Az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottsága 2013. április 2-án megtartott ülésén meghallgatta Martonyi Jánost. A miniszter úr expozéja és az egyes képviselői kérdésekre adott válaszainak leirata.

Dr. Martonyi János külügyminiszter: Köszönöm szépen, elnök úr.

Tisztelettel köszöntök mindenkit, és köszönöm a meghívást. Most vagyok itt először, ha nem tévedek, ebben az Eszterházy Jánosról elnevezett teremben. Számomra külön öröm és megtiszteltetés, hogy itt lehetek, és itt tartom az első beszámolómat.

A külpolitika és a nemzetpolitika kapcsolatáról már elég sokat beszéltünk, vitatkoztunk itt az elmúlt több mint két évtizedben. Legutoljára mi a stratégiai dokumentumunkban úgy fogalmaztuk meg ezt a kapcsolatot, hogy voltaképpen a nemzetnek van külpolitikája, tehát a kettő szembeállítása vagy a rivalizálása eleve tévút. Ez persze, nem azt jelenti, hogy a nemzet egésze megjelenik a nemzetközi politika alanyaként, hiszen nemzetközi jogi alanyiságot csak Magyarország hordoz, de azt a gondolatot akarja kifejezni, hogy Magyarország, tehát az anyaország, amikor a külpolitikáját alakítja a nemzetközi színtéren, akár kétoldalú, akár többoldalú keretek között, akkor mindig az össznemzet érdekeit kell, hogy figyelembe vegye. Tehát ilyen értelemben véve mondjuk azt, hogy a külpolitika az egész nemzet külpolitikája, ezért én teljes mértékben egyetértettem azzal, hogy a Nemzeti összetartozás bizottsága megvitassa ezt a kérdést ilyen összetételben is.

Ebből az következik, hogy a mindenkori magyar külpolitikának, ha úgy tetszik, diplomáciának egyik alapvető feladata a nemzetpolitikai érdekek, célok, célkitűzések érvényesítése, de szeretném azt hangsúlyozni, hogy ez egyáltalában nem korlátozódik csak a szomszédos országokra, tehát a nemzetpolitikai célok megjelenítése a magyar diplomácia egészére, a világ bármelyik pontján működő diplomáciai képviseletekre vonatkozik, és természetesen vonatkozik az úgynevezett többoldalú, multilaterális együttműködésekre is, a nemzetközi szervezetekre, legyen szó az Európa Tanácsról, az EBESZ-ről, vagy akár az ENSZ-ről. De ide tartozik természetesen – és erről külön elég sok szó esik – az integráció is, tehát az Európai Unió is, de az egy további kérdés, hogy az Európai Unión belül mennyire jelenik meg – legalábbis alapszerződési szinten – a nemzetpolitika, illetőleg annak legfontosabb kérdései, de ezen a téren is, mint tudjuk, alakulóban vannak a dolgok.

Tehát mindössze csak azt akartam aláhúzni, hogy a diplomácia egészének kiemelt feladata a nemzetpolitikai érdekek képviselete. Ez nemcsak azért van így, félreértés ne essék, mert a világ nagyon sok országában vannak jelentős magyar közösségek, és egyre inkább felismerjük az ebben rejlő erőt, energiát, hozamot, ha úgy tetszik, hanem azért is, mert ahol Magyarország megjelenik a világban, ott óhatatlanul szóba kerülnek az úgynevezett magyar ügyek, vagy a magyar kérdés. Tehát a magyar nemzetpolitikai megfontolásokat mindenkinek alaposan kell ismernie, hiszen ez bármikor, bárhol fölvetődhet, sőt föl is vetődik, mint tudjuk. Az egy további kérdés, hogy természetesen a legélesebben a nemzetpolitikai kérdések a térségpolitikával összefüggésben merülnek föl, tehát itt, ebben a térségben, ahol élünk, és ez veti föl a mindenkori szomszédpolitika és nemzetpolitika kapcsolatát.

Ez is egy nagyon összetett és nagyon bonyolult kérdéshalmaz, melyről röviden annyit lehet mondani, hogy a szomszédainkkal fennálló viszonyunknak, illetőleg e viszony alakulásának egyik meghatározó tényezője, nem kétséges, az adott szomszédos országban élő magyar közösség helyzete, jogai érvényesülése és így tovább. Ugyanakkor a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek is érdeke az, hogy a szomszédpolitika keretén belül Magyarország és a szomszédos országok viszonya lehetőleg az adott körülmények megengedte körben jó legyen, és súlyos konfliktusok, feszültségek ne merüljenek fel, mert ezek negatív következményei elsősorban és mindenekelőtt őket fogják érinteni. Tehát ez egy nagyon bonyolult és nagyon érzékeny kapcsolatrendszer, ez az, ahol az egyensúlyt - most már huszonvalahány éve - meg kell próbálnunk megtalálni.

A helyzet nem könnyű, hiszen viták és feszültségek vannak, lesznek is, és a kérdés az, hogy ezeket hogyan tudjuk kezelni. Több ellentmondás van, és ilyen a regionális együttműködés a térségben - ezt sokszor elmondjuk -, tehát a közép-európai együttműködés, és ebben van szomszédpolitikánk is, melyben kétségtelen, hogy az elmúlt időszakban jelentős eredményeket értünk el, hiszen jelentős előrelépések történtek például a visegrádi együttműködés területén, de azt is tudjuk, hogy volt - remélem, hogy nemcsak volt, de lesz is - a magyar-román kapcsolatoknak egy rendkívül pozitív szakasza. Most a közép-európai együttműködés évét éljük - az elnöki tisztét mi töltjük be hat hónapig, átfedésben majd a visegrádi négyek elnökségével -, tehát közép-európai politikánk elég markánsan megjelenik, és talán nem nevezhető sikertelennek.

Nemzetpolitikánk területén a közösségi jogok megjelenítése és elismertetése terén az elmúlt több mint két évtizedben csak nagyon mérsékelt előrelépés történt. Voltaképpen, amire itt hivatkozni lehet, az Szerbia, tudniillik Szerbia elfogadott egy olyan törvényt, amelyik elfogadta a közösségi jogokat, mintegy a kulturális autonómiát. Ennek nyomán, mint tudjuk, közvetlen választásokra került sor, s a magyarok esetében sikeresen megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, és a Magyar Nemzeti Tanács kétségkívül a közösség képviselőjeként, tehát a kollektív jogok hordozójaként fokozatosan átvesz bizonyos kulturális, oktatási és általában a kulturális identitással összefüggő állami funkciókat, és ezzel tulajdonképpen el is értünk ahhoz a témához, ami a nézeteltérések fő forrása.

Most már a szomszédpolitika összefüggésében maradva, ez pedig az, ami elméleti tételnek tűnik, de a gyakorlatban is azonnal megjelenik, hogy tudniillik mi azt állítjuk, és ez egy elvi politika, amelyből soha nem tudunk engedni, hogy igenis vannak közösségi jogok. Ezzel szemben a szomszédos országok többsége azt mondja, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az egyénekre korlátozódik - ez mindig a fogalmazás szintjén is megjelenik, hogy nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekről beszélünk-e, vagy nemzeti kisebbségekről beszélünk, mint olyanokról -, és ez mindig, minden szöveg megfogalmazásánál előjön. Az ő alaptételük ugyanis az, hogy igen, a kisebbségekhez tartozó személyeknek vannak jogaik, emberi jogaik, ezeket ők teljes mértékben biztosítják, de közösségként ezt nem tudják elismerni.

