Dr. Martonyi János külügyminiszter-jelölt kinevezés előtti meghallgatása az Európai Ügyek bizottsága előtt.

Dr. Martonyi János külügyminiszter-jelölt: Köszönöm szépen, elnök úr. Köszönöm a kedves szavait. A magam részéről is szeretném köszönteni önt és a bizottság minden egyes tagját. Örülök ennek az alkalomnak, mindig örülök, hogyha Európáról beszélhetek. Az egyetlen korlát az, hogy be kell tartanom a 20-25 percet, de bízom abban, hogy ezt követően a kérdések további alkalmat adnak arra, hogy az egyes témákra részletesebben is kitérhessünk. Én ezért csak egy tételszerű összefoglalót szeretnék adni, talán egy kicsit önkényesen is, persze megpróbálván kiemelni azokat a témákat, amelyeket a Külügyminisztérium új vezetése a leglényegesebbnek tart.

Említette az elnök úr a történelmi előzményeket. Valóban, többször voltam már itt ebben a bizottságban, volt egy miniszteri meghallgatás is 1998-ban, és ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy valójában óriási különbség van 1998 és 2010 között. Személyesen persze a helyzet hasonló a tekintetben, hogy most ismét ugyanaz a feladat vár rám, mint ’98-ban, de azt azért világosan látni kell, hogy kétszer belépni ugyanabba a folyóba nem lehet – ez már nem ugyanaz a folyó. Ez egy más helyzet, időközben alapvető változások jöttek létre egyrészt az európai integráció fejlődésében, intézményrendszerében, politikáiban, minden más területen, még a nevében is, még a jogi személyiségében is, és természetesen jelentős változások zajlottak le Magyarországon is, és nagyon-nagyon jelentős változások zajlottak le a két fél, tehát az európai integrációs szervezet, Európai Közösség, majd Európai Unió és Magyarország viszonyában. Közismert dolgokról van szó, de maga ez az európai integrációs téma azért valóban legalább húsz esztendeje van velünk.

Az elnök úr említette ennek a bizottságnak a megalakulását is 1992-ben, illetőleg ennek a történetét. Nekem mindig az jut eszembe, hogy annak idején, amikor megalakult Antall József kormánya, és az egyik első utunk Brüsszelbe vezetett, akkor ott átadtunk egy non-papernek nevezett papírt, amelyiknek rögtön az első mondatában az szerepelt, hogy Magyarország a lehető legrövidebb időn belül az Európai Közösség tagjává kíván válni.

Aznap délután már megkérdezte az egyik biztos, Bangemann, hogy ha ez így van, akkor miért nem adjuk be a csatlakozási kérelmet. Mondtuk, hogy ez egy érdekes gondolat, este majd megbeszéljük; meg is beszéltük, aztán rájöttünk, hogy ez talán mégis egy kicsit korai lenne.

Jeleztük, hogy elindulnak a társulási megállapodásnak a feltáró megbeszélései, amelyek aztán később tárgyalásokba fordulnak át, és majd hogyha ezt a társulási megállapodást megkötöttük, akkor fogjuk majd beadni a csatlakozási kérelmünket. Na, ez történt. Most nem szeretném a húsz év teljes történelmét elmondani, mert akkor kimeríteném a teljes időtartamot.

De az biztos, hogy nagyon nagy várakozásaink voltak ezzel kapcsolatban, azt hiszem, az egész ország osztotta ezeket a várakozásokat. Valóban beadtuk a csatlakozási kérelmet, megindultak a csatlakozási tárgyalások. Akkor nekünk kisebb jelentőségő dolgok is nagyon nagyon fontosnak tűntek, tehát minden egyes konkrét kérdésről éles viták folytak.

Elégedetlenek voltunk a tárgyalások ütemével, világos volt a másik oldalon egy szándékos lassítási taktika is, hogy így mondjam. Ez aztán később enyhült, másfél-két év elteltével megtörtént az a bizonyos svédországi vagy a svéd elnökséghez kapcsolható áttörés, amiről, azt hiszem, ma reggel is beszéltünk itt ellenkező előjellel. Ezt követően világossá vált az, hogy Magyarország most már, akárhogy is, de tag lesz, még néhány pénzügyi kérdést tisztázni kellett. Na, ez már nem a mi feladatunk volt, közben 2002-ben távoztunk, átmenetileg, mert csak nyolc évre, és bekövetkezett a tagság, ami úgy tűnik – és ez ma szintén egy általánosan osztott vélemény ebben az országban –, hogy nem hozta meg azokat az eredményeket, nem váltotta be azokat a reményeket, várakozásokat, amelyeket korábban legalább egy évtizeden keresztül tápláltunk.

