Martonyi János minisztert 2012. június 5-én meghallgatta az Országgyűlés Külügyi bizottsága.

Dr. Martonyi János külügyminiszter: Köszönöm szépen, elnök úr. Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy röviden beszámoljak a Külügyminisztérium tevékenységéről, aminek az idősávja most tetszés szerint lehet egy év, lehet két év, hiszen utoljára egy évvel ezelőtt beszámoltam, de azt hiszem, az sem felesleges, ha kicsit kitekintünk a következő egykét esztendőre, fölhasználva ennek a találkozásnak az alkalmát.

A közelmúltban, néhány hónappal ezelőtt megjelentettük a stratégiai dokumentumunkat, amelyben a külpolitikánk lényegét foglaltuk össze. Azt hiszem, talán most, ez alkalommal nem kellene megismételnem azt, ami ebben a dokumentumban van, ezért megpróbálok rövid lenni az összefoglaló esetében, és inkább a kérdésekre, illetőleg a kérdésekre adandó válaszokra kellene több időt fordítani.

Néhány alaptételt mégis röviden. Minden külpolitikának az alapja a nemzeti érdekek képviselete, ez Magyarország esetében rögtön fölvet egy dilemmát, hogy tudniillik, míg mondjuk egy amerikai vagy egy francia külpolitikánál a nemzeti érdek teljesen egyértelműen az adott állam érdekrendszerét illeti, és azt kell érvényesíteni, ugyanakkor Magyarország esetében, minekutána a nemzet és az állam fogalma, határai nem esnek egybe, ezért nekünk már egy sajátos dilemmával kell kezdenünk a külpolitikai érdekérvényesítést. Ez persze vonatkozik kivétel nélkül minden egyes kormányra, nem csak a mienkre.

Mi úgy érezzük, hogy az anyaország az összmagyarság érdekeit kell, hogy képviselje, ebben az értelemben van a nemzetnek külpolitikája, de világos, hogy itt az anyaország a nemzetközi jogi alany, a jog alanya, és neki vannak meg azok a lehetőségei és persze az a felelőssége is – amint ezt maga az alaptörvény is rögzíti –, hogy ezeket az össznemzeti érdekeket érvényesítse. Egyébként az egyik fő oka vagy az egyik oka annak, hogy a mindenkori magyar külpolitika az érdekérvényesítés mellett különleges figyelmet kell, hogy szenteljen az értékeknek is, az éppen az, hogy ebből a tényből fakadóan, hogy tudniillik a nemzeti közösségünk jó néhány országban, államban él, számunkra az emberi jogok kérdése különlegesen fontos, ezen belül is az egyéni emberi jogok mellett különlegesen fontosak az úgynevezett közösségi jogok.

A külső körülményekről egészen röviden. Ezek közismertek; óriási átalakulási folyamat zajlik a világban, ennek még a kimenetele nem jósolható meg teljes egyértelműséggel. Azért bizonyos dolgok már látszanak, az a bizonyos egypólusú rendszer, ami létrejött valamikor a ’90-es évek elején, véget ért. Kialakult egy multipoláris világrendszer, ahol persze még mindig van egy hatalom, amely minden szempontból első, de már nem hegemón, és az is látszik – ezt elég sokan megírták az elmúlt években is, hogy még abban az esetben sem jön létre újra egy unipoláris rendszer, hogyha ez a jelenleg domináns hatalom valóban sokat vesztene politikai, gazdasági és katonai erejéből. Egyrészt ez a hatalom nem látszik olyan túl sokat veszteni az erejéből, másrészt pedig az világos, hogy nincs a világnak még egy olyan tényezője, amely ebben az esetben az ő helyébe tudna lépni. Tehát azzal kell számolni, hogy egy versengésre, rivalizálásra, érdekérvényesítésre épülő, heterogén, sokszínű, multipoláris rendszerben működünk, ami nem teszi a dolgokat egyszerűbbé, és mindez persze párosul egy óriási átrendeződéssel, ami persze mondhatjuk nyugodtan, hogy voltaképpen a normálishoz való visszatérésnek a jelensége.