A mi álláspontunk teljesen világos, az alkotmánynak egyébként a D) cikke nagyon világosan ezt le is szögezi, és annyiban történt változás, hogy nemcsak felelősséget érzünk, hanem felelősséget is vállalunk a határon túli magyar közösségekért, kifejezetten kiállunk egyéni és közösségi jogaik érvényesítéséért, és támogatjuk a közösségi önkormányzatok létrehozását, amelyben benne vannak az autonómia legkülönbözőbb formái. A kulturális autonómiát már említettem, hiszen az autonómiának nagyon sok formája van, egészen a területi autonómiáig, de vannak köztes formák is, mert lehet egy erőteljesebb decentralizációt megvalósítani egy államban. A területi egységek kialakításánál figyelembe lehet - azt kell mondanom, figyelembe kell, vagy figyelembe kellene - venni a nemzeti kisebbségek lokális elhelyezkedését, és ha ezeknek a decentralizációra épülő helyi önkormányzatoknak szélesebb jogköröket adnak a legkülönbözőbb területeken, akkor ez is voltaképpen egy lépést jelenthetne a nemzetiségi önrendelkezés, ha úgy tetszik, a területi autonómia megvalósítása irányában.

Ezek a vitás kérdések, ismétlem, mind összefüggnek azzal, hogy elismerjük-e a közösségi jogokat, vagy nem ismerjük el. Ezért mondjuk azt, hogy ameddig ebben az alapvető kérdésben nem jön létre megállapodás egyes szomszédos országok és Magyarország között, addig ezek a viták mindig, újra és újra felszínre fognak kerülni, és konkrét vitákban jelennek meg, legyen szó adott esetben egy orvosegyetemről, vagy legyen szó a nyelvhasználati törvényről, akár a szimbólumok használatáról; bár ennek nem feltétlenül kellene idetartoznia. Nagyon sok olyan kérdés van, ami tulajdonképpen ennek az ellentmondásnak a felszínre jutását jelzi, de hogy emögött mi van, nem tudom, hogy azt itt nekem érdemes-e most részletesen fejtegetni.

Pár nappal ezelőtt a kolozsvári Krónikának adtam egy nyilatkozatot, az meg fog jelenni, abban megint előhozom azt a régi tételemet, hogy nekem van egy olyan érzésem - és ezt nem is feltétlenül külügyminiszterként mondom, de van egy olyan érzésem -, hogy itt még mindig egyensúlyhiány van. A magyar közvélemény túlnyomó része, a magyar politikai elit elfogadta a területvesztést, és nyugodtan, határozottan állíthatom azt, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincsen. Ezt nagyon sokszor elmondtuk, számtalan nemzetközi jogi dokumentum rögzíti, ennek ellenére újólag és újólag előjön az a gondolat, sokszor nem véletlenül, hogy a magyaroknak valamiféle területi vágyai, igényei vannak, vagy lehetnek.

Pár héttel ezelőtt éppen a Vajdaságban vetették fel ezt a teljesen abszurd gondolatot, hogy a vajdasági autonómiaigények mögött valahol a magyarok szecessziós elképzelései állnak, ami nyilvánvalóan nevetséges egy 10-12, maximum 14 százalékos arányszám mellett, de ez mindig előjön. Most, amikor Bukaresttel volt ez a viszonylag véres vitánk, folyamatosan megjelent a román médiában, hogy itt tulajdonképpen erről van szó, és a területi autonómia iránti igény nem rejt mást, mint egy későbbi szecessziós vagy szeparációs törekvést. Ezt kihasználják, mert hiszen a közvéleményben is van egy apró aggodalom, vagy kevésbé apró aggodalom, egy szorongás. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, valószínűleg politikai célokra ezt jól fel lehet használni, ki lehet játszani adott esetben a magyar kártyát, ahogy ezt szoktuk mondani. Korábban volt, aki azt mondta, hogy emögött van egyfajta lelkifurdalás is, de ez most már közömbös.

A lényeg az, hogy valahogy el kellene fogadnia mindenkinek az adott helyzetet, melynek az a lényege, hogy mi elfogadjuk a területek elvesztését egyszer s mindenkorra, nemzetközi jogilag, tízszeresen rögzítve, és a szomszédos államok pedig tudomásul veszik azt, hogy ezekkel a területekkel ők nemcsak területet kaptak, hanem nagy és jelentős közösségeket, nemzeti közösségeket, melyeknek megvan a nyelvük, megvannak a hagyományaik, megvan a történelmük, megvan az identitásuk, és ehhez még ragaszkodnak is, éspedig közösségként ragaszkodnak, és nemcsak egyénileg ragaszkodnak, nemcsak egyéni jogokat igényelnek, hanem közösségként ragaszkodnak az identitásukhoz, és – itt jön a következő nagyon fontos dolog – közösségként akarnak integrálódni.

Ez az igazi különbség az asszimiláció és az integráció között, mert az asszimiláció egyénenként történik, és ha egyénekre vetítem az úgynevezett integrációs igényt, akkor abból előbb-utóbb asszimiláció lesz; erre elég sok példa van. Ha viszont azt mondom, hogy itt van egy közösség, amely közösségként integrálódik, ennek meg kell teremteni a politikai, jogi és minden egyéb formáját, akkor ez nem asszimiláció, hanem integráció lesz, amely egyébként az adott nemzeti közösség érdekét egyértelműen szolgálja, és ezt is próbáljuk mindig elmondani, hogy az adott ország érdekét szolgálja, mert így lesz stabil, és így biztosítja azt, hogy az országa területén élő valamennyi közösség otthon érzi magát. És érezze magát otthon - ez a következő magyar stratégiai elképzelés -, mert továbbra is azon az állásponton vagyunk, hogy a határon túli magyarságnak a szülőföldjén kell a boldogulását megtalálnia, amit szintén leszögez egyébként az alaptörvényünk.

Tehát mi nem támogatjuk azokat az elgondolásokat, amelyek időnként meg-meglebegtetik azt a gondolatot, hogy végül is a magyarság akként is erősíthetné az anyaországot, hogy ide áttelepülnek. Nekünk nem ez a politikánk, ezt szeretném nagyon nyomatékosan hangsúlyozni, ami persze, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ha valaki át akar települni Magyarországra, akkor ezt nem teheti meg, de úgy tűnik, hogy ilyen tömeges igény jelenleg nincsen. Hozzáteszem zárójelben, hogy az a félelem, ami nagyon sokakban fölmerült, hogy a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzésének biztosítása egy tömeges áttelepülési mozgáshoz vezethet, nem valósult meg. Nagyon sokan mondtuk ezt korábban, hogy szó sem lesz erről, sőt azt is mondtuk, hogy valószínűleg gyengül ez az igény, mert nagyobb biztonságban fogják magukat érezni azok a szerb, román stb. állampolgárok, akik magyar állampolgárságot is nyernek. Tehát azt hiszem, ez is egy fontos eleme marad a magyar nemzetpolitikának.