Ennek oka többek között az, hogy maga az európai integráció, mint olyan, tehát az Európai Unió is sokat vesztett népszerűségéből, erősödött Magyarországon az úgynevezett euroszkepticizmus, a kétség ennek az egész folyamatnak az értelmével kapcsolatban, és legfőképpen azzal kapcsolatban, hogy jó-e ez nekünk, tehát hoz-e ez Magyarországnak, hoz-e ez a magyar nemzetnek valóban olyan minőségeket, olyan eredményeket, amelyeket vártunk tőle. Nagyon sokszor elmondtuk azt – és most csak egy mondatban ezt összefoglalnám –, hogy azért, hogy mondjuk, a magyar bruttó hazai össztermék jelenleg lényegében ugyanazon a szinten áll, mint 2004 májusában, nem hiszem, hogy az európai integrációt lehet vagy szabad okolni. Ez abban a pillanatban kiderül, ha megnézzük az összes többi, úgynevezett új tagállam – most már nem akarjuk őket így nevezni, de mindenesetre velünk egy időben csatlakozott tagállam – hasonló adatát. Ki fog derülni, hogy 20-30 százalékos növekedés lezajlott szinte minden közép-európai országban. Magyarországon volt egy 9 százalékos növekedés egészen a gazdasági válság beköszöntéig, a tavalyi GDP-csökkenés ezt is elvitte, úgyhogy pillanatnyilag ott vagyunk, ahol voltunk 2004-ben. Erre valóban nem számítottunk.

De ez csak a dolog gazdasági része, a növekedési része, sok minden másról is szó van itt: gyengült a magyar jogállam, nagyon-nagyon legyengült a magyar közigazgatás, és mindezeknek a hazai folyamatoknak az eredményeként rendkívüli módon legyengült az európai és nemzetközi érdekérvényesítési képesség, és ez, azt hiszem, rányomta a bélyegét az első hatéves szereplésünkre is az európai intézményrendszeren belül.

De ezen most már túl vagyunk, én a múlttal nem foglalkoznék, nem ez a dolgom.

Beszéltünk mi korábban arról, hogy hol és milyen hibák történtek. Emlékeztetnék arra zárójelben, hogy azért közben két európai parlamenti választásra került sor, mind a kettőre a Fidesz- Magyar Polgári Szövetség igen részletes választási programot dolgozott ki. A második – nyilván mindenki olvasta – egy közel 250 oldalas kötet. Ha valaki nem olvasta volna el az egészet, ez még mindig rendelkezésre áll. Én belenéztem az elmúlt napokban, és úgy láttam, hogy tulajdonképpen ma is nagyjából elfogadható az, ami ott szerepel. Egyébként a 2010-es magyarországi parlamenti választási kampányban is mi lényegében ugyanezeket a tételeket erősítettük meg.

Tehát én azt hiszem, hogy nekünk most elsősorban a jövőről kell beszélni, a következő esztendőkről. Ki kell indulnunk abból a helyzetből, ami most fönnáll. Amint jeleztem, ez a helyzet alapvetően más a ’98-as helyzethez képest. A világ is átalakult. Most a világ átalakulásáról nem szeretnék részletesen beszélni, ma délelőtt a külügyi bizottságban volt alkalmam arra, hogy pár percig globális fejtegetésekbe bocsátkozzak, úgyhogy most csak ott kezdeném, ahol ma délelőtt abbahagytam, hogy tudniillik van egy, ha úgy tetszik, nyugati vagy euroatlanti kultúra vagy civilizáció, vagy régiós tömörülés – ahogy tetszik, kinek melyik rokonszenvesebb –, és ez ma egy multipoláris világnak az egyik nagyon jelentős tényezője.

Relatív súlya gazdaságilag is, és talán még kicsit politikailag is csökken, de csak a relatív súlya csökken, szó sincs arról, hogy átvenné valamelyik másik kultúra, civilizáció vagy régiós nagyhatalom ezt a szerepet. Arról viszont szó van, hogy egy relatív átalakulás zajlik, és a nyugati világnak ilyen körülmények között át kell azt gondolnia, hogy mi lesz az ő új szerepe akkor, amikor nem a világ GDP-jének a 60 százalékát fogja képviselni, hanem mondjuk, csak a 40-et vagy 45-öt, és ez még a jövőben is változhat.

Az egyik lehetséges gondolat egy ilyen helyzetben, hogy jó, ha a gazdasági súlyunk valamelyest csökken, akkor javítsuk meg az intézményrendszerünket, akkor próbáljunk egy szorosabb együttműködést teremteni transzatlanti keretek között is – erre vannak nagyon érdekes elképzelések jelenleg –, tehát felsejlik most már egyre jobban egy transzatlanti gazdasági integrációnak a képe, ami nem elsősorban és talán nem csak szabad kereskedelmet jelentene, hanem a szabályozásoknak egy harmonizációját: versenypolitika, versenyszabályozás, pénzügyi intézmények, pénzügyi termékek szabályozása, szabadalmi jog, számviteli szabályozás, satöbbi, tehát egy olyanfajta harmonizáció, ami közelebb hozza az Atlanti-óceán két partját egymáshoz, és az egyébként működő és a szövetségi rendszerre épülő politikai, biztonságpolitikai, védelmi rendszer mellé vagy alá – ahogy tetszik – egy egyre markánsabb, erőteljesebb gazdasági együttműködést is helyezne.

