Martonyi János külügyminiszterrel az erdélyi Krónika című napilap közölt hosszú interjút 2013. április 4-i számában. A tárcavezető szerint a magyar nemzetpolitikában kívánalomként kormányzatoktól függetlenül megmarad a „Ne bántsd a magyart!” elve.

Martonyi János külügyminiszter a „ne bántsd a magyart!” definíciójáról, a magyarság összetartozás-érzéséről

Abban egyeztünk meg román partnereinkkel, hogy a két ország stratégiai partnerségének működnie kell, de ne tápláljuk azt a gyanút a másik féllel szemben, hogy ő már nem akarja működtetni – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Martonyi János külügyminiszter. A magyar diplomácia vezetője sajnálatosnak tartja, hogy jelenleg arról folyik a vita Budapest és Bukarest között, ki kezdte a retorikai csatát. Martonyi János szerint a magyarokkal szemben táplált sztereotípiák oka többek között az, hogy miközben a magyarság túlnyomó többsége tudomásul vette a területek elvesztését, a szomszédos országok politikai elitjének és közvéleményének egy része még mindig nem tudott teljesen megbirkózni a gondolattal, hogy a területekkel nagy közösségeket is kaptak.

– Három évvel ezelőtt, második külügyminiszteri mandátumának nekivágva egy mondatban úgy foglalta össze a kormány nemzetpolitikáját: „ne bántsd a magyart!” Az azóta eltelt időszakban Budapestnek igen sokszor kellett követnie ezt az irányelvet. Hogy érzi, milyen mértékben sikerült?

– Mint tudjuk, a mondás nem tőlem származik. Annak idején kaptam ezért bírálatokat is, különösen a nemzetközi sajtóban. Persze a bírálók nem tudták, hogy ez egy irodalmi eredetű felszólítás. A „ne bántsd a magyart!” nagyon széles értelemben kell venni. Vonatkozik a szomszédos országok magyar közösségeinek jogaira, a velük szembeni bánásmódra a szó legáltalánosabb értelmében, ugyanakkor magyar fiatalok bántalmazására a Vajdaságban vagy a magyar kokárda letépésére Kárpátalján. Voltaképpen azt akartam üzenni: a magyar külpolitikának nagyon fontos feladata, hogy biztosítsa, sehol a világon ne bántsák a magyart. A magyar embereket egyedileg, illetve a magyarságot közösségi voltában.

Nem mondom, hogy ma sehol nem bántják a magyarságot, de merem állítani, hogy az elmúlt három évben a szomszédos országokkal fennálló kapcsolatainkban változó mértékben ugyan, de nagyon sok előrelépés történt. Vegyük rögtön Romániát. A magyar–román kapcsolatok talán soha nem voltak olyan kedvezőek, mint kormányzásunk első két évében. A kétoldalú kapcsolatnak mindig meghatározó eleme, hogy miként érzi magát a romániai magyar közösség. Persze e téren tovább folytak a viták is, de öszszességében a tendencia kedvező volt.

Az elmúlt egy évben már nem ez a helyzet. Szlovákia esetében is van néhány vitás kérdés. Ott egyébként a legnagyobb gondot nem az egyes konkrét témák jelentik, hanem a felvidéki magyarság fogyása, hiszen akárhogyan is vesszük, az elmúlt húsz évben közel százezerrel csökkent a közösség létszáma. Szerbiában elismerték a közösségi jogokat, előbb törvényi szinten, majd ténylegesen is megjelent a kulturális autonómia, megválasztották a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely jogköröket kapott a kulturális, oktatási intézmények igazgatása terén. Az erdélyi magyarságnak nincsenek ilyen jogkörei, az más megoldás, hogy a magyar többségű önkormányzatokhoz lehet telepíteni ezeket a jogköröket. A magyar– szerb viszonyban előrehaladás tapasztalható, a két köztársasági elnök nemrég megállapodott a kölcsönös kiengesztelődési aktusban.