Még a nemzetpolitika-külpolitika összefüggéséről egy mondatot mondanék, hogy a nemzetpolitika ugyanakkor egy sokkal szélesebb kategória, mint a külpolitika, és számtalan olyan eszköze van, amelyik nem külpolitikai természetű. Ez az oka annak - bár ezt már három évvel később nagyon indokolni nem kell -, hogy a kormányzati szerkezetben a nemzetpolitika elkerült a Külügyminisztériumtól, és jól tudjuk, hogy egy külön, önálló rendszerben működik, melynek tartalmilag a miniszterelnök-helyettes a felelőse. A nemzetpolitika nagyon sok más területen érvényesül, mert van oktatás, van kultúra, a legkülönbözőbb szintű kapcsolatok vannak, tehát a nemzetpolitika egy önálló politika, és az egy más dolog, hogy a külpolitika az egyik nagyon fontos eszköze e politika céljai megvalósításának.

Még egy alaptételt mondanék, melyben úgy tűnik, hogy nagyjából egyetértés van, bár időnként ez is föl-fölmerül, ez pedig az, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdések belügyet jelentenek-e, vagy sem. Szerintem a válasz most már egyértelmű, senki nem mondhatja azt megalapozottan, hogy ez belügy; legutoljára a román kollégámmal egyeztem meg abban, hogy egyáltalán nincs szó arról, hogy ez belügy. Nemzetközi okmányok rögzítik azt, hogy ez nem belügy, emberi jogi szempontból, de egyébként is, de ott van rögtön a román-magyar alapszerződés, az is egyértelművé teszi, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete, az ő gondjaik, jogaik nem jelentenek belügyet.

Az állampolgárságról röviden egy-két szót, mert ez egy nagyon fontos vonulat, és itt a Külügyminisztérium szerepe lényeges. Anélkül, hogy a részletekbe mennék, tudni kell, hogy ez egy óriási nagy feladat. Vannak számok, melyek változnak, de most, ha nem tévedek, eddig 227 ezer kérelmet vettek át külképviseleteink, és 170 ezer valahány ember tett esküt a külképviseleteinken, és ennek nagy többsége, mint tudjuk, szomszédos ország. A legnagyobb munkát ezen a téren a Romániában és Szerbiában működő képviseletek, illetve konzulátusok látják el, mely egy hatalmas feladat.

Azt is látni kell, hogy itt nemcsak az állampolgárság intézéséről van szó, hanem ezt követően, miután a magyar állampolgárok száma az egész világban megnövekszik, ehhez számtalan további konzuli feladat kapcsolódik, kezdve a névváltoztatással, de ezen túlmenően is, mint születés-halálozás és így tovább, tehát a konzuli feladatok a többszörösére nőttek. Mindig találkozom ezzel a számmal, hogy 200 valahány ezer ügy helyett most 800 valahány ezer ügy van, ami önmagában véve lehet, hogy nem mond el mindent, de az kétségtelen, hogy egy új feladat, egy óriási feladat egyszer magának az egyszerűsített állampolgárságnak az intézése, és itt még hozzátenném, hogy van egy nagyon örvendetes új feladat, ami nem az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos, hanem a már meglévő állampolgárság megállapításával kapcsolatos. Ez a világban lényeges dolog, tudniillik nagyon sok magyar származású magyar ember jött arra rá, hogy ő magyar, és voltaképpen a magyar állampolgársági törvény szerint mindig is magyar állampolgár volt, hacsak nem mondott le, vagy valami más dolog nem jött közbe – korábban volt megfosztás is –, és ezek az emberek most egyre szélesebb körben kérik a magyar állampolgárság megállapítását.

Tehát az összmagyarság, a világ magyarsága ilyen szempontból is nő, és ismétlem, ez is egy nagyon nagy erőforrás, és egy nagyon fontos szempont, amit a jövőbeli magyar nemzetpolitikában figyelembe kell venni, ezért is mondjuk azt sokszor, hogy nem határon túli magyarokról beszélünk, ha határon kívüli magyarokról beszélünk, tehát a világ teljes magyarságáról. Persze, a legfontosabb elem itt van a Kárpát-medencében, de ugyanakkor látni kell, hogy az összmagyarság is egy különleges erő, melynek az összetartozása végül is e bizottság fő feladata.

Most nem beszélek a konkrét erőfeszítésekről, amiket e téren tettünk, vagy fogunk tenni, legfeljebb annyit érdemes megemlíteni, hogy most az első képviseletbővítési szakasz lényegében egy nemzetpolitikai bővítése a képviseleteknek. Tervezünk egy esetleges második szakaszt is, időnként ezt is meglibbentjük, de a második szakasszal kapcsolatban azért vagyok mindig óvatos, mert annak elég jelentős költségvetési feltételei vannak. Tehát a második szakasz a gazdasági szakasz, és majd még kiderül, hogy ezt meg tudjuk-e tenni, de az első szakasz eldöntött kérdés, illetőleg a kormány most, a közeljövőben fog formálisan - reményeim szerint - erre rábólintani, és akkor öt nemzetpolitikai szempontú jelenlétet hozunk létre Eszéken, Melbourne-ben, Torontóban, és ha a román kormány ehhez hozzájárul, akkor Marosvásárhelyen és Nagyváradon. Ez is mutatja azt, hogy a nemzetpolitika egyre fontosabb lesz a külpolitikai munka keretein belül és a konzuli munka keretein belül is az említett okokból. Ilyen szempontból én üdvözlöm azt az elképzelését a bizottságnak, illetve a bizottság elnökének, hogy a jövőben hallgassa meg ez a bizottság is a nagyköveteket, és nemcsak a szomszédos országok esetében, hanem minden olyan képviseletvezető esetében, ahol jelentősebb magyarság, magyar közösség él.

Van egy sor vitánk, ezeket én most nem tudom végigvenni, mert akkor messze-messze túllépném a 15-20 perces időtartamot - lehet, hogy már túl is léptem -, de a vitákról gondolom, úgyis fogunk a kérdések kapcsán beszélni. Kimerítő jelleggel talán nem is lehet őket felsorolni, mert lehet mondani mindig 5-6-7 időszerű témát, amikről beszélünk, tárgyalunk, vitatkozunk, ezeken én most nem is mennék végig külön-külön. Nyilván, az állampolgársági téma továbbra is vitás legalább egy szomszédunkkal, de lehet, hogy többel is, és a nyelvhasználat is mindig napirenden lesz, a nyelvhasználatra vonatkozó szabályozások, azok betartása, mert sokszor nemcsak a szabályozással van baj, hanem azzal, hogy az adott szabályozás, amivel önmagában nem lenne nagyon nagy gond, az sem valósul meg különböző helyi érdekek és az említett, sokszor mélyen fekvő aggodalmak és ellenérzések miatt, és ez rögtön összefügg az oktatással. És van a nagy kérdés, a területi szerkezet, ami, azt kell mondanom, sorsdöntő ügy, nem lehet a fontosságát eléggé aláhúzni, ez aztán összefügg az önrendelkezés legkülönbözőbb formáival, melyekre utaltam; ennél fontosabb témát jelenleg nehéz volna említeni.

