Magyarország Nagykövetsége, Brazíliaváros, 2012. május 18.

(Az angol nyelven előkészített szöveg magyar fordítása.)

Miniszter Úr,
Nagykövet Hölgyek és Urak,
Kedves Vendégek,
Kedves Barátaim,

Különleges megtiszteltetés számomra, hogy a svéd embermentő diplomatáról megemlékező Wallenberg-kiállítást megnyithatom itt Brazíliavárosban. Abban az országban, mely Dél-Amerika második legnagyobb zsidó közösségének otthona (közel 100 ezer fővel a világ 11. legnagyobb közössége), hála a nyitott és befogadó migrációs politikájának és vallási toleranciájának.

Amint megtudtam, Brazília is büszkélkedhet olyan diplomatával, aki az európai sötétség korszakában bátor humanistaként vállalta a kockázatot, és zsidó embereket mentett meg Párizsban, a Vichy-bábkormány idején. Luís Martins de Sousa Dantas brazil nagykövetről van szó, aki 1919-től 1944-ig képviselte országát Párizsban. Érdemeit Fábio Koifman: A sötétség Don Quijote-éje c. könyvében ("Quixote nas trevas") örökítette meg.

A Magyar Nemzeti Múzeumban 2012. január 17-én kezdődött meg az emlékévet végigkísérő eseménysorozat, amelyet Magyarország és Svédország szervez egy olyan személyiség tiszteletére, akinek az emléke az egyik legfontosabb szimbolikus kapocs a két nemzet között. Egy svéd diplomata emlékére, aki több tízezer magyarországi zsidó honfitársunkat mentette meg a holokauszt rettenetes tragédiájának idején. Ezért elsőként hadd köszöntsem a svéd nagykövetség jelenlévő vezetőjét, Magnus Robach urat.

Úgyszintén szeretném nagy szeretettel köszönteni Rafael Eldad nagykövet urat annak az Izrael Államnak a kormánya képviseletében, ahol Wallenberget a „Világ Igazai” között tisztelik. A Világ Igazainak a számon tartása egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket feltétlenül érdemes eltanulni Izraeltől: azok megbecsülését, akik a bajban, az igazságtalanság idején kiállnak értünk, s ez által univerzális emberi értékek mellett tesznek hitet.

Fontos emlékeznünk Wallenberg zsidó és nem zsidó származású, magyar és svéd segítőtársaira is. Szólni kell például Váli Miklósnéról, a Wallenberg Emlékbizottság tagjáról, aki - miközben maga is üldözött volt a vészkorszakban és Wallenbergnek köszönheti megmenekülését - beállt mellé, hogy mint gépíró gyorsítsa a Schutzpassok kiadását.

Ne feledkezzünk meg a többi embermentőről sem. Azokról a hétköznapi, egészséges erkölcsű emberekről, akik közeli és távoli ismerősöket, barátokat, kollégákat vagy akár teljesen ismeretleneket mentettek. Akik Wallenberghez hasonlóan életük kockáztatásával segítették társaikat. Sajnos nem voltak elegen. Magyarország külügyminisztereként különösen fájdalmas kimondanom: a vészkorszak idején a magyar állam megméretett és könnyűnek találtatott. Nem tudta megvédeni állampolgárait, sőt – jóllehet idegen megszállás alatt – de elpusztításukhoz is segítséget nyújtott. Így váltak zsidó magyarok százezrei szülőhazájukban hazátlanokká, magyarságuktól és emberi mivoltuktól megfosztva sorstalanokká. Az, hogy a Wallenberg emlékévet tudatos választásunk alapján a Magyar Nemzeti Múzeumban nyitottuk meg, hitvallás arról, hogy nemzetünk örökre szakított a XX. század sötét szellemével. A szakítás nem jelenti azt, hogy ne tudatosítanánk a felelősséget, amely abból származik, hogy a történelemnek ez az embertelen fejezete többek között a mi országunkban is lejátszódott. Tudjuk, hogy a múlt feltárása és a tanulságok levonása mindennél fontosabb.

Raoul Wallenberg ennek a nemzedéknek azok közé a tagjai közé tartozott, akik kiállásukkal bebizonyították – s itt hadd utaljak az emlékév mottójául választott magyar költő, Ady Endre gondolatára – hogy lehetséges embernek maradni az embertelenségben.

Igen, amikor felidézzük Raoul Wallenberg budapesti tevékenységét, akkor egyrészt erre a személyes drámára emlékezünk. Másrészt azonban az ő történetének nemcsak ez a személyes, emberi dimenziója fontos számunkra, hanem a hivatásé is. A vészkorszak kritikus napjaiban Wallenberg diplomataként szolgált Budapesten, és így egy különleges eszköz – saját státusa – volt a kezében. A diplomata lét velejárói, a védettség, a „kiváltságok és mentességek” Wallenberg kezében fontos eszközként szolgáltak embermentő munkája során. S aki saját diplomata hivatását komolyan veszi, az nagyon jól tudja, hogy ez milyen nagy felelősség.  Wallenberg példaként szolgál későbbi korok diplomatái számára is.