Ez persze ellentétben áll azzal, hogy az elmúlt időszakban mintha megszaporodtak volna a magyarverések Délvidéken. Ezek persze bonyolult ügyek, óvatosan kell őket kezelni. Úgy vélem tehát, hogy a „ne bántsd a magyart!” kívánalomként megmarad, reményeim szerint kormányzatoktól függetlenül. Hiszen kifejezi az összmagyarság összetartozását is, hogy felelősek vagyunk egymásért – egyénileg és közösségként is. Három éve, az állampolgárság kérdésével összefüggésben ez a világ összmagyarságára is értendő, amelynek összetartozása erősítését fő célnak tekintjük.

– Mindamellett, hogy nem hagyja szó nélkül a magyarellenességet, az anyaország kormányának van-e elképzelése arról, hogy mi az oka ennek a jelenségnek a szomszédos államokban? És mi lehet ennek az ellenszere, hogyan tudná Budapest lebontani a románok, szlovákok, szerbek egy részében a velük együtt élő magyarokkal, illetve Magyarországgal szemben táplált sztereotípiákat?

– Legalább húsz éve elmondtam már: a dilemma az, hogy az első világháború végén, Trianonnal történt egy hatalmas területi átalakulás. A magyarság túlnyomó többsége tudomásul vette a területek elvesztését. Nem mindenki, de az anyaországban, a szomszédos államokban a magyarság túlnyomó többsége, beleértve a politikai elitet, döntően tudomásul vette. Magyarországon ma senki nem akar területi változást, nincsenek területi igényeink. Ezt elmondjuk százszor, mégis megkapjuk a vádakat, hogy vannak. De nincsenek. Ott látom a problémát, hogy a szomszédos országok politikai elitjének és közvéleményének egy része talán még mindig nem tudott teljesen megbirkózni a gondolattal, hogy a területekkel nagy közösségeket is „kaptak”. Amelyeket a létszámuktól függetlenül el kell fogadniuk, el kell ismerniük magyar közösségként, integrálniuk kell az államba. Hiszen ezek élő, nagy magyar közösségek, amelyek ragaszkodnak a nyelvükhöz, történelmükhöz, identitásukhoz, és politikai egységként is megjelennek. Ezt tudomásul kell venni.

Annak a bizonyos történelmi megegyezésnek, amelyre mindig hivatkoznak, ez az alapja: mi tudomásul vesszük a területet, ők tudomásul veszik az embereket. Mi nem területről, hanem emberekről beszélünk, egyénileg és közösségként. És rögtön jön a vita: amikor én közösségről beszélek, ők – kivéve a szerbeket – azt mondják, hogy mindenkinek tiszteletben tartják az egyéni jogait, de közösségi jogokról szó se lehet. Tehát itt van az eltérés, ami lehet elméleti, filozófiai különbség, de lecsapódik konkrét témákban, hiszen ezért nem írják bele mondjuk a kulturális autonómiát a romániai kisebbségi törvénybe.

Nem használnám a lelkifurdalás szót, de a szomszédos országok közvéleményében létezik egy, a magyar közösségekkel szembeni aggodalom, ami bizalmatlanságot, rossz esetben félelmet teremt. Ha ránézek a térképre, ismerem a demográfiai adatokat, ezek a félelmek teljesen alaptalanok, mégis munkálnak. Sokkal nagyobb baj, hogy ezeket politikai célokra lehet kihasználni, ami időnként meg is történik.

– Ha már ellenségképeknél tartunk: hogyan látja, sikerült-e meggyőznie minap tett bukaresti látogatása során Victor Ponta román kormányfőt arról, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz nem ellensége Romániának?