Annak idején, amikor kormányra kerültünk, akkor talán valamelyik bizottsági meghallgatásomon mondtam azt ki, kicsit teátrális jelszóként, hogy „Ne bántsd a magyart!” Nyilván, nem tőlem származott a kifejezés, de utána ennek voltak különböző visszhangjai, mint láttam a nemzetközi sajtóban is, elsősorban bíráló jelleggel. Én azt hiszem, hogy ez továbbra is egy alaptétel, persze, érteni kell, hogy ez mit jelent. Ez tulajdonképpen egyrészt az egyéni sérelmek tilalmát jelenti, az azokkal szembeni föllépést, és jelenti a közösséggel szembeni lépések tilalmát is, tehát a közösségek jogait is jelenti, voltaképpen a közösségi jogok érvényesítésére vonatkozik, és vonatkozik a konkrét inzultusokra egyaránt. Ebben az értelemben véve kell ezt fölfogni, és azt hiszem, hogy ez továbbra is a magyar külpolitika alaptétele marad. Köszönöm szépen, elnök úr.

Dr. Martonyi János válaszadása, reagálása

Dr. Martonyi János külügyminiszter: Köszönöm szépen, elnök úr.

Igyekszem minden fölvetésre válaszolni, vagy legalábbis reagálni. Elég sok kérdés hangzott el, úgyhogy elnézést kérek, ha megpróbálok egy kicsit rövidebb lenni.

Az első fölvetés Csóti György képviselő úr részéről érkezett, területért jogokat. Azt hiszem, hogy ez a filozófiánk lényege, ezt akartam részletesebben is magyarázni, hogy a területért viszont az adott közösségek igénylik ezeket a jogokat. Tehát valóban, én azt hiszem, hogy ez mottóként megfelel a magyar külpolitika számára is.

Az autonómiaigények napirenden vannak több mint húsz esztendeje. Csóti György képviselő úr jól emlékszik annak idején még a VMDK hármas autonómiakoncepciójára, ott volt személyi, kulturális és területi elem, ezt akkor a magyar kormány teljes mellszélességgel támogatta. Most ugyanez a helyzet, bármilyen autonómiaformát igényel egy magyar közösség, akkor a magyar kormánynak az a feladata, hogy ezt támogassa a legkülönbözőbb eszközökkel. Ezt mondja a magyar alkotmány, a magyar alaptörvény, de ez egyébként a külpolitikánknak egy kardinális tétele, ezt most is elmondtam, nagyon sokszor elmondtam, Bukarestben is a román sajtónak jó néhányszor, hivatkozva a vonatkozó európai, Európa tanácsi dokumentumokra is, de önmagában véve az alapvető politikai és morális szempontokra is. Ha egy közösség kifejezi demokratikus úton, egyértelműen egy meghatározott autonómiaforma iránti igényét, legyen az éppen egy teljesen nyilvánvaló területi autonómia, akkor ezt azt adott kormánynak figyelembe kell vennie, ezt mi támogatjuk, és ezt a jövőben is támogatni fogjuk, ne legyen itt semmiféle félreértés.

A konkrét ügyeknél – megpróbálok gyors lenni –, a Saguna-szobor dolga a Kisebbségi Vegyes Bizottság napirendjén van. Egyébként, mint jól tudjuk, a helyi önkormányzatok engedélyét is feltételezi, de mi semmiféle befolyást nem gyakorolunk a helyi önkormányzatokra e tekintetben. Hogy a képviselő úr által javasolt alkukba érdemes-e belemenni, vagy sem, én most ebben nem szeretnék nyilatkozni, egy biztos, hogy a tárgyalásokon senki nem mondta, sem jómagam, sem a miniszterelnök, hogy a Saguna-szobrot tessék fölépíteni, tudniillik egyikünk sem lett volna abban a helyzetben, hogy egy olyan nyilatkozatot tegyen, vagy netán olyan döntést hozzon, ami nem az ő hatásköre.

A magyar–román kapcsolatoknál valóban elhangzott az több alkalommal, hogy talán még soha nem voltak olyan jók, mint most. Sajnálattal kell azt mondanom, hogy ez egy körülbelül egy évvel ezelőtti állapotra vonatkozik, tehát az azt megelőző két esztendőre vonatkozott, és legtöbbször abban az összefüggésben hangzott el, hogy úgy tűnik, ez az állapot - hogy diplomatikusan fogalmazzak és nagyon visszafogottan - veszélybe került, és nagyon sok jelét érezzük annak, minthogyha ez a folyamat most visszafelé indulna meg.

Ismeretesek a különböző kérdések, a marosvásárhelyi orvosi kar, a nyelvhasználat kérdése, a restitúció és így tovább, és így tovább, és akkor még nem is beszéltünk a későbbi hisztériáról, ami kirobbant a szimbólumok használata tekintetében. Mi nagyon sokszor voltaképpen az aggodalmunknak adtunk hangot, és most is ezt tesszük, és most is azt vagyok kénytelen tenni, mert úgy tűnik, hogy ez a kiváló együttműködés, ez a stratégiai partnerség, amelynek egyébként éppen a tízéves évfordulóját ünnepelték Bukarestben, veszélybe került. Az egyik gond az, hogy mi úgy érezzük, a román fél esetleg olyan aggodalmakat és olyan gyanúkat táplál velünk szemben, amelyek teljesen megalapozatlanok.

Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a magyar-román stratégiai partnerség egy nagyon fontos kérdés. Az elvi álláspontunkat kell kifejezni, és ez a lényeg, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekben mindig elvi álláspontot kell képviselni, és ez teszi a magyar külpolitikát kiszámíthatóvá, és ha jönnek a feszültségek, netán a hisztériák, akkor is az elvi álláspontunk mellett kell kiállni, nem kell élezni feszültségeket, de az elvi álláspontunkat le kell szögezni. Tipikus volt egyébként ilyen szempontból a székely zászló használata. Mi egy elvi álláspontot képviseltünk, alapvető emberi jog az, hogy egy közösséghez tartozás jelképeit, szimbólumait az adott közösség használhassa, és adott esetben más is használhassa.

Engem megkérdeztek ott a sajtótájékoztatón, a teljes román sajtó, televízió jelenléte mellett, hogy én mit szólnék ahhoz, ha a hátam mögé a Külügyminisztérium épületében, ahol mögöttünk nyilván, volt egy magyar zászló, egy román és egy európai zászló, most kitűznék a székely zászlót. Mondtam, hogy nem szólnék semmit. Ha valaki kitűzi a székely zászlót, akkor kitűzi a székely zászlót, nyilván, ki akarta fejezni a székelységgel való szolidaritását. Ezt csak példaként mondom, de a lényeg az, hogy nekünk mindig az elvi álláspontunkat kell képviselni, és akkor el tudjuk kerülni azokat a konkrét nehézségeket, amelyekbe persze, újólag és újólag részünk lesz a jövőben is.