Ez Európának mindenféleképpen érdeke, Európa ebben nélkülözhetetlen, legalább olyan nélkülözhetetlen – indispensable, ahogy mondják –, mint az Amerikai Egyesült Államok, de ahhoz viszont Európának is, úgy tűnik, hogy rendbe kellene hoznia saját háza táját. Itt vagyunk a témánál, hogy tudniillik Európa meg tudja-e oldani azokat a kihívásokat, amelyekkel jelenleg szembenéz. Rövidítve azt lehetne mondani, hogy meg tudja-e találni a lelkét – amit elég régóta keres, de sokszor úgy tűnt, hogy már szinte meg is találta, aztán valahogy mindig háttérbe szorult a dolog –, meg tudja-e találni azt az intézményrendszert, ami növeli az állampolgárai komfortérzését, más szóval csökkenti azt a bizonyos demokráciadeficitet, amiről olyan nagyon sok szó esik, meg tud-e talán egy bizonyos egyensúlyt.

Nagyon sokféle egyensúlyról van szó: meg tudja-e találni az egyensúlyt a nagyok, a közepesek és a kicsik, meg tudja-e találni az egyensúlyt a különböző intézmények, a Parlament, a Bizottság, az Európai Tanács, a Tanács – és így tovább – között? Meg tudja-e találni az egyensúlyt a különböző nyelvek és kultúrák és vallások között, ahol szintén egyre színesebbé válik a kép? Tudja-e biztosítani például az áruk szabad áramlása és a szolgáltatások szabad áramlása mellett, hogy mindenki szabadon, korlátozás nélkül használja például az anyanyelvét? Az Európai Unió minden egyes országában, minden egyes kórházában, minden egyes közintézményében van-e arra lehetőség, hogy az emberek használják azt a nyelvet, ami egyben az ő identitásuk, kulturális hovatartozásuk kifejezése, és ami az emberi jogaik leg lényegét alkotja?

Ezek nagy dilemmák, amelyeket úgy tűnik, hogy az Európai Unió holnap még nem fog tudni megoldani, de a folyamat arra irányul, hogy valahogy ebbe az irányba menjenek a dolgok. És én most még nem beszéltem arról, amiről viszont mindenki beszél, hogy tudniillik mi lesz a közös pénzével, hogy fogja tudni kezelni ezt a hihetetlen mértékben felhalmozódott állami, tehát szuverén adósságot.

Egy darabig úgy tűnt, hogy korlátlanul lehet eladósodni, ha valaki állam, elég szuverénnek lenni, elég fölvenni a szuverénnek a tógáját – ahogy ezt mondtuk régebben –, és akkor úgy adósodok el, ahogy akarok. Kiderült, hogy ez nem egészen így van, mert a szuverén is el tud úgy adósodni, hogy bajba kerül. Régebben, ha a szuverén bajba került, átütemezték az adósságait, ez történt egyébként szinte minden közép- vagy kelet-európai országgal, kivéve Magyarországot. De most úgy tűnik, hogy ez egy nehezebb ügy, különösen abban az esetben, ha az illető ország egyben az euró övezetnek is tagja.

Sokkal közelebb vagyunk egymáshoz – ez is egy további bizonyíték –, és most bizony valóban ott tartunk, hogy ha az euró bajba kerül, akkor talán az egész európai integrációs rendszer bajba kerülhet. Előrejelzésem az, hogy nem fog igazán nagy bajba kerülni, Európa ezt a válságát is meg fogja oldani. Nem lesz könnyű, de már azért van jó néhány olyan elképzelés, ami úgy tűnik, hogy ezeket a válságjelenségeket jelentősen enyhíteni tudja. Én még odáig is elmernék menni, hogy ha ez a válság, mármint a globális pénzügyi és gazdasági válság nem következett volna be, akkor ezt a válságot ki kellett volna találni, mert ha nem kapja Európa ezt az utolsó előtti vagy utolsó telefonhívást, akkor bizony ennél még nagyobb bajok is bekövetkezhettek volna.

De miután ez bekövetkezett, így most világossá vált, hogy a fiskális politikákat nagyobb egyensúlyban kell tartani, erőteljesebb szankciórendszer kell a fiskális politikákkal szembeni követelmények, a stabilitási és növekedési paktum betartására, sokkal nagyobb ellenőrzés kell a makrogazdasági politikákhoz, mert nem lehet valamifajta gazdaságpolitikai harmonizáció nélkül egy közös pénzt működtetni. Harmadrészt pedig ki kell építeni azokat a válságkezelő mechanizmusokat, amelyek készen vannak akkor, amikor egy ilyen típusú válság belép, és amelyeket akkor azonnal lehet alkalmazni anélkül, hogy valamelyik nagy tagállam vezetésének be kellene várnia egy tartományi választást, anélkül, hogy alapvető gazdaságfilozófiai és pénzügytechnikai kérdésekről kellene hónapokig vitatkozni, és közben folyamatosan tovább romlik a helyzet.

