszul. Ígérni itt sem szabad, nem is lehet, de egy biztos: a magyar elnökség továbbra is meg fog mindent tenni annak érdekében, hogy ez a hat jogszabályból álló csomag keresztülmenjen, az Európai Parlamenttel a megállapodás létrejöjjön. Én ezt már korábban is többször mondtam, különböző fórumokon; változatlanul kérek valamennyi magyar politikai pártot arra, hogy használja föl a befolyását, hogy az európai parlamenti képviselői segítsék ezt a folyamatot. Itt minden politikai családnak megvan a különleges szerepe, feladata. Elementáris európai és alapvető magyar érdek az, hogy ez a hat jogszabály létrejöjjön. Hozzáteszem, egyébként európai érdek hosszú távon is, nem csak azért, mert a gazdaságpolitikát és a költségvetési fegyelmet tényleg koordinálni, illetőleg erősíteni kell, hanem azért is, mert itt most kockán forog voltaképpen az a sokat emlegetett közösségi módszer. Ha most itt kudarcot vall ez az egyeztetés az Európai Parlament és az általunk elnökölt Tanács között, akkor ennek az egyik tanulsága az lesz, hogy nem kell ezt a közösségi módszert erőltetni: ha valami igazán fontos dolgot akarunk csinálni, akkor csináljuk azt meg kormányközi eszközökkel, ahhoz pedig elég lesz két-három vagy négy legnagyobb tagállam, majd ők eldöntik, a többiek meg aztán vagy követik, vagy nem. Tehát van egy elementáris érdekünk, ismétlem, európai integrációs és magyar érdekünk amellett, hogy ez a gazdasági csomag végül is megszülessék.

Most nem megyek végig az összes többi elemen, de végül is működik minden más. Az európai szemeszter működik; megállapodás jött létre a szerződésmódosításról, nyilván mi is ratifikálni fogjuk majd. Megállapodás jött, jön létre az állandó stabilitási mechanizmus egyes elemeiről; megállapodás jött létre az ideiglenes mechanizmus megerősítéséről, értsd: a szükséges pénzösszegnek a felemeléséről. Közben zajlik az élet, mert hiszen Portugália éppen most állítja össze azt a csomagot, mondjuk így, amely a portugál gazdaság kimentését fogja szolgálni. És nem tudjuk egész pontosan, és én itt egy ilyen nyilvános ülésen nem is tennék erre vonatkozóan semmiféle előrejelzést, hogy más eurózóna-országokkal mi fog történni. De ami magát az intézményeket és a gazdaságpolitikai koordináció megteremtését illeti, ott az integráció megy előre. Nem is nagyon tehet mást, hiszen ebben a helyzetben minden ellenkező üzenet rendkívül kedvezőtlen lenne, nemcsak a közvélemények számára, hanem elsősorban a piacok számára.

Nos, tehát én úgy hiszem, hogy a magyar elnökségnek ez az első három hónapja ilyen szempontból mindenféleképpen nagy sikernek tekinthető. Általában véve a külvilág ezt elfogadja, elismeri. Most már csak az a feladat, hogy vigyük tovább a dolgot, és június végéig ez az eredmény megszülessen.

Az elnökségről szólva egy másik szempontunk az volt, amit mindig mondtunk, a programunkban is, a prioritások során is, hogy egy erősebb Európát akarunk. Ez is lett a jelszó: Strong Europe with a human touch – Erős Európa egy emberi tényezővel, emberi faktorral. S arra a kérdésre, hogy mikor tekintjük ezt a célkitűzést sikeresnek vagy sem, arra mindig azt mondtuk, most is azt mondom, hogy ha az európai integráció július 1-jén, amikor átadjuk a lengyeleknek az elnökséget, valamivel erősebb lesz, mint volt, mondjuk, január 1- én, akkor azt hiszem, az elnökségünk sikeresnek tekinthető.