A restitúció folyamatosan napirenden van. Egyébként talán ismeretes, hogy van egy törvényjavaslat, de hogy ez jó, vagy rossz, hosszú vita lenne, viszont úgy tűnik, hogy ennek az elhalasztását akarják valamilyen módon elérni. Ugyanakkor kezelni kell a kérdést, mert van egy Európa tanácsi határidő, ami lejár májusban, tehát valamit kell mondania a román kormánynak, sőt a törvényhozásnak ezzel kapcsolatban. Mi az egyházi vagyonok visszaszolgáltatását, restitúcióját évek óta napirenden tartjuk, és azt kell mondanom, hogy ez minden megbeszélésen föl is merül.

Az írásbeli kérdésre nyilván, válaszolni fogunk, és látom, a válaszok már elkészültek, tehát pontosan meg fogjuk mondani, hogy melyik nagykövetet, hányszor, hova, milyen ügyben kértük be, és kértünk tőlük felvilágosítást. Egyébként azt hozzáteszem, hogy vannak, sőt jelentős számban vannak olyan nagyköveti behívások és diplomáciai érintkezések, amelyek nem feltétlenül sajtónyilvánosak, tehát, amelyek megtörténnek, de adott esetben a hatékonyság nem feltétlenül akkor érvényesül a legjobban, ha ezt azonnal nyilvánosságra hozzuk; természetesen ilyen és olyan eset is elképzelhető.

Ami az érzékeny kérdéseket illeti, nem egészen értem, mert a szlovák-magyar tárgyalásokon, minden egyes tárgyaláson szinte valamennyi érzékeny kérdés fölmerül, és nemcsak hogy fölmerül, hanem ez most a legutolsó pozsonyi látogatásom alkalmával folyamatosan sajtónyilvánosságot is kapott. Mindig elmondtuk, hogy az érzékeny kérdésekről is tárgyaltunk, és hogy melyek voltak ezek a kérdések. Ilyen a nyelvhasználat, természetesen - és erre majd még mindjárt visszatérek - a Beneš-dekrétumok témája, és ami elkerülhetetlen, és minden alkalommal napirenden van, ez az állampolgársággal kapcsolatos helyzet. Nevezetesen az a nagy sietségben, kicsit indulati reakcióként elfogadott szlovák törvény, mely a mai napig hatályos, hiába van egy Alkotmánybíróság előtti beadvány, hiába készült már közben egy törvényjavaslat, amely persze, hozzáteszem, megint csak nem oldaná meg a kérdést, ezért nem is vagyunk annyira érdekeltek annak a törvényjavaslatnak az elfogadásában, és a magyar közösség is bizalmatlan e tekintetben. Tehát ezek a kérdések folyamatosan napirenden vannak.

Fölmerült az, hogy én a bevezetőmben nem mondtam konkrétumokat. Persze, mert éppen azt jeleztem, hogy ezek a konkrétumok fel fognak merülni a kérdésekben, és akkor én ezekre választ adok.

Az állampolgársági ügyben tovább folynak a szakértői tárgyalások. Két forduló már történt, a következő forduló két hónapon belül szintén megtörténik. A helyzet nem könnyű. Aki azt hiszi, hogy itt pillanatok alatt megoldás lesz, és a szlovák törvényhozás elfogadja azt, hogy szlovák állampolgárok az általuk valóságos kapcsolatnak minősített kapcsolat fennállása nélkül fölvehetik más államok állampolgárságát, ideértve a magyar állampolgárságot, azok, én azt hiszem, hogy túlságosan derűlátók. De azt se mondom, hogy nincs megoldás. És még egy dolog van, az, hogy a mai helyzet tarthatatlan. Tarthatatlan, mert közigazgatási határozat nélkül fosztják meg, mintegy a törvény erejéből fakadóan azokat a szlovák állampolgárokat a szlovák állampolgárságuktól, akik fölveszik egy másik ország állampolgárságát, történetesen a magyar állampolgárságot. Egyébként most pontosan nem tudom, de 35-36 magyarról van szó, és összesen eddig néhány száz ember állampolgárságát vették el, tehát voltaképpen sértenek elég sok csehországi szlovák állampolgárt, netán amerikai állampolgárokat, de ez egy másik történet.

Nekik az az álláspontjuk, hogy csak akkor van lehetőség állampolgárság felvételére, mármint a szlovák állam által elismert felvételére, ha az illető abban az országban állandó jelleggel lakik. Ők ezt tekintik valóságos kapcsolatnak, vagy genuine linknek, mely egy 1929-ben keletkezett fogalom. Réges rég idejétmúlt egyébként, az 1997-es európai egyezménnyel sem támasztható alá, arról nem is beszélve, hogy közben az egész világon, de Európában is, és Európának ebben a térségében is rohamosan terjed az állampolgárság elismerése olyan esetben is, amikor az illető állampolgár nem lakik állandó jelleggel abban az adott országban. Ez összefügg a nagyon jelentős mobilizációval, de látjuk, hogy most a cseh törvényalkotás is módosulni fog, Ukrajnában is van hasonló kezdeményezés, és egyébként a térségben pedig azt kell, hogy mondjam, ez a főszabály, és ez a helyzet Romániában, Szerbiában, Horvátországban és így tovább. Annak idején ezeket mi mind elmondtuk, ugyanezeket az érveket most is elmondjuk, és az mindenféleképpen alapvető cél, hogy legalább ezt a jelenlegi tarthatatlan helyzetet orvosoljuk, hogy közigazgatási határozat nélkül ne vegyék el magyaroknak az állampolgárságát, és aztán a további jogkövetkezmények is olyanok, amelyek teljesen elfogadhatatlanok. De azt mondani, hogy nincs napirenden, szerintem ez nem igaz, tudniillik ezt a kérdést folyamatosan napirenden tartjuk.

A Beneš-dekrétumok ügyét én vetettem fel most Pozsonyban, jeleztem, hogy volna itt azért megoldás. Meg kell nézni például a cseh-német történetet, amelyik azért nem ugyanaz, mint a miénk, de nagyon sok hasonlóság van benne. Úgy tűnt, hogy ebben a jelenlegi légkörben van egy olyan szlovák hajlandóság, hogy ezt a kérdést legalább napirendre vegyük, és elinduljuk egy kiengesztelődés irányába. Szóba jöhet ez a magyar-szerb folyamat is államfői szinten, meg lehetne talán ezt is egyszer oldani, és akkor le tudnánk zárni úgy, hogy a sérelmet szenvedettek, vélhetőleg a leszármazottaik is megfelelő kiengesztelődést kapjanak. Ezért vetettem én azt föl, hogy végül is el lehetne képzelni egy bocsánatkérést. Nem volt ezzel kapcsolatban a nyilatkozat negatív, később aztán volt egy sajtóüzengetés is, ahol azt hiszem, a szlovák külügyminiszter kollégám azt mondta, hogy önmagában véve a bocsánatkérés nem oldja meg ezt a dolgot. Én sem mondtam, hogy ez önmagában elég, csak azt mondtam, és ezt mondtam aztán a sajtónak is, hogy talán el lehetne indulni egy ilyen gesztussal, és aztán pedig tudnánk beszélni a többi kérdésről, illetőleg azok lezárási formájáról.