De ezek a dolgok meg lesznek oldva, az intézményrendszert például megoldottuk, vagy legalábbis azt hittük, hogy megoldottuk. Sajnos, itt is vannak erős kétségek, én most ezekről részletesen nem beszélnék, majd, mint elnökök át fogjuk élni és érezni, hogy milyen komoly dilemmákat hozott létre a Lisszaboni Szerződés. Ezzel kapcsolatban, hogyha van arra, elnök úr, idő, elmesélnék egy tréfát, mert kifejezi a jelenlegi intézményi helyzetet. Ennek a viccnek két változata van. Az első változat az úgy szólt, hogy mindenki hallotta Kissingernek azt a híres mondását, hogy milyen számot hívjak akkor, hogyha Európával akarok beszélni. A Lisszaboni Szerződésnek az egyik célja az volt, hogy ezt a kissingeri dilemmát megoldja. Na most, az első változat az, hogy akár Henry Kissinger vagy bárki más felhívja Pekingből vagy
Washingtonból, vagy bárhonnan az Európai Uniót, mert már van szám, akkor válaszol egy automata, és azt mondja, hogy halló, itt az Európai Unió, hogyha a német álláspontot akarja hallani, nyomja meg az 1-es gombot, ha a francia álláspontot akarja hallani, nyomja meg a 2-
es gombot, satöbbi, satöbbi. Most a helyzet bonyolultabb lett, tulajdonképpen Lisszabon után nem ez a tréfa lényege, mert az új változat úgy szól, hogy felhívom ezt a számot, mert van ilyen szám, és jelentkezik az automata, és azt mondja, hogy ha az Európai Tanács elnökének az álláspontját akarja hallani, nyomja meg az 1-es gombot, hogyha az Európai Bizottság elnökének az álláspontját akarja hallani, akkor nyomja meg a 2-es gombot, hogyha a külügyi főképviselő álláspontját akarja hallani, akkor nyomja meg a 3-as gombot, hogyha a soros elnök miniszterelnökének – és most már itt témánál vagyunk – az álláspontját akarja hallani, akkor nyomja meg a 4-es gombot – nem folytatom.

De igazából sokak szerint nem egyszerűsödött az intézményrendszer, hanem bonyolultabbá, nehezebbé vált, és egyelőre egy ilyen tapogatózó időszakban vagyunk. Szerencsére még nem vagyunk elnökök, csak a trió tagjai vagyunk, és még a következő fél évet is meg fogjuk úszni, de 2011 első félévét már nem. És nem kis mértékben a magyar elnökség alatt fog formálódni ez a fajta dilemma, amire én az előbb ezzel a kis anekdotával akartam utalni, hogy tudniillik a soros elnökségnek is meg kell találni a maga szerepét, a soros elnök ország miniszterelnökének meg kell találni a szerepét, ez nem könnyű, mert hiszen nem ő elnökli már az Európai Tanácsot. A soros elnökség külügyminiszterének is meg kell találni a szerepét, mert hiszen már nem ő elnökli a Külügyek Tanácsát, ezzel szemben mégiscsak ő fogja elnökölni a Külügyek Tanácsát, amikor ez a Külügyek Tanácsa nemzetközi kereskedelempolitikai témáról beszél majd. Ez egyébként a közösség külkapcsolatainak ma is a legnagyobb része, hozzáteszem zárójelben, mert hiszen a közös kereskedelempolitika az, ami kizárólagos hatáskörben van, és ahol az Európai Unió nagyon markánsan meg tud jelenni a globális színpadon, tulajdonképpen azt kell, mondjam, ő a legjelentősebb szereplő éppen a GDP-je és a kereskedelmi forgalma által. Nos tehát, egy elég nehéz helyzet jön létre. Azon kívül van az Általános Ügyek Tanácsa, amit viszont a magyar kormányzati szerkezet szerint szintén a magyar külügyminiszter kell, hogy elnököljön majd. Nem világos, hogy ennek az Általános Ügyek Tanácsának mi lesz a pontos feladata, funkciója, hogyan fog ez működni. Tehát nagyon sok ilyen tisztázatlan kérdés van.

Én ezzel most csak arra akartam utalni, hogy van azért egy intézményi probléma is a sok minden gazdasági, pénzügyi, lelki, lélektani és egyéb problémák vagy kihívások mellett.

Én korábban azt mondtam vagy írtam valahol, szellemesnek találtam a mondást – az ember a saját mondásait általában szellemesnek tartja –, hogy az elmúlt tizenöt év a jogászoknak az ideje volt, mert intézményi reformon dolgozunk tizenöt éve, Maastricht, Amszterdam, Nizza, alkotmányszerződés, Lisszabon, satöbbi, népszavazások, újabb kudarc, konvent satöbbi. Úgy nézett ki, hogy ennek vége van, és a jogászok most egy kicsit háttérbe szorulhatnak, jönnek a pénzügyi és közgazdasági szakértők, mert ott van a balhé, ott van a baj, most jönnek azok, az a kevés ember, aki még érti a derivatív pénzügyi termékeket, mert ők lesznek azok, akik majd ezt valahogy megpróbálják egy rendszerbe állítani. Na most, ez nem egészen így van, mert éppen az intézményi bizonytalanságok miatt úgy tűnik, hogy nagyon fontos kérdésekre igazából az Európai Bíróság fog tudni csak választ adni. Közben nem tudjuk a magyar elnökséggel ezeket az ítéleteket kivárni, következésképpen egy elég nehéz helyzetbe fogunk belekerülni. Ez még egy addicionális kihívás.