– Beszélgetésünk alapján az derült ki, hogy sikerült. Ő maga határozottan állította, hogy a magyarok barátja, inkább azért érik támadások otthon, mert túlságosan barátságos a magyarokkal. Voltaképpen jó hangulatú, pozitív kicsengésű tárgyalás volt, összhangban a Titus Corlăţean külügyminiszter kollégámmal folytatott megbeszélésekkel. Ami azóta történt, már nem erősíti meg ezt. Bukarestben megállapodtunk, hogy nem küldünk egymásnak barátságtalan üzeneteket a médián keresztül; beszélünk a vitáinkról, de a retorikai csatát lehetőleg nem folytatjuk. Most mégis arról folyik a klasszikus vita, hogy ki kezdte. Mi sérelmeztük Victor Ponta Magyarországról tett kijelentéseit, Győri Enikő államtitkár be is hívta a román nagykövetet, erre azt a választ kaptuk, hogy korábban Kövér László házelnök is mondott barátságtalan dolgokat Romániáról.

Tehát megint ott tartunk, hogy azon vitatkozunk, ki mit mondott a másikról. Ennek semmi értelme. Annak meg végképp, hogy az Unión belül elkezdett és nem teljesen sikertelen regionális szolidaritást – Schengen, többéves pénzügyi keret – ilyen nyilatkozatokkal veszélyeztessük. Ez engem nagyon bánt. A problémáinkat úgy nem tudjuk megoldani, ha azt mondjuk, hogy a másik a bűnös, a hibás, őt kell elővenni, adott esetben vele szemben kell szankciókat alkalmazni. Ez sehova nem vezet, nyoma marad és értelmetlen. Akármilyen kérdést kapnék bármely laptól, televíziótól, nem viszonoznám, mert mindenkinek ártana: Magyarországnak, Romániának és a romániai magyar közösségnek.

– Mi az oka annak, hogy a magyar Külügyminisztérium nem a román kormányfő fenti kijelentése miatt hívta be a budapesti nagykövetet, hanem miután Ponta azt mondta: csak Magyarország miatt van szükség az erősebb uniós számonkérési mechanizmusra?

– Azokra a tételekre, amelyek arról szóltak, hogy a Fidesz Románia ellensége-e, Bukarestben válaszoltam, és ez a román közvéleménynek is szólt. Üzenetem lényege az volt: itt vagyok, nem azért jöttem, mert ellenség vagyok, senki ne lásson bennem ellenséget. Úgy érzem, ezt akkor rendeztük, Victor Ponta személyesen állította, egyáltalán nem tekint minket ellenségnek, korábban retorikai fordulatokat alkalmazott. Most viszont, különösen ilyen összefüggésben ért meglepetésként minket, hogy megint csak támadásokat kapunk.

Más kérdés, hogy tényszerűségében is vitatkozni kellett a román kormányfő kijelentésével, hiszen a négy uniós tagállam külügyminiszterének egy új mechanizmus megteremtésére irányuló javaslata egyáltalán nem Magyarországgal összefüggésben történt. Ezt nyugodtan állíthatom, mert közel egy éve meglévő gondolatról van szó, amelyet beleírtak a Westerwelle-csoport jelentésébe, és én szóban és írásban egyaránt támogattam. Amit elmondtam Guido Westerwelle német külügyminiszternek is, aki biztosított arról, hogy a javaslat nem Magyarországra vonatkozóan készült. Mivel szerintünk olyan módszert kell megteremteni, amely biztosítja az egyenlő elbánás elvét, éppen abban látjuk a kezdeményezés értékét, hogy kidolgozása esetén mindenkivel szemben alkalmazást nyerhet. Tehát reflektálnunk kellett Ponta állítására, mert egyszerűen nem ez a helyzet.

– Bukarest szerint pedig éppenséggel Kövér László házelnök kijelentése sérti Romániát, miszerint az ország azért nem kap olyan negatív megítélést az EU-ban, mint Magyarország, mert a román politikusok „pártállástól függetlenül vezényszóra nyúzzák le saját állampolgáraik bőrét a multik és a külföldi pénzügyi csoportok érdekében”.