Tehát az tévedés, hogy ezekről nem beszélünk, mint ahogy a nyelvhasználatról, a nyelvtörvényről is beszélünk, megjegyzem, apró eredmények azért talán vannak. Ők a Selye János Egyetemet akarták kvázi visszaléptetni egyetemből főiskolává, most ezt fölfüggesztették, és megállapodtunk abban, nem is jómagam, hanem Balog Zoltán miniszter úr, hogy itt segítséget adunk az egyetemnek, hogy az akkreditáció feltételeit tudják teljesíteni. A másik dolog az, hogy különböző kormányzati körökben végrehajtási rendelkezések születtek a nyelvhasználati törvény kapcsán, ezek nem voltak kedvezőek, ezeket ők leállították, és jelenleg a kérdés továbbra is napirenden van, hozzáteszem, hogy itt azért bizonyos ajánlásoknak a szlovák törvényhozó teljes egészében a mai napig nem tett eleget.

A konzulátusok bővítése: lehet, hogy az új konzulátusok létrehozatala elhúzódott, a jelenlegi költségvetési helyzetben talán nem okoz ez olyan nagy megdöbbenést, de ugyanakkor óriási bővítéseket hajtottunk végre. 40 fővel bővítettük az egyszerűsített honosítást intéző konzulátusaink létszámát, mert kellettek emberek ahhoz, hogy a kérelmeknek körülbelül az 57 százalékát átvegyék a külföldiek, mert itt elhangzott, hogy fele-fele, de kicsit több azért, amelyeket külföldön nyújtottak be. A lényeg az, hogy most is bővítünk 15 fővel, ehhez jön az az 50 fő, aki elmegy a diaszpórába, a világba. Ez egy más típusú funkció, nem klasszikus konzuli funkció, de ez is egyfajta mozgósítást jelent a magyar tudatosság fölébresztése céljából, aminek egyik következménye lehet az egyszerűsített állampolgárságnak, honosításnak a kérése, a másik pedig, különösen a diaszpórában, amit mondtam, az állampolgárság megállapítására irányuló kérelem lehet.

Szabó Vilmos képviselő úr utalt a kétoldalú együttműködés befagyottságára, ezért említettem egyrészt a Selye János Egyetemet, másrészt a végrehajtási rendeletek visszavonását, hogy jelezzem, bizonyos mozgás van, egyébként pedig magyar-szlovák viszonylatban az összes fontos, érzékeny kérdés napirenden van.

Említette, hogy a magyar–magyar témában negligáljuk a Híd-Most Pártot. Én most, amikor ott voltam, egy félórás beszélgetést bonyolítottam le Bugár Bélával, meghallgattam az ő elképzeléseit, előző nap délután találkoztam az MKP vezetésével, így elég jó képet kaptam az ő nézeteltéréseikről, és képet kaptam az együttműködési lehetőségeikről is a választások várakozásában, ezért én azt nem mondanám, hogy negligáljuk őket. De képviselő úr is jelezte, hogy tulajdonképpen az úgynevezett vegyes pártok a magyar nemzetpolitika egésze szempontjából egy elég komoly veszélyt és kockázatot jelentenek. Ha ebben egyetértünk, akkor szerintem a lényegben egyetértünk, mert azt én egy szóval se mondanám, hogy konkrétan ezt a pártot ki kell zárni, hogy nem kell megszólítani őket, hogy nem kell megszólítani azokat a magyarokat, akik rájuk szavaznak. Erről szó sincs, és ezért is hiszem azt, hogy ez a fajta személyi kapcsolattartás is a Híd-Most vezetőivel továbbra is fenn kell, hogy álljon.

A székely zászló ügyében fölmerült valóban az RMDSZ-szel folytatott megbeszélésemen is az előzetes konzultáció hiányával kapcsolatos kritika. Amit itt mi tenni tudtunk, és tudunk, az az, és ezt tisztáztam saját magam Kelemen Hunorral is, hogy a jövőben minden ilyen kérdésben valóban konzultálni fogunk. Egyébként azt én egy percig nem mondom, hogy ezt a magyar oldal élezte volna ki. Németh Zsolt államtitkár kijelentése egy válasz volt egy már megindult, és eléggé felgyorsuló, veszélyes folyamatra. 18 eljárás folyt akkor már olyan magyar önkormányzatok vagy önkormányzati képviselők vagy polgármesterek ellen, akik a székely zászlót kitűzték, tehát benne voltunk már egy folyamat kellős közepén, és Németh Zsoltnak az a két szava, ami erre vonatkozott, megfelelt a tényleges helyzetnek.

Az egy más kérdés, hogy aztán ezt követően mi indult el a román médiában és a román politikában úgy általában, és itt jelent meg az a jelenség, amire én a bevezetőmben utaltam, hogy bizony, politikai célra ki lehet használni azokat az aggodalmakat, fenntartásokat, amelyek adott esetben a román közvéleményben még széles körben megvannak. Ez azért veszélyes, mert túlnő a politikán, és a magyar veszély emlegetése indulatokat gerjeszt, ez pedig a magyarságban erősíti a megfélemlítettség érzését, ami nagyon nagy baj. Ez nagyobb baj, mint a politikai következmény, ezért hiszem azt, hogy ilyen esetben a legfontosabb a hisztéria lecsillapítása, megállítása, mert ez már az egyes emberek életében is nagyon komoly problémákat okozhat. Megvannak az esetek, tudjuk, amelyeket aztán megfelelően politikai célokra ki is lehet használni. Azt hiszem, az nagyon lényeges dolog, hogy ilyenkor elvi politikát folytassunk, amit az előbb mondtam, és világossá tegyük azt, hogy ezekből nem tudunk engedni, és ilyen volt a közösségi szimbólumok használata is.

A beavatkozásról, be nem avatkozásról: azt hiszem, az alapvető célkitűzés továbbra is az, hogy a stratégiai kérdésekben, a komoly stratégiai kérdésekben a magyar közösségek politikai mozgalmai, pártjai egységes álláspontot képviseljenek. Ez nem zárja ki a politikai versengést, nem zárja ki a politikai vitát, nem zárja ki a pluralizmusnak bizonyos formáit, ami adva van most már tulajdonképpen minden szomszédos országban, de ettől függetlenül nekem továbbra is az a legfontosabb, hogy az alapvető kérdésekben, a stratégiai kérdésekben egyetértés legyen.

A Gajdos-jelenséggel kapcsolatban én itt most nem mondok semmit a körülményekre tekintettel. Azt javaslom, hogy képviselő úr ezt személyes megbeszéléseken tisztázza, mert ebben a helyzetben én semmilyen vizsgálatról nem szólnék, és talán ezért az egy-két mondatért fölösleges is volna az ülést zárt üléssé alakítani. Tehát én azt javaslom, hogy kétoldalú megbeszélések keretében tisztázzuk ezt.

A Friends of Hungary dolgában tájékoztatást ajánlok, és a Magyar Közlönyön túlmenően ezt szívesen megtesszük, függetlenül attól, hogy közvetlenül nem mi irányítjuk, de kétségtelen, hogy van benne felelősségünk. Azt javaslom, képviselő úr, hogy ezekről mi adunk majd részletes tájékoztatást. A dolog most indul, úgyhogy azt hiszem, ez a Friends of Hungary valóban akkor lehet sikeres, ha adott esetben egy össznemzeti egyetértést és támogatást is élvez.