Ami egyébként magát az integrációt illeti, az első kérdés az – most térjünk vissza vagy jöjjünk haza Magyarországra –, hogy mi milyen Európai Uniót szeretnénk. Ezt nagyon sokszor elmondtuk, leírtuk, az európai parlamenti választási programjainkban is szerepel, itt, azt hiszem, hogy túl sok kétség vagy félreértés már nincsen, mi egy erősebb Európát, egy mélyebb európai integrációt akarunk, ez a fő irány. Ezt persze bizonyos területeken lehet modulálni, lehet változtatni, lehet az adott szektor speciális magyar érdekeihez igazítani, de mondjuk a fő irány, a stratégiai megközelítés az ez. Erősebb Európát akarunk, szolidárisabb Európát akarunk, ahol a gazdasági fejlettségi különbségek hatékonyabban és gyorsabban lesznek csökkentve. Akarunk egy sokszínű Európát, erre az előbb már utaltam, hogy tudniillik egy olyan Európát, amelyik demokratikusabb, mint a jelenlegi, és ezt a bizonyos nyelvi kulturális sokszínűséget közösségi szinten is, tehát a közösségi jogok szintjén is egyre jobban befogadja, elismeri. Mi ilyet szeretnénk.

Most a kérdés persze az, hogy hogyan tudjuk ezt a folyamatot befolyásolni. A jelenlegi helyzetben meglehetősen kevéssé. Nincs meg az a hangerőnk és nincs meg az a mögötte lévő gazdasági, erkölcsi és szellemi kapacitásunk, ami a hangunkat fel tudja erősíteni. Szeretném nagyon nyomatékosan aláhúzni, hogy ez nem méretkérdés. De még ha méretről beszélnénk, akkor sem a lényegnél tartunk, mert hiszen Magyarország az Európai Unión belül nem kis tagállam, Magyarország az Európai Unión belül közepes mérető tagállam, nem is nagy, nem is kicsi. Hozzáteszem: mi vagyunk a legtöbben, tehát ez a 8-9-10-11 milliós tagállami csoport a legnagyobb, ilyen értelemben véve mi vagyunk a legnagyobbak. Tehát itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek nagyon határozottan, nagyon jól tudják képviselni a szempontjaikat, adott esetben egy kisebb demográfiai súllyal is, mint Magyarország.

Tehát az általános célkitűzésünk, érdekünk az, hogy ez az integráció erősebb és mélyebb legyen, de ezt meg kell jelenítenünk a konkrét politikáknak a szintjén is, ez a lényeg. És itt azért elég jól meghatározhatjuk azt, hogy mi az, amit várunk a következő évektől az európai integráción belül. Nekünk, és lehet, hogy ez most nem feltétlenül maga a fontossági sorrend, de nem kétséges, hogy nekünk továbbra is nagyon nagy szükségünk van egy markáns, erős – az előbb utaltam a szolidaritás elvére – kohéziós politikára. Hozzáteszem: Európának is óriási szüksége van erre, mert hogyha valóban meg akarjuk valósítani ezt a bizonyos, most már így mondjuk egyre inkább, hogy gazdasági kormányzást, ez egy francia gondolat egyébként, ők nagyon szeretik a kormányzást általában, már évszázadok óta, tehát ha ez a bizonyos gouvernement économique létre tudna jönni, akkor kétségtelen, hogy ennek az egyik alapvető feltétele az, hogy a kohéziós politika ne egyszerűen megmaradjon, hanem erősödjön.

Tudniillik ezekkel a gazdásági fejlettségi különbségekkel, amelyek jelenleg adottak az Európai Unióban, nagyon nehéz egy olyan egységes gazdaságpolitikát csinálni, ami jó a legszegényebbnek is meg a leggazdagabbnak is. Persze, erre is vannak ellenpéldák, mert óriási különbségek vannak nagyon sok nagy birodalomban, tehát nehogy azt higgyük, hogy ez egy európai specifikum. Tessék összehasonlítani mondjuk Kínában a sanghaji életszínvonalat mondjuk a belső régiók falusi lakosainak az életszínvonalával, de nyugodtan lehet az Egyesült Államokra is hivatkozni: óriási különbségek vannak a különböző államok között, valahogy mégis működik a rendszer, mert az egy egységes állam, ahol óriási költségvetési transzferekre is lehetőség van. De Európában ilyen transzferek csak a kohéziós politikán keresztül lehetségesek, következésképpen a kohéziós politikát meg kell erősíteni, ha valóban Európát egy igazán versenyképes szereplőjévé akarjuk tenni a globális rendszernek. Tehát a kohéziós politika az számunkra nem egyszerűen külső forrásbevonást jelent, azt is, de egy olyan gyorsított fejlődési lehetőséget, ami egyben az egész integrációnak is segít.