A másik külső tényező, és ez már az elmúlt két évre vonatkozik, és különösen az utolsó hónapokra, hogy nem szűnt meg a globális gazdasági válság, illetőleg a súlypontja, a középpontja Európára helyeződött, és az elmúlt időszakban a válságjelenségek nem gyengülnek, hanem erősödnek. Jóllehet ezeknek a központja valóban Európában van, de a válságban már a recesszió nem korlátozható Európára, úgy tűnik, hogy elég komoly kockázatok és veszélyek vannak az egész világgazdasági rendszer esetében.

Persze, számunkra most a legközvetlenebb és a legnagyobb bizonytalanságot eredményező körülmény az eurózóna válsága, és persze, ezzel szorosan összefüggésben az egész Európai Unió gazdasági és egyesek szerint politikai válsága, de erre majd talán röviden visszatérnék.
A másik tényező, amely a külügyi munkát igen jelentősen befolyásolta és befolyásolja jelenleg is, az az elmúlt két év nagyarányú hazai átalakulása. Az alaptörvény és a sarkalatos törvények nagyon nagy száma, az ezzel kapcsolatos külföldi reakciók, kritikák, bírálatok, az ezzel kapcsolatos legkülönbözőbb politikai és jogi eljárások, ezek természetesen mind jelentősen befolyásolják a külpolitika tevékenységét, mozgásterét.

Ami új hangsúlyt kapott, erről beszéltünk korábban többször is, az egyik egy nagyon markáns térségpolitika, közép-európai politika, tágabb értelemben szomszédpolitika. Azt hiszem, hogy ezen a téren különböző tényezők eredményeként elég jelentős eredményeket értünk el, éspedig úgy, hogy közben nagyon fontos, nagyon komoly nemzetpolitikai célkitűzéseket sikerült megvalósítani, gondolok itt elsősorban az állampolgársági törvényünk módosítására, és e törvénynek az alkalmazására a legtöbb szomszédos országban, de a világ összes országára vonatkozik egyébként ez a tétel, nemcsak a térségre.

A másik új hangsúly a külpolitikában az, amit úgy nevezünk, hogy globális nyitás. Ennek megvan a sajátos keleti dimenziója, amiről sok szó esik, de itt is szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a globális nyitás politikája nem korlátozódik kizárólag a keleti irányra, hanem természetesen van egy sajátos déli vagy dél-keleti vonulata is, és természetesen ide tartozik a latin-amerikai politikánk újraélesztése vagy megerősítése, felerősítése is. Tehát ezt mindenféleképpen egy globális, univerzális megközelítésben kezeljük. Természetesen mindenütt figyelembe véve az adott régiónak vagy adott földrésznek a sajátos politikai, gazdasági adottságait és lehetőségeit.

Két jelentős dolog történt egyebek mellett. Az egyik a 2011 első félévére eső magyar uniós elnökség, erről beszéltünk elég sokat, nem mennék bele a részletekbe. Azt hiszem, hogy ez összességében véve sikeresen zárult, legalábbis ezt a visszajelzést kaptuk valamennyi uniós intézménytől, a tagállamok többségétől. Időközben persze már lezajlott egy lengyel elnökség is, már éppen mindjárt vége lesz a dán elnökségnek is, tehát az élet megy tovább hat hónaponként. De összességében véve azt hiszem, hogy ez nem volt egy könnyű időszak, egyrészt nem volt könnyű időszak a válság miatt, másrészt pedig egyáltalán nem volt könnyű időszak, mert még mindig egyfajta bejáratási időszakát éljük a lisszaboni szerződésnek vagy szerződéseknek. Előttünk volt ugyan a spanyol meg a belga elnökség a trión belül, de azért kétségtelen, hogy nekünk is elég sok intézményi típusú belső vitával kellett találkoznunk, és kellett azokat megoldanunk.