– Én a házelnök megállapításait nem kommentálom. A kormány és én ahhoz tartom magam, amiben román külügyminiszter kollégámmal és a miniszterelnökkel megállapodtam.

– A román kormány a magyar Országgyűlés elnökének ama kijelentését is elutasította, miszerint az 1920 körüli években születtek olyan passzusok, amelyek megteremtik az elszakított nemzetrészek önrendelkezésének lehetőségét. Nemcsak a külügyminisztertől, hanem a jogtudóstól is kérdezem: lát-e esélyt arra, hogy már működő európai önrendelkezési modelleket, nemzetközi jogszabályokat figyelembe véve belátható időn belül siker koronázza az erdélyi magyar közösség autonómiatörekvéseit?

– Ha mint jogásznak teszi fel a kérdést, az önrendelkezésre, az autonómia különböző formáira nem áll fenn egyértelmű nemzetközi jogi kötelezettség. Sokszor felmerül a kérdés, miért nincs erre európai uniós norma. Létezik polgári kezdeményezés, de nem mondható el, hogy akár nemzetközi, akár európai jogi kötelezettség lenne arra, hogy ilyen vagy olyan autonómiaformát, önrendelkezést meg kell adni. Ez politikai, ugyanakkor bizonyos szempontból morális kérdés is. Úgy érzem, az illető államnak vagy a többségi nemzetnek célszerű és illik figyelembe vennie, ha egy közösség egyértelműen, demokratikusan kifejezi, hogy ilyen vagy olyan autonómiaformát, valamiféle közösségi jogot kíván gyakorolni. Szeretne nagyobb önállóságot kulturális, oktatási intézményeinek igazgatásában, és szeretne bizonyos területi elemeket is, építve a jelenlegi megyerendszerre.

Erre vonatkozóan léteznek ajánlások, ismeretes az Európa Tanács határozata (az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003/1334-as számú határozata – szerk. megj.), amely szerint a kisebbségek autonómiája az illető állam érdekét is szolgálja, tudniillik biztosítja a stabilitást. Jogilag lehet vitatkozni, de a lényeg, hogy egy adott országban kisebbségben élő közösség biztonságban, otthon érezze magát, ne érjék támadások, ne használják fel politikai célokra a velük kapcsolatos rejtett vagy kevésbé rejtett ellenérzéseket. Ne azt érezzék, hogy meg vannak félemlítve. Ezek a fontos dolgok, amelyeket a legkülönbözőbb jogi technikákkal és autonómiaformákkal lehet megoldani.

Viszont ezt nem tudom Budapestről eldönteni. Huszonhárom éve mondom: ha egy adott magyar közösségnek van ilyen igénye, akkor tessék szíveskedni figyelembe venni. Márpedig nyilvánvalóan van ilyen igény, a legkülönbözőbb formában jelentkezik. Sohasem fogom megérteni, miért volna ez ördögtől való, miért veszélyeztetné az adott ország stabilitását, miért fenyegetne elszakadással és hasonló abszurd dolgokkal. A mindenkori magyar külpolitikának az a feladata, hogy támogassa ezeket az ésszerű, demokratikusan kifejezett igényeket.

– Az erdélyi magyar pártok vezetőivel folytatott bukaresti megbeszélése során is elmondta, hogy Magyarország támogatja a romániai magyarság különböző várakozásait és igényeit, legyen szó nyelvhasználatról, közösségi jelképek használatáról vagy közigazgatási reformról. Ám a mindenkori román kormányok visszatérő retorikája – erről hallottunk a székelyzászló-ügyben is –, hogy a kisebbségi kérdés belügy. Határon túli magyar szervezetek részéről megfogalmazódott már az igény, hogy Magyarországot nemzetközi szinten ismerjék el a határon túli közösségek fölötti védőhatalomként. Járhatónak tartja ezt az utat?