Ahhoz, hogy erős legyen Európa vagy erősebb legyen, ahhoz persze erős politikák kellenek. És itt van egy saját érdekeltségünk is, ezt sem érdemes tagadni. Mi három politika megerősödésében vagyunk érdekeltek: az egyik a kohéziós politika, a másik a mezőgazdasági politika, a harmadik az energiapolitika. Vannak más politikák is, tehát nem akarom egyiket sem alábecsülni, de mondjuk, nem kétséges az, hogy ez a három politika nekünk nagyon fontos. A kohéziós politika ebben a pénzügyi perspektívában az országnak – legalábbis a lehetőség szintjén – körülbelül 25 milliárd eurót jelent; a mezőgazdasági politika ebben a pénzügyi perspektívában körülbelül 10-11 milliárd eurót jelent. Tehát nem mindegy az, hogy a következő pénzügyi perspektívában majd 2014-20 között ezek az összegek hogyan alakulnak, globálisan, meg főleg hogyan alakulnak a mi javunkra. Ezek tehát a számunkra nagyon fontos politikák, és úgy tűnik, hogy az eddigi három hónap mind a három területen, mindhárom politika területén nagyon jelentős előrelépést hozott.

Tanácsi következtetések születtek a kohéziós politika lényegéről, a legfontosabb elemek benne vannak; nem akarom ismételni, korábban is elmondtam már többször.

A mezőgazdasági politika tekintetében március 17-én elnökségi következtetések, nagy többséggel támogatott elnökségi következtetések születtek, amelyek szintén a legfontosabb elemeket tartalmazzák. Igenis, lesz közös mezőgazdasági politika, és ez a mezőgazdasági politika megfelelő forrásokkal el lesz látva. Belső átrendezések történnek, mondjuk, a vidékfejlesztés javára a területalapú támogatásokkal szemben, és még egy sor részletkérdést tisztázni kell, de az biztos, hogy a magyar gazdaság és a magyar mezőgazdaság a következő pénzügyi perspektívában, amelyet most többéves pénzügyi keretnek nevezünk, jelentős forrásokhoz fog jutni.

S itt van az energiapolitika, ami még nincs, de ami lesz. Február 4-én volt az a véleményem szerint sorsdöntő Európai Tanács-ülés, amely alapvető lendületet adott a közös energiapolitika kialakításának. 2014-re meg kell teremteni az egységes belső energiapiacot –óriási jelentőségű dolog! És persze itt megint megvan ennek a közép-európai, illetőleg térségi leágazása; ezért említettem az előbb az interkonnektorokat, a magyar–szlovák megállapodást, a magyar–horvát megállapodást, a magyar–román megállapodást, a gázvezetékek és az elektromosáram-továbbítási rendszer kiépítését, ami nélkül egységes piacot nem lehet elképzelni. Mert egységes piac csak akkor van, hogyha az áru – nevezetesen adott esetben az energia – szabadon és akadálytalanul mozog. Tehát úgy érzem, e három politika területén lényeges előrelépés történt, és van még akkor az a két stratégia, ami nekünk szintén nagyon fontos. Az egyiket említettem, a Duna-régió stratégiája, ennek az elfogadása megtörtént most,
a legutóbbi általános ügyek tanácsán, és van természetesen a romastratégia, amit még  megvitatnak különböző tanácsi formációkban. Az egyikben, a Bel- és Igazságügyi Tanácsban már megvitatták, még két tanácsban meg fogják vitatni, utána kerül hozzánk, tehát az Általános Ügyek Tanácsához, majd pedig onnan kerül az Európa Tanácshoz, amelyik ezt – reményeink szerint – végképp meg fogja erősíteni. Ezzel ez a két stratégia, mint tudjuk, különböző okokból, de a magyar elnökség prioritásai között szerepelt, szintén elfogadást nyer, és utána következik majd persze a lényeg, hogy hogyan fogjuk ezeket a stratégiákat ténylegesen alkalmazni.

Még röviden talán pár szót arról a két témáról, amire az előbb már a bevezetőben utaltam, hogy tudniillik, alapvető célkitűzésünk volt és ma is az, hogy a schengeni övezet kiterjesztésére Romániára és Bulgáriára megtörténjék. A pillanatnyi helyzet röviden annyi, hogy Románia a technikai feltételeknek már megfelel, Bulgária megfelelését a technikai feltételeknek feltehetően május elején meg fogják állapítani. Ez azt jelenti, hogy a szűkebb értelemben vett schengeni feltételeknek, a technikai feltételeknek – határellenőrzés, és így tovább – ez a két ország megfelel. Politikailag, mint tudjuk, van néhány jelentős tagállam, amelyik úgy érzi, hogy a kiterjesztést egyelőre nem kell még megtenni, nem kell ezt a lépést meglépni. Viszont folynak a tárgyalások arról, természetesen a románok, bolgárok bevonásával, hogy hogyan lehet egy olyan megoldást találni, amely egyrészt ad egy kiszámítható és világos perspektívát ennek a két országnak, másrészt pedig megfelelő biztosítékot ad azoknak az országoknak, amelyeknek fenntartásaik vannak különböző okokból.  A magyar elnökségnek ez továbbra is az egyik legfontosabb feladata, eddig úgy néz ki, hogy sikerül mindenkivel ésszerű dialógusban lennünk, és akárhogy is, de a technikai feltételek teljesítését valamilyen formában meg fogjuk majd állapítani, és hogy politikailag hogyan lehet ezt realizálni, mikor, milyen perspektívával, ez majd még el fog dőlni.