A másik dolog az, hogy nekünk, és itt nekem nagyon határozott véleményem van, már itthon is voltak véleményeltérések, különösen az európai parlamenti választások kampányában hallottam én egy-két furcsa álláspontot vagy véleményt, rátérek, tehát én úgy érzem, hogy a kormánynak, az új kormánynak az egyik nagyon fontos feladata lesz az, hogy megőrizze, sőt, a lehetőségekhez képest erősítse, továbbfejlessze a közös mezőgazdasági politikát. A közös mezőgazdasági politika fontos egész Európának, nekünk pedig különösen fontos, ez megint csak egy külső forrásbevonási lehetőség, ez optimális esetben meghaladja az 1-1,5 milliárd eurót évente.

De van egy másik összefüggés is, hogy tudniillik a mezőgazdaság – és ezt már nagyon sokszor elismételtük – nem egyszerűen mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek termelése és eladása, az is, de a mezőgazdaság az ökológia, a mezőgazdaság az történelem, a mezőgazdaság az tradíció, a mezőgazdaság az környezet és természetesen kultúra is. Úgyhogy nekünk ez különösen fontos.

Azért húzom ezt alá, mert a következő időszakban nagy mérkőzések lesznek ezen a téren, meg kell határozni a 2014-től 2020-ig vagy 2021-ig érvényes pénzügyi perspektívát. Ennek egyik fő vitapontja a kohéziós politika mellett a mezőgazdasági politika finanszírozásának a jövője lesz. Nagyon jól tudjuk, hogy jó néhány tagállam szeretne megszabadulni ettől a mezőgazdasági politikától, vagy legalábbis nagymértékben csökkenteni szeretné, őket értem; a brit meg a svéd politikusokat tökéletesen értem, amikor ezeket a javaslatokat megteszik, én is ezt tenném, ha éppen történetesen brit politikus lennék.

Azt már nehezebben értettem, mikor egyes magyar politikusok is az európai parlamenti választások kampányában azt jelezték, hogy a mezőgazdasági politika felesleges, egyébként is globális verseny van, tessék kinyitni az Európai Unió összes határát, ott kell termelni a mezőgazdasági termékeket, ahol ezt a legolcsóbban, egy kicsit ugyan génkezelten, de meg lehet oldani, mondjuk, például Brazíliában, és el kell felejteni ezt az egész ásatag, XX. századi CAP-t, tehát közös mezőgazdasági politikát. Na, ez nem a mi véleményünk. Nekünk pont ellenkező a véleményünk. Mi azt mondjuk, hogy meg kell őrizni a mezőgazdasági politikát.

Egyébként ennek a politikának a filozófiája azonos a Fidesz- Magyar Polgári Szövetség filozófiájával, aminek a középpontjában az áll, hogy versenyképes családi gazdaságoké a jövő. Nem latifundiumokban gondolkodunk. Persze, adott esetben lehetnek ilyen nagybirtokok, senki nem akarja őket felszámolni, de az európai fő irány nem a társasági földtulajdonlás és nem a latifundiális rendszer, hanem a családi gazdaság, aminek persze a méretéről lehet különböző termelési áganként vitatkozni, de amelyik elsősorban támogatást érdemel, és ha lesz átalakítás a mezőgazdasági politika rendszerében, akkor nekünk ezt az irányt kell támogatni, hogy igen, a versenyképes családi gazdaságok azok, amelyek a legtöbb támogatást érdemlik és igénylik.

Aztán szükségünk van egy közös energiapolitikára, erről nagyon sokat beszéltünk.

Nem vagyok abban biztos, hogy a következő négy esztendőben ez meg fog születni, de abban biztos vagyok, hogy mi mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a közös energiapolitika feltételeit minél gyorsabban megteremtsük, mindenekelőtt ennek az infrastrukturális alapjai létrejöjjenek. Ez nagyon egyszerű dolog, nevezetesen: gázvezetékek, kőolajvezetékek, kőolaj- és gáztároló berendezések – és így tovább –, villamos rendszerek összeköttetései jöjjenek létre, smart grid, ahogy most mondják a legújabb időkben. Egy egységes infrastrukturális alap nélkül tudniillik nincs egységes piac. Ma az energiatermékek területén nincs igazán single market, nincs egységes piac, mert hiszen, mondjuk, a Magyarországon megtalált és felhozott gázt vagy éppen az Oroszországból behozott gázt én nem tudom a portugál piacon értékesíteni – hogy csak a legextrémebb példát mondjam –, mint ahogy a spanyoloktól sem tudom elhozni az ő algériai és marokkói gázukat abban az esetben, ha egyébként valamilyen más forrásom bedugul.

Tehát az egységes piac, ami egyébként, mondjuk, a fehérnemű esetében tökéletesen működik, az az energiapiacon nem működik. Ezt meg kell teremteni. Erre lehet építeni egy közgazdasági szabályozást, ami szintén egy nagyon bonyolult dolog, nem is mennék bele, már csak azért sem, mert én se értek hozzá igazán, és természetesen meg kell teremteni azt a harmonizált jogrendszert, amitől ez az energiapiac megfelelően működni fog. Na, ez egy hosszú dolog.