– Ne mondja a román kormány, hogy a kisebbségi kérdés belügy. Nem véletlenül mondtam el Bukarestben is ezt az általunk meghirdetett fontos tételt, miszerint a két országban lévő kisebbség ügye nem belügy. Nem belügy az európai normák szerint, és nem az a magyar–román alapszerződés 15. cikkelye szerint sem. Külügyminiszter kollégámtól átvettem egy dokumentumot, amelyben leírták a bukaresti kormány által a magyarországi román kisebbséggel kapcsolatban támasztott igényeket. Megígértem, hogy a legnagyobb gonddal tanulmányozzuk, és ahol tudunk, segítünk, mert érdekünk, hogy a magyarországi román kisebbség jól érezze magát. Nincs reciprocitás, de létszámától függetlenül értékes, fontos része Magyarországnak a román kisebbség, amelyet alkotmányunkban, nemzetiségi törvényünkben államalkotó tényezőnek tekintünk.

És nyilvánvalóan nekünk is vannak igényeink, kívánságaink, javaslataink a romániai magyar kisebbségi közösséggel kapcsolatosan, és ezeknek hangot is adunk. Nem is értem, miért lepődik meg bárki emiatt, miután megegyeztünk abban, hogy ez a kérdés nem belügy. És ha nem az, akkor tudnunk kell beszélni például annak a négy-öt kérdésnek a megoldásáról, amelyet a romániai magyar kisebbség rendezetlennek tart. Csak az a baj, hogy a dolgok mintha nem előre, hanem visszafelé mennének, úgy érezzük, a légkör nem javul, és ennek nem örülünk. Egyébként a védőhatalom szót mi már nem használjuk, ez nemzetközi jogi kategória, amit jogi értelemben mi nem vetünk föl. Mi azt mondjuk, amit a magyar alaptörvény hirdet: Magyarország felelősséget vállal a határon túli magyarokért. És ennek megfelelően folytatjuk a nemzetpolitikát.

– Az elmúlt hetek diplomáciai konfliktusainak ismeretében működik még a román–magyar stratégiai partnerség?

– Bukarestben abban egyeztünk meg, hogy működnie kell, de ne tápláljuk azt a gyanút a másik féllel szemben, hogy ő már nem akarja működtetni. Nagyon bízom benne, hogy folytatódni fog, számtalan közös érdekünk szól amellett, hogy a stratégiai partnerséget tovább kell vinni. A magyar kormány az elkezdett őszinte és nyílt párbeszéd szellemében akarja folytatni.

– Gyakran éri az a vád az Orbán-kormányt, hogy politikai értelemben megosztja a határon túli magyarságot, és ez az adott közösségek érdekképviseletének, jogérvényesítésének kárára megy. Miként vélekedik erről külügyminiszterként, aki a kormány más vezető politikusaival ellentétben soha nem vett részt külhoni magyar politikai alakulatok rendezvényén, kampányában?

– Soha nem fogok lemondani arról a vágyamról, hogy a határon túli magyar közösségek az alapvető stratégiai kérdésekben egységesek legyenek. Nem szólok bele abba, hogy a politikai szervezésnek mely formáját tartják jónak, mert végül is ez az ő dolguk, de a magyarságról szóló alapvető kérdésekben politikai egység kell, ettől nem tudok eltekinteni. És valamennyi szervezetnek ezt mondom. Nem szólok bele a vitákba, de döntő kérdésekben egységre van szükség. Nem akarok a múltra hivatkozni, de ha visszatekintünk, a sikeres föllépések mögött általában mindig egység állt. Nem kívánok a politikai pluralizmus kérdésében állást foglalni, mert el kell fogadni, hogy számos fontos témában vannak más vélemények, de arra vigyázni kell, hogy az érdekérvényesítés politikai eszközei megmaradjanak.