A másik kérdés a horvát csatlakozás, ami szintén – azt hiszem – az egyik nagyon fontos célkitűzésünk. Tegnapelőtt zártuk le a két legfontosabb fejezetet, nevezetesen a mezőgazdasági politikát és a regionális politikát – értsd ez alatt a strukturális és kohéziós alapokat, ez a két politika –, amelyik egyébként az Európai Unió költségvetésének háromnegyedét teszi ki, és amelyikre az előbb utaltam már, hogy Magyarország milyen mértékű forrásokhoz jut ebből a két politikából fakadóan. Tehát ez nyilván az egyik legfontosabb témakör. Van itt persze még öt fejezet, és azok közül igazából egy érdekes, ez a bizonyos 23. fejezet, amelyik az igazságszolgáltatással, alapjogokkal foglalkozik. A helyzet változik, voltaképpen most azt hiszem, hogy az esélyek a júniusi lezáráshoz jobbak, mint mondjuk egy héttel ezelőtt voltak, és továbbra is azt kell mondanom eléggé világosan, határozottan, hogy az esély megvan, és hát persze dolgozunk minden szinten, minden tagállammal, természetesen döntő kérdés az, hogy a horvátok ezekben a napokban-hetekben hogyan tudják a felkészülésüket, a kritériumok teljesítését felgyorsítani. Ez most már furcsa módon szinte napok kérdése is lehet, tehát alapvetően tőlük függ a dolog végső kimenetele, és persze attól, hogy az ő előkészületeiket, az ő teljesítményüket hogyan fogják egyrészt a tagállamok, másrészt pedig az Európai Bizottság értékelni.

Ami a külpolitikát illeti, ott nagyon fontos megint csak aláhúznom azt, hogy itt egyrészt a közös külpolitika nem olyan közös politika, mint mondjuk az agrárpolitika, a kohéziós politika, a közlekedéspolitika, vagy sok minden más. A közös külpolitika egy folyamat. Mindig azt mondjuk, hogy in the making, ez most alakul, jóllehet formálisan a lisszaboni szerződés ezt a bizonyos három pillért egyesítette, de ez csak a látszat, mert a közös külpolitika továbbra is különleges terület. A közös külpolitika területén alapvetően nincsenek kötelező jogi aktusok, nincs törvényhozás, nincs jogalkotás, nincs, mondjuk Európai Bíróság sem, mert hiszen a külpolitika, mindenki tudja, azért a valami más. A külpolitikáról beszélgetni kell, egyeztetni kell, vitatkozni kell, ki kell hozni valahogy a közös nevezőt. Ez nem egy könnyű dolog, 27 országról van szó. Bármi történik a világban, mondjuk például Líbiában, akkor valahogy közös álláspontra kell jutni, és ez nem könnyű. Pekingben vagy Washingtonban a külpolitikai kérdéseket valaki eldönti, ha szükséges, akkor mondjuk 5 perc alatt az amerikai elnök ezt a döntést meg tudja hozni. De hát nekünk kicsit bonyolultabb a helyzetünk. Kétségtelen, hogy a lisszaboni szerződés egyik célja az volt, hogy a közös külpolitika és biztonságpolitika alakítását megkönnyítse a közös képviselőnek, a főképviselőnek a kinevezése útján, ami megint csak olyan dolog, hogy most alakul, ez a bizonyos Európai Külügyi Szolgálat is most alakult meg többé-kevésbé, még mindig nem teljes a kép, tehát ez egy folyamat. Látni kell azt, hogy ez a közös politika soha nem lesz olyan egységes politika, mint mondjuk az agrárpolitika, vagy akár a közös kereskedelempolitika, ami szintén a külkapcsolatok egy nagyon fontos területe.