Nem annyira a technikai részletekkel van baj, mert azt meg lehetne oldani, sőt, még ezeket a vezetékeket meg tároló berendezéseket is kellő finanszírozási képesség mellett meg lehetne oldani. Vannak ellentétes érdekek, ellentétes gazdasági és politikai érdekek, ez is egy mérkőzés, ezért is harcolni kell, ez se megy magától, következésképpen annak a kormánynak, amelyik most meg fog alakulni, egy további nagyon fontos feladata az, hogy ennek a közös energiapolitikának a megteremtését minden lehetséges eszközzel támogassa.

Aztán vannak persze más politikák is, rögtön itt van a közös kül- és biztonságpolitika meg a védelmi politika. Ez egy kicsit bonyolultabb dolog, mert van egy másik szövetségi rendszerünk, nevezetesen egy biztonsági-védelmi szerződésünk, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, amely nem kétséges, hogy a magyar biztonságpolitika alaptétele és alapköve marad, de azt itt is szeretném elmondani, hogy ez egyáltalában nem áll ellentétben azzal, hogy egy közös biztonság- és védelmi politika is fokozatosan létrejöjjön. Ez persze nem fog menni külpolitika nélkül, hiszen nem lehet sem biztonságpolitikát csinálni, sem védelmi politikát csinálni vagy hadsereget létrehozni anélkül, hogy a mögötte lévő politikai döntések nem egységesek. Itt még azért a dolog nem olyan egyszerű.

Itt egy zárójelet nyitnék: létre fog jönni – és ez is egy óriási nagy feladat – az európai külügyi szolgálat, az is egy nagy kérdés, milyen mértékben tudunk majd ebben jelen lenni, részt venni. Én csak a figyelmet tudom felhívni arra, hogy az elmúlt 60 év tapasztalata azt bizonyítja, hogy ha valahol létrejön egy erős, értelmes, jól fizetett bürokrácia, annak következményei vannak. Sok ezer okos ember előbb-utóbb hatalomra tesz szert. Ez történt az Európai Bizottsággal az ’50-es és a ’60-as években.

Ha az európai külügyi szolgálat létrejön jó néhány ezres létszámmal – iszonyatos túljelentkezés van egyébként minden posztra, ami mutatja azt, hogy ez egy vonzó dolog –, előbb-utóbb ennek következményei lesznek, már csak ilyen a dolgoknak és a szervezeteknek a szociológiája. Tehát erre is oda kell figyelnünk, és nagyon fontos az, hogy itt a kezdet kezdetétől a magyar érdekérvényesítés markánsan megjelenjen.

A következő kérdés, amit még röviden érintenék, mert feltételezésem szerint úgyis elhangoznának erre nézve kérdések – az előbb utaltam már rá röviden –, a magyar elnökség. A magyar elnökséggel kapcsolatban én úgy érzem, hogy itt elég sok elképzelés forgott köztudatban, amelyek nem biztos, hogy teljesen pontosak. Egy állandó kérdés az, hogy ugye, a magyar elnökség egy különleges lehetőség lesz arra, hogy a speciális, különleges magyar érdekeket akkor érvényesítjük. Szeretném jelezni, hogy nem lesz erre speciális alkalom, illetve korrigálom a választ: az lesz, csak nem az elnökség alatt.

Ha Magyarország ezt az elnökséget tisztességesen, megfelelő szakmai színvonalon, jól, ismétlem, négyesre megoldja, akkor ezzel a magyar érdekérvényesítő képesség az európai uniós intézményrendszeren belül minőségileg javulni fog, tehát erősebbek leszünk. Nem feltétlenül az alatt a hat hónap alatt, mert az alatt a hat hónap alatt elnökölni kell, összhangba kell hozni a különböző álláspontokat, meg kell mutatni, hogy tudunk működtetni nemcsak egy országot – eddig ezt is elég nehéz volt megmutatnunk –, de azt is meg kell mutatnunk, hogy tudunk működtetni egy integrációs intézményrendszert bizottsági szinten, nagyköveti szinten és miniszteri szinten. Ez nem lesz könnyű dolog.

Ha ezt meg tudjuk csinálni, meg tudjuk oldani, be tudjuk azt bizonyítani, ahogy ezt unos-untalan mindenki mondja, hogy európaiak vagyunk ilyen szempontból is, akkor ez kétségkívül ad nekünk egy későbbi súlyt, egy hangerőt, és akkor valóban azokat a nagyon speciális magyar igényeket, amelyeket joggal támasztunk az európai integrációval szemben, sokkal sikeresebben fogjuk tudni érvényesíteni. Természetesen megvannak és meglesznek a magyar elnökségnek a speciális, tehát magyar prioritásai, ezekről elég sokat beszéltünk.