A másik nagyon jelentős körülmény az – és erre az előbb utaltam –, hogy az állampolgársági törvényünk alkalmazása beindult a szomszédos országokban, mondhatni egy kivételével, és beindult természetesen a világ valamennyi országában. Ez úgy tűnik, hogy egy rendkívüli érzelmi hatást váltott ki a világ magyarságában, lehet, hogy nem is számítottunk erre. Csak egy példát mondok: nagyon sok magyar vagy magyar hátterű ember most jött arra rá, hogy ő voltaképpen magyar állampolgár. Tehát neki nem kell kérnie az új törvény alapján az állampolgárságot, neki azt kell kérnie, hogy igazolják ezt az állampolgárságot, ami mindig is megvolt. Nagyon sok ember erre most ébredt rá, ennek a törvénymódosításnak a következtében. Tehát azt lehet mondani, hogy az összmagyarság identitását, összetartozási érzését, kohézióját ez az új törvény nagyon lényegesen erősítette. Tehát vannak olyan nem várt pozitív hatások is, amelyek mindenféleképpen említést érdemelnek.

Persze, azt is hozzá lehet tenni, hogy azért e mögött egy szinte emberfeletti munka van, tehát én most nem megyek bele a részletekbe, de különösen a szomszédos országok konzulátusai nyugodtan mondhatjuk, hogy éjjel-nappal dolgoznak. Nem beszélek a kérelmek számáról, nem beszélek a már megadott állampolgárságok számáról, nem beszélek arról sem, hogy hány eskütételt bonyolítottunk le, de azt hiszem, hogy ez mindenki számára ismert, hogy itt egy egészen rendkívüli munkateljesítmény, ha úgy tetszik, közigazgatási teljesítmény is áll.

A külső körülményekről még talán röviden annyit – és ez egyben akkor átvezet oda, hogy mondjak egy-két szót talán az európai integrációról, illetőleg ezen belül az eurózónáról –, hogy amióta mi kormányon vagyunk, a tagállamok nagy többségében kormányváltásra került sor. Persze nem minden kormányváltásra a válság miatt került sor, ezt nem akarom mondani, körülbelül a tagállamok felében vagy közel felében ez a helyzet, különböző alkotmányjogi és egyéb formákban történt ez. Tehát mutatja azt, hogy azért van egy jelentős turbulencia Európán belül, politikai turbulencia is, nem korlátozódik ez a pénzügyi és a gazdasági rendszerre.

Azt hiszem, ebben a helyzetben, tehát egy ilyen külső helyzetben, amikor az egész világhatalmas bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal áll szemben, amikor valóban alapkérdései merülnek fel az európai integráció jelenének legfőképpen jövőjének, amikor láthatóan a térségben is igen fontos változások zajlanak le. Talán elegendő arra utalnom, hogy az elmúlt rövid időszakban a három, a nemzetközi viták szempontjából legfontosabb szomszédos országban teljes vagy részleges kormányváltás következett vagy következik egy ilyen helyzetben, egy ilyen globális, ilyen európai és egy ilyen térségi helyzetben úgy látjuk, hogy rendkívül lényeges az, hogy legyen egy világos külpolitikai stratégia és gondolkodás, és e mögött legyen egy lehető legszélesebb nemzeti konszenzus. Nincs más megoldás.

Tudjuk, látjuk azt, hogy a belpolitikai megosztottság nem csökken. Látjuk, hogy ez most sajátos történelmi, kulturális elemekkel is mélyül. Ez nem jó dolog, ez gyengíti az országot, bármelyik irányról is van szó, azt hiszem, kicsit újra kellene gondolni a dolgokat mindenkinek, és azt kellene figyelembe venni, hogy egy mélységesen megosztott ország nagyon nehezen tud a külső érdekérvényesítés terén föllépni, különösen akkor, amikor egyébként is megvannak a maga külső eredetű és részben belső eredetű nehézségei.