A másik dolog az, és ez szintén a hazai közvélemény tájékoztatása szempontjából lényeges, hogy valóban a lisszaboni szerződés egy nagyon fontos újítást hozott, éspedig azt, hogy a Külügyminiszterek Tanácsát nem a soros elnök országának a külügyminisztere elnökli. Ez a helyzet, persze rögtön föltehető a kérdés, hogy akkor mi a szerepe a soros elnökség külügyminiszterének. Mi erre azt mondtuk, és ebben egyeztünk meg a főképviselővel is, hogy alapvetően ez egy ilyen supporting role, tehát egy támogató feladat, de alapvetően a felelősség és a feladat a főképviselőé, és az általa irányított duzzadó, egyre erőteljesebb külső szolgálaté.
Persze a dolog nem ennyire egyszerű. Egyrészt a támogatás azt jelenti, hogy a főképviselő a soros elnökség külügyminiszterét vagy Külügyminisztériumát nagyon sok feladattal megbízza, de ez mindig az ő nevében történik. Tehát nem tudom már felsorolni azt, hogy hány társulási tanácson helyettesítettük mi a főképviselőt, de ez már akkor elkezdődött, amikor még nem is voltunk soros elnök, nekem már akkor Vietnamba kellett menni ASEAN ülésre, ott a világ valamennyi nagyhatalmával kellett leülni az EU képviseletében, és ezt követte a közép-ázsiaiakkal a találkozó, az izraeli, tegnapelőtt a horvát, a török társulási tanács, és így tovább. Hogy érzékeltessem csak – elnök úr, nem akarom elhúzni az időt –, hogy milyen sajátos a helyzet, mondjuk a horvátokkal két fontos ülésre került sor, az egyik volt a csatlakozási konferencia. A csatlakozási konferencián lezártuk – mondtam az előbb – a mezőgazdaságot és a regionális politikát. A csatlakozási konferenciát a soros elnökség külügyminisztere elnökli saját nevében, saját minőségében, mert ez egy csatlakozási téma.

Körülbelül egy óra alatt befejeztük, utána kezdődött a társulási tanács ülése. A társulási tanács ülését sajátos módon megint nekem kellett elnökölni, de nem a saját nevemben, hanem azért, mert a külügyi főképviselő erre fölkért. Úgyhogy még nekünk is időnként tanulni kell, hogy akkor melyik minőségben mit csinálunk. Ez az egyik kérdés.

A másik az, hogy persze ugyanakkor a külpolitikával érintkezik egy sor terület: mondjuk, a migráció, mondjuk, a humanitárius segítség. Amikor az európai államtitkár elment a tunéziai–líbiai határra, akkor ezt ő soros elnökként tette, és a humanitárius segítségnyújtásért felelős biztossal együtt ment oda. Mert a humanitárius segítségnyújtás már elnökségi feladat. Érintkezik a külügyekkel, nem kétséges, és egyeztetést igényel adott esetben a főképviselővel, de ez egy elnökségi feladat. Amikor én elmentem az egyiptomi– líbiai határra, akkor ezt megint csak elnökségként tettem, mert jó néhány komoly tagállam egyértelműen jelezte azt az igényt, hogy itt azért a migrációs problémák és az azzal összefüggő más kérdések miatt elnökségi jelenlétre szükség van, és ezért az elnökség természetesen ezt a feladatot vállalta, és az illetékes biztossal, nevezetesen a migrációért felelős biztossal tettük meg ezt a látogatást. Ugyanakkor persze óhatatlanul külpolitikai kérdésekről is szó esett, mert amikor találkoztam, mondjuk, a bengázi Ideiglenes Nemzeti Tanács külügyminiszterével, akkor nyilvánvaló, hogy a migráció és egyéb témák mellett azért szó volt arról is, hogy no, akkor mi a helyzet Bengáziban, és mi lesz a helyzet Líbiában.

Szóval a dolgok összefüggenek, nem könnyű a dolog, de azt látni kell, hogy ez az elnökségi tevékenységnek az egyik legérzékenyebb és alakulóban lévő területe. Azt hiszem, a magyar elnökség végül is a várakozásoknak reményeink szerint itt is meg fog felelni.