A belgrádi magyar ház létesítésében nem látok gondot, kormánydöntés volt, és arról sem tudok, hogy a Balassi Intézeteket leépítenénk. Közös a felügyelet, a Balassi Intézetek működnek, de ha úgy érzi a képviselő úr, hogy itt valamilyen veszély van, a leépítés kockázata fennáll egyik vagy másik helyen, ami persze, nem zárható ki, mert időnként minden szervezetet át kell tekintetni, akkor, ha konkrétan kapok erre nézve fölvetést, ezt meg fogjuk nézni.

Azzal is egyetértek, hogy legyen érdemi párbeszéd mindezekben a kérdésekben. Egyébként úgy látom, hogy az érdemi párbeszédnek az egyik fóruma éppen ez a bizottság és a parlament, tehát én azt elképzelhetőnek tartom, hogy ezeket a kérdéseket akár a miniszter távollétében itt is megvitassák a pártok képviselői egymással, és ha van olyan dolog, amiben egyet tudnak érteni, az nekünk kormányzati oldalról mindenféleképpen csak kedvező.

Szili Katalin képviselő asszony felvetésére: a statútumot valóban meg kell nézni, és esetlegesen a szervezeti és működési szabályzatot is, köszönöm szépen a fölvetést. Ha ezt a diaszpórára ki tudjuk terjeszteni, az nyilván időszerű. Lehet, hogy annak idején ez még nem volt annyira benne a gondolkodásban, de azóta ez nagyon erőteljesen előtérbe került, úgyhogy ezt meg fogjuk nézni.

Az autonómiáról beszéltem az előbb, de az autonómiánál még egy dolog van, amit azért érdemes kiemelni, ez pedig az, hogy az autonómia nem jelent elszakadást. Tudniillik ez a folyamatos vád, amit megkapunk mindig és mindenkor, hogy ha a területi autonómiát, egyáltalán az autonómiát fölvetjük, hogy ez elszakadáshoz vezet. Ez nem igaz. Az Európában működő autonómiák nem vezettek elszakadáshoz. Egy zárójelet nyitnék itt, mert ha mi látványosan támogatjuk azt, hogy a létező autonómiákból elszakadás legyen, az valószínűleg nem segít a magyar nemzetpolitikának, hiszen ezzel érvet adunk. Vannak ilyen esetek most Európában, tudjuk, de hogy ezekből mi lesz, azt nem tudjuk. Most nem megyek bele a skót népszavazás elemzésébe, vagy más országokban sokkal érzékenyebb kérdésekbe, de egyet óvatosan mondhatok, hogy a magyar nemzetpolitika nem az elszakadást támogatja, úgy általában sem.

Koszovóról említés történt. Koszovónál a modell érdekes, mert tudniillik az Ahtisaari-tervben van szó a Szerb Önkormányzatok Szövetségéről. Érdekes módon a Vajdaságban is volt annak idején egy ilyen kezdeményezés, 7 vagy 8 önkormányzat egy szövetségen keresztül próbált lépést tenni egyfajta önrendelkezés, kvázi helyi autonómia megteremtése érdekében. Erről folyik a vita, ez most tulajdonképpen a legérzékenyebb kérdése a Belgrád-Pristina-dialógusnak, ami egy darabig jól ment, de most kicsit látszik, hogy nem olyan egyszerű a dolog, most már elérkeztek a nehéz kérdésekhez, a kemény maghoz, itt kellene megpróbálni előrelépni. Mi ezt követjük, és soha nem rejtettük véka alá, hogy miután mi elismertük Koszovót, itt a megoldás egy ésszerű, mindkét fél által elfogadott, valamiféle területi típusú önrendelkezés. Hogy aztán ez az Ahtisaari-tervnek a Helyi Önkormányzatok Szövetsége, vagy annak egy módosított vagy erősített változata, ezt döntsék el a felek, de nekünk minden működőképes autonómia jó példa, mert tudunk rá hivatkozni, és azoknak a példák sora, melyekre mindig hivatkozunk, eggyel bővülne.

Azzal is egyetértek, hogy a választási kampányban jóllehet, meg fogják szólítani a politikai pártok a határon túli magyar közösségeket, úgy látom, hogy erre elég markáns példák vannak az ellenzéki pártok részéről is, mint tudjuk, de én valóban azt tartom fontosnak, egyetértésben Szili Katalin képviselő asszonnyal, hogy ezt a kampányt, legalább ezt a kampányt tartsuk bizonyos keretek között. Nincs semmi baj a többpártrendszerrel, ebben egyetértünk, és önmagában az, hogy megszólítjuk őket, hogy ez vagy az a politika jobb, mint a másik, ez rendben van, de tudjuk mindannyian, hogy van negatív kampány, van személyekre kihegyezett kampány, és ez az, amitől a határon túli magyar közösségeket érzésem szerint lehetőleg mentesíteni kellene. Szerintem ebben egyetértünk, és ha e tekintetben valamiféle pártközi együttműködés vagy konszenzus kialakul, az mindenféleképpen jó dolog.

A szerb ügyben nem könnyű a helyzet, mert két folyamat van, az egyik fönt, legfelül, azt mondanám, legeslegfelül, államfői szinten. Nikolić elnök úr itt Budapesten is - ott voltam a szerb nagykövetségen, a fogadásán - mondott egy-két olyan dolgot, amit én még szerbtől nem hallottam, sőt itt Nikolić elnök a bocsánatkérés szót is használta. Aztán ez később kölcsönös bocsánatkérésre módosult, de én hallottam ezt, tehát ez egy új helyzet. És lesz főhajtás, ami most ugyan kicsit halasztódik, részben technikai okokból, amelyekre egyébként tetszett is hivatkozni, de lesz főhajtás, meggyőződésem, és azért ez egy nagyon fontos dolog.

Az emlékek mások, alapvetően mások. Tehát azt látni kell, hogy itt van egy nagyon erős magyar érzékenység, ami, azt hiszem, érthető, és van egy szerb érzékenység, ami azokban a túlzásokban is megnyilvánul, amelyekre képviselő asszony is hivatkozott. Valószínűleg ezt a fajta érzékenységkonfliktust nem tudjuk megoldani, egy-két generáció biztosan nem, de a politika szintjén ezeket megpróbáljuk kezelni, és ezt a célt szolgálja a két államfő közeledése, ami meggyőződésem szerint azért talán le fog lassan csorogni a mélyebb rétegekbe is, mert a mélyebb rétegekben baj van, jól tudjuk, hogy baj van, és a magyarverések és a különböző inzultusok ezekkel a mélyebb rétegekkel függenek össze. Itt egyébként mi a lehető leghatározottabb álláspontot képviseljük, a magyar nagykövetség, a magyar nagykövet, tehát az államközi kapcsolatok szintjén is fölvetjük ezt, és bár nagyon sok mindenről szó van, de lassan-lassan mennek a dolgok. Szó volt magyar rendőrökről, vagy legalább magyarul beszélő rendőrök beállításáról ezekben az érzékeny községekben, városokban, mint Temerin és így tovább, de valóban vannak arra utaló jelek, hogy egyfajta kettős mérce érvényesül, egyfajta előítélet, nyilvánvalóan a magyarság hátrányára.

