Martonyi János miniszter beszéde az újonnan kinevezett diplomaták avatásán 2013. november 19-én, a Magyar Diplomácia Napján a Külügyminisztériumban rendezett ünnepségen.

Tisztelt kollegák! Kedves hozzátartozók!

Mindenekelőtt szeretnék gratulálni azoknak, akiknek most át fogjuk adni ünnepélyes formában a diplomáciai rangot. Ez a második ilyen alkalom. Tavaly ezt már megtettük és azt hiszem, hogy ez nagyon fontos dolog, mert jelzi azt, hogy elindulnak egy olyan életpályán, ami tele van kihívásokkal, kockázatokkal. De talán – ezt esetleg én mondhatom, mert különböző szakaszai voltak az én életpályámnak is – talán az egyik legizgalmasabb pálya, hivatás. Majdnem azt mondtam, hogy mesterség vagy foglalkozás, aztán eszembe jutott, hogy ez nem az, ez hivatás.

Hihetetlen sok izgalmat és örömet kínál, és ugyanakkor nagyon-nagyon sok igénynek, követelménynek kell eleget tenni. Azt hiszem, hogy a világnak talán a legérdekesebb, legizgalmasabb mestersége, mert egyszerre nagyon sok követelménynek kell eleget tenni. Nem lehet ezeket elsorolni, csak egyet-kettőt próbálok mondani.

Először is kíváncsinak kell lenni – talán ez a legfontosabb. Kíváncsiság szüli az érdeklődést, az érdeklődés szüli a tudást és a tapasztalatokat. És a mai életben talán nem mindig szentelünk kellő figyelmet annak, hogy a tudás mögött mindig a lehető legkeményebb munka kell, hogy álljon. Nem jön magától, nem jön ingyen. Ehhez viszont kell egy állandó, folyamatos belső erő, drive, ahogy ezt ma mondják latinul, ami az embert arra indítja, még menjen tovább, ásson mélyebbre, tudja meg ezt is. Hozzáteszem, a technikai feltételek ma sokkal könnyebbek, mint mondjuk 30-40-50 évvel ezelőtt, mert hiszen ma csak rá kell kattintani bizonyos témákra és azonnal minden megközelíthető. De aki nem kíváncsi, az nem kattint rá ezekre a témákra, és annak nem adatik meg az, hogy különleges tudással rendelkezzen. És a diplomáciában az a sajátos, hogy egyszerre kell mindenhez valamit érteni és legalább egy területhez viszont nagyon érteni, tehát egy területről szinte mindent tudni.

Tehát egyszerre kell úgynevezett generalistának lenni, mert hiszen a diplomatát bárhova vetheti a sorsa, bármilyen területre, és mindig mindent meg kell ott tanulnia azon a területen, ahol éppen van, de ugyanakkor az is azért nagyon fontos, és már egyre fontosabb, hogy legyen egy bizonyos szakiránya is, amiről viszont mindent vagy majdnem mindent tud. Ez önmagában véve is nehéz dolog, de ez a szakmai része, ez az úgy nevezett technokrata része a dolognak, professzionális kihívás, tudni kell, tanulni kell.

De aztán van itt egy másik dolog, amire szintén szükség van, és az pedig az, hogy hinni kell bizonyos eszményekben. Tehát a szó jó értelmében véve idealistának kell lenni. Kellenek gondolatok ehhez, ezek az ideák; és kellenek eszmények, ideals, hogy megint idegen nyelvű formulákat alkalmazzunk. Mind a kettőre szükség van: tehát kellenek ötletek, gondolatok, de kellenek olyan eszmények, amelyek ezeket az ötleteket, gondolatokat meghatározzák. Itt most nem ideológiai vagy politikai meggyőződésre gondolok, hanem arra, hogy az ember életének kell, hogy legyen valami vezérfonala, és hogyha diplomata, akkor pedig különösen tudnia kell azt, éreznie kell azt, hogy mi a dolga, mi a helye ebben a világban és melyek azok az értékek, amelyeket ő a munkájában, a mindennapjaiban, az egyszerű feladataiban, a technikai feladatok sorozatában szolgálni akar. Ezt mindenkinek el kell gondolnia. Azt hiszem, hogy a fiatal diplomatáink nagy többsége, remélhetőleg mindegyike ezzel tisztában is van.

Aztán kell még egy dolog, és ez pedig az alázat. Tisztelni kell a feladatot. Tisztelni kell a munkát. Tisztelni kell a kihívást, amit a munka ad. Nem szabad lebecsülni. Ma egyébként az is viszonylag gyakran visszatérő kritika, hogy sokan könnyen veszik a dolgokat, hiszen úgy is meg tudom nézni, majd ha kell, nem biztos, hogy ezt vagy azt meg kell tanulnom, meg tudom én ezt oldani, viszonylag kevesebb befektetéssel is. Nem biztos. A jobb, a jobb megoldás az, hogy ha túl akarok teljesíteni. Emlékszik mindenki erre egyetemista korából: hogyha biztosan a legjobb jegyet akarja kapni, akkor legalább kétszer annyit kell tudnia, mint amennyi a legjobb jegyhez szükséges, mert különben nem lehet biztos abban, hogy azt a bizonyos legjobb jegyet meg is fogja kapni. Tehát itt is, hogyha az ember megfelelő alázattal közelít a konkrét feladatokhoz, akkor biztos, hogy ez jobb teljesítményre fogja ösztönözni.