Van egy nagyon fontos eleme ennek az egész arab átalakulási témának – ami persze külön egy óriási terület lenne, de már nem fog beleférni a harminc percembe –, egyetlenegy mozzanatra hívnám fel a figyelmet, hogy tudniillik itt valóban egy erős várakozás van a közép- és kelet-európai országokkal szemben, hogy az átalakulási tapasztalataikat megosszák ezekkel az országokkal, jelenleg elsősorban Tunéziával és Egyiptommal. Húsvét után rögtön megyek Tunéziába egy konferenciára az átalakulási tapasztalatokról beszélni. Itt megint óvatosnak kell lenni, mert nem kell nekik megmondani azt, hogy ezt hogyan kell csinálni. Erre nagyon vigyázni kell. Azt kell nekik elmondani, hogy nálunk hogyan történt, és aztán majd ők eldöntik, hogy ők egyébként milyen módon, milyen technikákkal kívánják ezt megvalósítani, legyen szó a gazdaság átalakításáról, legyen szó, mondjuk, a demokratikus intézményrendszer kialakításáról. Én annak idején – és ezzel be is fejezném, csak az élményt akarom megosztani –, amikor Kairóban voltam először, egy éjszakai beszélgetés zajlott le tizenkét vagy tizenhárom úgymond ellenzéki csoportosulás vezetőivel – idetartoztak az iszlám Testvériség képviselői is –, és hihetetlen izgalmas volt az, hogy tulajdonképpen azok a problémák, amelyeket ők fölvetettek, kísértetiesen hasonlatosak voltak a mi 1989-90-es dilemmáinkhoz, akár még technikai értelemben véve is. Úgyhogy nekem ez is azt az üzenetet adta, hogy igenis itt lehet nekünk szerepünk, sőt van felelősségünk, van feladatunk is.

Egyszerűen el kell mondani, hogy ez hogyan történt, szóban, írásban rendelkezésükre kell bocsátani az ilyen információkat, és aztán majd ők nyilván megválasztják azt az utat, ami számukra a legmegfelelőbb.

Utolsó szó még Líbiáról. Én továbbra is azt az álláspontot vallom, hogy a nemzetközi közösség nem hagyhatta tétlenül a megindulóban lévő népirtást. Beállott ez a bizonyos right and responsibility to protect helyzet, ami azt jelenti, hogy adott esetben, ha egy kormány a saját lakosságára, saját népére rátámad, és azt elkezdi fizikailag megsemmisíteni, akkor ezt a kötelességet a nemzetközi közösségnek teljesítenie kell, nevezetesen meg kell védenie azokat az embereket, akiket a saját kormánya támad meg. A Biztonsági Tanács ezt a határozatot meghozta, szerintem viszonylag gyorsan hozta meg. Valóban, az Európai Unión belül eleinte voltak itt véleményeltérések, de megint azt is érdemes azért kiemelni, hogy végső soron a külügyminiszteri tanácsülésen közös nyilatkozat született meg, és ezt mindenki elfogadta, azok is, akik korábban eltérően közelítették meg a kérdést, akár eltérően szavaztak is a Biztonsági Tanácsban; illetve az egyik szavazott, a másik tartózkodott.

Úgyhogy ez is azt mutatja, hogy a közös külpolitika épülőben van; persze vannak különböző érdekek, ezeket nem mindig könnyű egyeztetni, különböző megfontolások vannak, de azért én azt hiszem, ez a folyamat megy előre. Nem lesz könnyű, ez legalább olyan nehéz, mint a gazdasági integráció, sőt azt hiszem, sokkal nehezebb. Tehát ez a következő évek vagy akár évtizedek feladata lesz. A magyar elnökségnek itt annyi a dolga, hogy ezt segítse, amennyire a lehetőségei keretein belül ezt meg tudja tenni. Itt nem kell nekünk vezető szerepet játszanunk, nem kell elnököt játszani, mert nem vagyunk azok; ezzel szemben meg kell próbálni a dolgokat segíteni ott, ahol tudjuk – körülbelül ezt tesszük. És azt hiszem, eddig ezen a téren sem volt különösebb gond, a főképviselővel elég jól együtt tudunk működni, és talán gyűjtünk egy olyan külpolitikai tőkét a jövőre nézve, amit aztán később a saját nemzeti érdekeink szempontjából is tudunk érvényesíteni.

Köszönöm szépen, elnök úr.

(Külügyminisztérium)