– Az állam és a nemzet érdekeinek összeegyeztetését tartja a külpolitika fő feladatának. Például a honosítási folyamat beindulásán, a szavazati jog megadásán túlmenően milyen további intézkedésekkel, eszközökkel lehet megvalósítani ezt a célkitűzést?

– Együtt kell élni azzal az ellentmondással, hogy a mi esetünkben az állam nem azonos a nemzettel. Ebből fakadnak kihívások, ugyanakkor ez az anyaország számára előnyös is lehet, hiszen a magyar diaszpóra léte, a szomszédos országokban élő nagy magyar közösségek erőforrást jelentenek. Az állampolgárság lehetősége valamelyest enyhít ezen a helyzeten, hiszen állampolgári kötelék jön létre a nemzet tagjai és a magyar állam között. És úgy tűnik, a honosítás sikeres folyamat, a romániai magyarság erőteljesen érdeklődik az állampolgárság iránt, de ugyanez áll az egész világra. Ez is egyike azoknak a döntéseknek, amelyeknek megvan a nemzetpolitikai hozama, és erősíti a magyarság összetartozás-érzését. A szavazati jogot szintén lehet vitatni, de nemzetközi öszszehasonlításban a főszabály az, hogy aki állampolgár, az részt vehet a választáson is.

– Az Ön által irányított minisztérium rengeteg energiát és időt fordított arra az elmúlt években, hogy kivédje, megválaszolja a Magyarországgal szemben többek között az alkotmánymódosítással kapcsolatban az Európai Unió részéről megfogalmazott bírálatokat. Mi az oka ezeknek a támadásoknak?

– Valóban sok időnk és energiánk ment erre rá, de ennek az az ellentételezése, hogy a munkánk jelentős részben sikeres volt. Hogy mi az oka? Európában, a világban van egy ideológiai, vagy ha úgy tetszik, értékvita, az ideológiák megjelennek a pártpolitika szintjén, a pártok képviselik ezeket az értékrendeket, és éles harcban állnak egymással. Volt a magyar alaptörvényben néhány elem, amely kifejezetten ezekkel az értékválasztási kérdésekkel függött össze, és amit sokan nem néznek jó szemmel, így bevitték a pártpolitikába.

A másik ok, hogy ráléptünk több komoly cég lábára, számos gazdasági érdeket sértettünk, mert hatalmas átalakítást hajtottunk végre. Mondok egy példát: Magyarország a kilencvenes évek közepén majdnem minden közszolgáltatást – vizet, gázt, elektromos áramot, hulladékot – eladott, privatizált, amelyek sokszor monopóliumként jelentkeznek egy városban. Nem pici cégekről van szó, hanem olyanokról, amelyeknek komoly befolyásuk van a médiára, a politikára.

Az első szakaszban szerintem sikeresek voltunk, most alkotmánymódosítást élünk, amely kapcsán nagyon sok a félreértés. Az első szakasznál szerepet játszott az is, hogy nagyon gyorsan csináltuk a dolgokat, és becsúsztak kisebb-nagyobb hibák, amelyeket később kiigazítottunk. Viszont a félreértések esetében esély van arra, hogy lassan tisztázódjanak. A közeljövőben elfogadunk néhány törvényt, amely világosabbá teszi, hogy miről szól az alkotmánymódosítás.

– Végezetül Kolozsváron székelő lap képviselőjeként nem hagyhatom ki a kérdést: tervezi-e, hogy a közeljövőben ellátogat a szülővárosába?

– Terveztük márciusban is, de a romániai látogatásom végül másképp alakult. Mindenképpen fogok rá alkalmat találni. Most nagyon sűrű az életem, de ez se tart örökké – sem az életem, sem ez a sűrűség –, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy a közeljövőben eljutok Kolozsvárra. Abban pedig különösen bízom, hogy kicsivel több időt tudok eltölteni ott magánemberként is.

Eredeti cikk: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=72527

 

(Külügyminisztérium)