Aztán vannak veszélyek, én ezeket nem akarom mind elsorolni. Én a legnagyobb veszélynek egyébként a diplomáciai munkában a közhelyeket tartom. Ez reális kockázat. Ennek hagyományai vannak. Ha most szilveszteri műsor lenne, akkor megpróbálnék összeszedni néhány ilyen tipikus közhelyet, amit a legkülönbözőbb jelentésekben vagy felkészítő anyagokban, netán, bár erről nem merek beszélni, az ember olvashat. Ez nagyon komoly csapda. Én mindenkit arra kérek, fiatalokat főleg, kerülje ezeket a csapdákat. Nincs szükség közhelyekre. A közhelyeket az emberek amúgy is általában tudják, még talán a vezetők is, bár itt lehetnek kétségek. Tehát próbáljunk inkább kitalálni dolgokat. Persze a közhelyek adott esetben nagyobb biztonságot adnak, én ezt elfogadom, általában minden szempontból az egész életben, a közhelyből olyan nagy baj nem lehet.

Ám én mégis arra bátorítanék mindenkit, hogy próbáljon ettől elszakadni és próbáljon ötleteket adni, próbáljon bátor lenni intellektuális értelemben véve is, ami persze, ismétlem, kockázat, ennek van egy kezelési technikája, és pedig az, hogy kollektíven kell dolgozni. Tehát és ez megint egy kicsit az alázathoz is visszavezet: lehet nekem nagyon jó ötletem, nagyon jó gondolatom, de hogyha megkérdezem a kollegámat, kollegáimat - nem biztos, hogy a vezetőt kell megkérdeznem, mert nem eleve adott az, hogy a vezető okosabb nálam. (Ez egy lehetőség, de ez egyáltalában nem biztos.) De hogyha megkérdezem a kollegáimat, és kicseréljük a gondolatainkat és megosztjuk az új ötleteinket, akkor esetleg a kockázatokat is jobban el tudjuk kerülni. Tehát én azt hiszem, hogy a diplomatának különösen fontos az -  minekutána benne van a generalista hajlam -, hogy mindenhez egy kicsit értsen, és minekutána érzi azt, hogy nem mindenben tud igazán elmélyülni, éppen ezért vonzzák őt az általános megállapítások. Ez, amit én közhelynek nevezek. Persze, az lehet, hogy ez egyúttal, egyidejűleg bölcsesség is, de ismétlem, én a munkában nagyon fontosnak tartom, hogy ezt kerüljük. De nem akarom én itt a kockázatokat és veszélyeket fölsorolni, mert akkor, azt hiszem, egyébként is a kezelőorvoshoz kell fordulni; mellékhatások vannak, de hát ezek a mindennapi munkában megfelelően kezelhetők.

Van azonban még egy dolog, amit szeretnék röviden jelezni, mert talán ez a legfontosabb és egyben a legnehezebb része a dolognak. A diplomatának a dolga az - nagyon egyszerű megfogalmazásban, azt szoktuk mondani, hogy szolgálja az országát, szolgálja a nemzetét - mert ez szolgálat. És a diplomatának végső soron, hivatalos megfogalmazásban, és magának a diplomáciának, a külpolitikának is az alapvető feladata, célja az, hogy szolgálja a nemzeti érdekeket és azokat a lehetőségei keretein belül próbálja érvényesíteni. Ahhoz azonban, hogy ez a mindennapi munkának része legyen, egyfajta belső, lelki elkötelezettség kell. Ezt sokféleképpen lehet nevezni, ez tulajdonképpen a nemzettudatnak a megjelenése, ami vagy megvan, vagy nincs. És ez nagyon fontos a mai és a jövő generációk szempontjából, hogy ez a tudat meglegyen. Azt hiszem, hogy bennünk, magyarokban, a magyarok túlnyomó többségében ez megvan. Ennek van egy nyelvi, kulturális, történelmi és talán legfőképpen irodalmi alapja. Ez visszavezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy tulajdonképpen mitől vagyunk magyarok, mitől van erős nemzettudatunk. Szerintem döntően a történelmünk meg az irodalmunk által, az irodalmon belül is döntően a költészetünk által. Magyarországon lehettek különböző politikai rendszerek, de Petőfi Sándor az az ötvenes években is Petőfi Sándor volt. És az egész magyar költészet olyan erős lelki töltést ad nekünk ami szerintem nem biztos, hogy minden más országban, nemzetben ugyanígy megvan. Nekünk ez óriási erő. Én azért bátorítanék mindenkit, – diplomatákat is – hogy olvasson verseket. Ha a nemzettudatát erősíteni akarja a mindennapi munkában, hiszen ez nagyon fontos dolog. És még azt is hozzátenném zárójelben, vagy nem zárójelben, hogyha valakit bármilyen haloványan, távolról megérint mondjuk a kirekesztés kísértése, akkor is verseket olvasson. Akkor vegye elő Radnóti Miklóstól a Nem tudhatom című verset, és olvassa el. Akár meg is hallgathatja Latinovits Zoltán előadásában. És akkor számára megoldódik ez a kérdés.

Ez mind része a diplomata lelkének, mert a diplomata lelkéből lesz a diplomata, olyan diplomata, mint amilyenek Önök lesznek itt most. Tulajdonképpen eddig is ezt a munkát végezték, de ez most ünnepélyes aktus. Szeretnék mindenkinek gratulálni, és mindenkinek szeretném megköszönni a kemény munkát, ami e mögött áll, mert hiszen azért ehhez is bizonyos feltételeket teljesíteni kellett. Akik itt vannak most, azok ezeket a feltételeket teljesítették, köszönjük a munkát.
Köszönöm szépen a figyelmet!

(Külügyminisztérium)