Ami a temerini fiúkat illeti, ezt annak idején már Tadić elnöknek fölvetettem, és nagyon nyomatékosan kértem, hogy legyen valami eredmény. Valami kis eredmény született, de tudjuk, hogy a dolog nincs megoldva, és közben vannak az egyéb ügyek. Ugyanakkor persze, óvatosnak kell lenni, mert itt volt az óbecsei eset, és ha aznap rögtön megmondjuk, hogy mi történt, abból lehet, hogy kockázatok is vannak, tehát óvatosan kell ezt kezelni. De itt jön megint az elvi álláspont, hogy ezek az inzultusok elfogadhatatlanok, és végül is a szerb fél állami felelőssége az, hogy ezeket megoldja. Ezt mi innen nem tudjuk megoldani, Pásztor István sem tudja megoldani a VMSZ részéről, hiába veti ezt ő föl minden lehetséges fórumon, és hiába központi kérdés ez a VMSZ számára is, nyilván, hogy ez a szerb állam felelőssége, és ezt nekik kell megoldani, mert ha nem oldják meg, ezzel tulajdonképpen ez a fajta magas szinten folyó kiengesztelődési folyamat kerül veszélybe.

Vannak más gondok is, a kollektív bűnösség esete például. Itt volt az annak idején, a restitúció, rehabilitáció terén, hogy mégiscsak elértünk egy nemzetpolitikai sikert, éspedig az európai integrációs politika emeltyűinek igénybevételével teljesen világossá tettük azt, hogy nem lesz támogatás a magyar kormány részéről a szerb tagjelöltség megadásához, ha ezt a kérdést nem hozzák rendbe. Ez nem váltott ki olyan nagy örömet, nagy elismerést a másik oldalon, de végül mégiscsak meglépték azt. Most még vannak gondok, mert tudjuk, hogy a szerb törvényhozás előtt van egy törvény, amelynek éppen az lenne a feladata, hogy annak a három községnek az esetében a kollektív bűnösséget levegye, és ne az illetőknek kelljen bizonyítani kvázi a bűntelenségüket, hanem eleve a törvény mondja ki, hogy bűntelenek, kivéve, ha valaha megállapították a bűnösségüket. Tehát a dolog megy tovább, de én azt hiszem, ez is egy példa arra, hogy az ügyek nem könnyűek, ugyanakkor megfelelő kitartással és határozottsággal vinni kell őket előre.

A következő hasonló téma rögtön Ungvár. Itt folyik a rendőri vizsgálat, a rendőrkapitány elment a főkonzulátusra, tájékoztatást adott, és figyelemre méltó, hogy egyébként a Szvoboda-párt, a lényegében radikális, szélsőjobboldali párt is elhatárolódott az eseménytől, ők azt mondják, nekik semmi közük ehhez, és elítélték. Elítélte ezt a miniszterelnökük, Azarov is itt, Budapesten, és ígéretet tett a tájékoztatásra. Ez egy nagyon aggasztó és szomorú eset, mert ez megint csak azt mutatja, hogy a mély rétegekben munkálnak azok az érzületek, ellenséges érzelmek a magyarokkal szemben, amit nagyon nehéz kezelni, és ami, ha politikai eszközként megjelenik, akkor nagyon súlyos gondokhoz vezethet. Mi világossá tettük azt, és a magyar miniszterelnök is világossá tette az ukrán miniszterelnök felé, hogy mi támogatjuk Ukrajna európai ambícióit, de ennek alapvető eleme és alapvető feltétele az, hogy a magyar közösség jogai és igényei tiszteletben lesznek tartva.

Azt hiszem, hogy a részvétnyilvánítások terén a gesztusok politikája folyik, és nagyon sokszor tettünk ilyen gesztust, de nem egészen értem, hogy ez mennyiben függene össze a karrierdiplomatáknak az egyébként meg nem határozható kategóriájával. Azt azért szeretném jelezni, hogy a szomszédos országokban kivétel nélkül, döntően olyan diplomaták működnek, nagyköveti szinten feltétlenül, akik jóval a rendszerváltozás után kapcsolódtak be a külügyi tevékenységbe, tehát ma én ezt a karrierdiplomata kifejezést nehezen tudnám értelmezni. A magyar nagyköveti karban egyébként szép számmal vannak úgynevezett külső, vagy ha úgy tetszik, politikai kinevezettek, nincs is ezzel semmi gond, legfeljebb ezt a gyakorlatot időnként az ellenzék szokta kifogásolni. Azt viszont én kifogásolom, és tisztelettel visszautasítom, hogy bárkit a diplomatáink közül megélhetési diplomatának nevezzenek. Ez sértő, méltatlan azokkal az emberekkel szemben, akik nagyon nagy odaadással, nagyon nehéz körülmények között és teljes elkötelezettséggel végzik a munkájukat.

Az ukrán nyelvtörvény kapcsán annyit szeretnék jelezni, hogy jelenleg kidolgozás alatt állnak a végrehajtási rendeletek vagy utasítások. Ez a nyelvtörvény, ismerjük a hátterét, alapvetően egy belpolitikai megfontolásból született, és alapvetően az orosz ajkú közösség felé tett gesztusként, de ugyanakkor nagyon fontos az, hogy ebből a magyar közösség is megkapja az őt megillető előnyöket. Ez a harc jelenleg folyik, és én nagyon bízom benne, hogy legalább lokális szinten, a területi egységek különböző szintjein a magyar megjelenhessen kvázi regionális hivatalos nyelvként, mert ez nagyban segítené a kárpátaljai magyarság helyzetét.

A horvát csatlakozás kapcsán lesznek nagy események, a horvát kormány meg akarja ünnepelni ezt egy csúccsal június 30-án. Eredetileg július 1-jéről volt szó, de most június 30-ról, viszont természetesen ez egyáltalán nem zárja azt ki, hogy a két Baranya tekintetében is létrejöjjön valami. Szívesen beszélünk erről, és azt hiszem, hogy ennek is lehet egy szimbolikus jelentősége, szimbolikus üzenete.

Volt egy kérdés Ferenc pápáról. Azt hiszem, mindannyian örülünk annak, hogy habemus papam. A katolikusok különösen örülnek, a kereszténydemokraták különösen örülnek, de azt hiszem, minden magyar örül annak, hogy egy olyan pápa került római püspökként a pápai trónra, aki tényleg a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegénységet különösen fontosnak tartja. Szerintem ez az adott helyzetben és a világ egésze szempontjából nagyon lényeges, ezt tartom ma tudniillik az egyik leglényegesebb, globálisnak nevezett kihívásnak, a vagyoni egyenlőtlenség rendkívüli fokozódását az utóbbi évtizedekben, mely meghalad minden korábbi mértéket, és egyes országokban elviselhetetlen mértéket ölt, éppen részben Dél-Amerikában; bár a statisztikát Brazília vezeti, de utána rögtön Kína és Oroszország jön, tehát ez egy nagyon komoly dolog. Magyar szempontból pedig én azt hiszem, hogy mi továbbra is azokat a kérdéseket fogjuk fontosnak tartani Rómában, mint eddig. Ezeket most nem sorolom föl, de azt hiszem, hogy a vatikáni diplomáciának továbbra is meglesznek a maga nemzetpolitikai feladatai. Köszönöm szépen.

(Külügyminisztérium)