Idetartozik mindenekelőtt a nyelvi és kulturális sokszínűség, a diverzitás erősítése, támogatása – mindenki tudja, miről beszélünk –, ide tartozik a regionalizáció, tehát a regionális elemnek, dimenziónak a szó minden értelmében vett erősítése. Sokat beszéltünk arról is, hogy ide tartozik a víz, ami nemcsak a Duna, a Duna is, de a víz ennél több. Egyébként, ha már a Dunáról beszélünk – lehet, hogy erről még lesz alkalmunk szólni –, a Duna is nagyon sok minden egyszerre. Legalább 83 millió ember ivóvizének a jövője. Tehát ezt egy szélesebb perspektívában kell látni. Azon kívül persze a Duna kultúra is meg egy térség, egy régió meg Közép-Európa, Johann Strausstól kezdve sok minden más, ez igaz. Ugyanakkor azt is kell látni, hogy olyan kérdések is föl fognak merülni a Dunával kapcsolatban, amiket lehet, hogy nem a legfontosabbnak tartok.

Nos tehát, a dolog lényege az, hogy lesznek speciális magyar prioritások, de ezeket bele kell illeszteni az integráció általános menetébe. Az integráció általános menete pedig két dolgot jelent: egyrészt vannak dolgok, amelyeket nagyjából előre látunk, nagyon fontos dolgok. Az előbb utaltam arra, hogy a költségvetési perspektívának az érdemi tárgyalásai azok tulajdonképpen el fognak kezdődni már a magyar elnökség alatt, legalábbis egy ilyen előzetes szakaszban, és sok minden más integrációs esemény esik majd erre az elnökségi periódusra. Ez a könnyebb része a dolognak. De van egy olyan része a dolognak, hogy tudniillik olyan események is fognak jutni a magyar elnökségi periódusra, amit nem látunk előre, mert ilyen dolgok mindig vannak. Most is vannak ilyenek, de voltak korábban is, mondjuk, senki nem tudja, hogy mikor tör ki mondjuk fegyveres összecsapás egy Európai Unióhoz közel álló területen, ahova aztán a soros elnöknek kell elutaznia és valahogy békét csinálnia. Megnyugtatásként azt lehet mondani, hogy most már a magyar elnökség alatt valószínűleg nem a soros elnökség miniszterelnöke fogja csinálni, hanem vagy az Európai Tanács elnöke, vagy pedig a külügyi főképviselő. Ettől függetlenül nagyon sok olyan, előre nem látható dolog lesz, amire szintén föl kell készülni.

Ami a fölkészülést illeti, persze vannak aggodalmaink, vannak kétségeink, vannak szorongásaink. Itt ugyan valóban működött egy öt párti egyeztetés, aminek én a részleteiről nem szólnék, nem is vettem benne részt, de ellentmondásos a helyzet több szempontból. Az már látszik, hogy költségvetést úgy csinálni, hogy el nem adható vagy el nem adott ingatlanok jelentik a költségvetés finanszírozásának a fő forrását, az egy bátor, egy vakmerő lépés, de talán túlságosan is vakmerő. Ebben a jelenlegi piaci helyzetben nem vagyok biztos abban, hogy néhány héten vagy hónapon belül el tudjuk adni ezeket az ingatlanokat, következésképpen itt a költségvetésben nyilvánvalóan lukak vannak, lesznek. De nekem az az általános elvem, hogy pénzről addig, ameddig nem látjuk a számlákat, nem beszélünk, tehát nincs értelme előrejelzéseket tenni az információk egészének a birtoklása nélkül.

Más szempontból is sokan jelzik, hogy késésben vagyunk, nyilván itt szerepet játszott a választások kérdése is. Egy biztos, hogy hihetetlen teher fog nehezedni az új adminisztrációra ilyen szempontból is, sok minden más ügyünk mellett – ezekről ma délelőtt a külügyi bizottságban elég részletesen beszéltünk – erre is koncentrálni kell. Meg fogjuk teremteni az ehhez szükséges szervezeti, személyi és anyagi feltételeket, én most csak egy ilyen általános tételt tudok megismételni.

Ami a szervezetet illeti, egyetlenegy dologra térnék csak ki: mint jól tudjuk, a kormányzati szerkezet most lényegesen megváltozik, az európai integráció önálló államtitkársághoz kerül a külügyminiszter irányítása alatt. Nem titok, most már azt hiszem, egyáltalában nem titok, hogy Győri Enikő lesz reményeink szerint ennek az államtitkárságnak a vezetője. Ez nem azonos a korábbi helyzettel, a régebbi helyzettel, mert itt hasonló helyzet áll elő, mint ami más minisztériumoknál is, ahol több államtitkárság van. A Külügyminisztérium ilyen szempontból szerencsés helyzetben van, mert nincs olyan nagyon sok államtitkársága, következésképpen a külügyminiszternek is csak két tanácsban kell majd részt vennie, erről beszéltem. Vannak olyan magyar miniszterek, akiknek esetleg több tanácsban is részt kell majd venniük, de ezt is meg fogjuk oldani.

A külügyminiszter egyébként a kormány nevében gyakorolja az irányítási jogokat az Információs Hivatal fölött, erről is volt ma délelőtt egy külön bizottsági meghallgatás, már túlestünk rajta. Úgyhogy én voltaképpen az európai integrációról ennyit szerettem volna elmondani.

Elnök úr, elnézést kérek, jeleztem, hogy túl fogom lépni az időkeretet, ezt meg is tettem szokásom szerint. Még egyszer elnézést kérek, és várom a kérdéseket.

Köszönöm szépen.

(Külügyminisztérium)