Egy emlékév mindig egyszerre szól arról, akire emlékezünk: ki volt ő, és minek tartjuk őt; és azokról, akik emlékeznek: kik vagyunk, és minek tartjuk magunkat. Raoul Wallenbergre emlékezve amellett teszünk hitet, hogy ideálunk és értékeink az övéivel azonosak. Amint a holokauszt az egész emberiségnek, a magyar holokauszt az egész magyarságnak, a magyar nemzetnek a tragédiája.

Ezt erősítettük meg nemrég közreadott külpolitikai stratégiai dokumentumunkban is, amelyben leszögeztük, hogy Európa-politikánk és egész külpolitikánk alapját a szövetségeseinkkel és más nemzetközi partnereinkkel egymásért, egymás állampolgáraiért, egymás állampolgárai biztonságáért, jólétéért, szabadságáért vállalt kölcsönös felelősségünk alkotja. Magyarország számára sehol a világon nem közömbös az emberek biztonsága, a Közel-Kelet azonban megkülönböztetetten fontos ebből a szempontból. A magyarországi zsidó és az izraeli magyar ajkú, illetve magyar származású közösség rokoni, baráti szálakkal kötődik egymáshoz. Ezek a szálak különös értéket jelentenek a két ország kapcsolatrendszerében.

Ugyanakkor meggyőződésem és belső lelki késztetésem, hogy az embermentőkről szóló megemlékezések során először mégis az áldozatokra kell gondolnunk. Ezzel kapcsolatban kérem, engedjék meg, hogy felidézzem a budapesti Páva utcai Dokumentációs és Emlékközpont felavatásán az akkori köztársasági elnök, Mádl Ferenc által elmondottakat:

„Ez az emlékhely nem a világ egy véletlenszerűen megjelölt pontján van, hanem Magyarországon, Budapesten, nem messze az 1944-es vészkorszakban kialakított gettó területétől. Ez az emlékhely nem valahol és általában szól az embertelenségről, az erőszakról, az alantas ösztönökről, a gyilkosság intézményesített rendszeréről, hanem éppen itt, ahol most vagyunk, ahol mindaz, amiről beszélünk, megtörtént.

Mert a tragédia végkifejlete lehetett máshol, de ez nem változtat azon, hogy a lehetősége itt nyílt meg, a bűnös közreműködők itt éltek, a vétlenek bűnös közönye itt uralkodott. Nem mentség, hogy a világ is hallgatott. Mindez itt történt. Ellenálló erőnk itt volt kevés. Segítő kezünk itt volt gyenge. Ettől vált a tragédia valamennyiünk személyes ügyévé, valamennyiünk lelki terhévé. Itt kell az engesztelés hitét gyakorolnunk, minden halálba ment emlékét és túlélő testvérünket megkövetni.”

A Holokauszt Emlékközpont nemzeti intézményünk. A Magyar Köztársaság Kormánya 1999-ben határozott megalapításáról, 2002-ben pedig arról, hogy a Páva utcában építik fel. Szándékosan nem a hagyományos zsidónegyedben, ezzel is jelezve, nemzeti emlékhelynek szánják. A Páva utcai emlékközpont a világ kevés, kizárólag a holokauszttal foglalkozó, állami alapítású intézményeinek egyike.

Tudjuk, hogy az ismert történelmi körülmények miatt, nem vihetünk virágot Wallenberg sírjára. Életének teljes történeti feltárása, bár még várat magára, megkerülhetetlen. Sorsa arra is figyelmeztet bennünket, hogy a diktatórikus ideológiák természete azonos. Nem tűrik, nem tűrhetik az igazságot. Fontos megemlíteni, hogy Wallenberg önként találkozott a szovjetekkel, akik aztán elhurcolták. Unokahúga, aki részt vett az emlékév megnyitóján, így fogalmazott: Wallenberg azért találkozott a szovjetekkel, mert „jobb jövőt remélt Magyarországnak”. Lett volna egy tanú, aki elmondhatta volna, hogy az ország lakossága nem csak nácikból állt.

Az emlékév számos rendezvénye kifejezetten a fiatalokhoz szól. A Régen volt? Hol is volt? című középiskolai vetélkedőt a Wallenberg-év egyik kiemelt eseményeként rendeztük meg hazánkban, amelyen 116 csapat vett részt. Közös feladatunk ugyanis átörökíteni nemzedékről nemzedékre a felelősséget: nem szabad sodródni a történelem trendjeivel, hanem embernek kell maradni – az embertelenségben is. Azt kívánom mindenkinek, hogy legyen elmélyült közös megemlékezés.

Amikor most megnyitom a Raoul Wallenberg kiállítást itt Brazíliavárosban, ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy olyan országban teszem ezt, ahol a különböző származású és különböző vallási felekezetekhez tartozó brazil állampolgárok békében élnek egymás mellett.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

(kormany.hu)