Rögtön itt van az Európa-politika, hogy akkor miben vagyunk érdekeltek, mit szeretnénk. Én most nem akarok európai politikai előadást tartani, mert hosszúra nyúlna ez a bevezetés, de azért egy-két dolgot érdemes említeni. Senki nem akar európai birodalmat, de nem akarunk semmilyen más típusú birodalmat. És hogyha már a birodalmak között kellene választani – szerencsére nem kell választani, de ha kellene választani –, akkor az európai birodalom még mindig jobb lenne, mint mondjuk egy német vagy egy orosz birodalom vagy akár még egy brit birodalom is, és talán az sem volt szerencsés a magyar történelem során, amikor Közép-Európát egyértelműen a francia érdekszférába utalták.

Tehát úgy érzem, hogy Európa mindenféleképpen jó dolog Magyarország számára, és ezen belül, pedig ha valóban megindul – mert ez nem zárható ki – egy jelentős differenciációs és fragmentációs folyamat, ma már ez azért a lehetőségek, legalábbis az elméleti lehetőségek között szerepel, akkor nagyon fontos nemzeti érdekünk – éspedig nemzeti érdekünk a szó igaz értelmében véve –, hogy Magyarország ne sodródjon a fél perifériáról a perifériára. Pontellenkező a célkitűzés véleményem szerint, nekünk a centrum felé kell orientálódnunk, annak persze minden nehézségével és kockázatával együtt. Tehát amikor az Európai Unió jövőjéről folynak a viták – és ezek most már megindultak európai szinten, ez természetes dolog – a legkülönbözőbb szinteken, ebben részt vesznek a kormányfők, az államfők, részt vesznek a think tankek és mindenki más, és természetesen az európai intézmények, akkor szerintem nekünk ezeket az alaptételeket érdemes a fejünkben tartani.

Hogy mi történik az eurózónával, azt nem tudom. Egyébként ez a gondok egyike, hogy nagyon nehéz előre látni a következő hetek vagy következő hónapok történetét. Lehet, hogy a következő öt-tíz évre már tudunk valamit mondani, de hogy a következő 5-6 hétre vagy hónapra, az nagyon nehéz. Ezért azt hiszem, itt mindenféleképpen az a cél, hogy a külső bizonytalanságokat a saját bizonyosságainkkal próbáljuk ellensúlyozni. Ami egyébként az Európai Bizottsággal fönnálló vitáinkat illeti – gondolom, a kérdések erre úgyis sort kerítenek –, egyetlenegy tételt érdemes talán megismételni. Ez az, hogy mi nagyon élesen különbséget tettünk és teszünk a jogi természetű viták és az általános politikai vádak között. Tehát a jogi természetű vitákat folytatjuk, ha szükséges, akár az Európai Bíróság előtt. Előadjuk az érveinket, sőt az esetek többségében megegyezünk, mint ahogy ez történt. Lesznek olyan esetek, ahol nem tudunk megegyezni, ott megy tovább az a rend, amit az európai integráció megteremtett 50-60 évvel ezelőtt, és ami úgy tűnik, hogy működik, nevezetesen a vitákat, a jogvitákat a végén az Európai Bíróság eldönti.

De ugyanakkor az általános természetű politikai vádakat, különösen, ha ez a demokratikus elkötelezettségünket, a jogállamiság és az alapvető emberi jogok melletti elkötelezettségünket érinti vagy kétségbe vonja, akkor ezeket a leghatározottabban visszautasítjuk. Ez politikai vita, és ez egy más kérdés.

A térségpolitikánkat nem tudom most egy ilyen rövid bevezetőben áttekinteni.

Utaltam már arra, hogy egyrészt a közép-európai együttműködés jól működik a különböző tényezők nyomán, és ebben azért talán valami szerepe a magyar diplomáciának is volt vagy van, a közép-európai együttműködés új lendületet kapott, Visegrád jól érzi magát, sikeres. Sikeres az Európai Unión belül, sikeres a térségben, nagyon erős a kisugárzó hatása. Mindenki együtt akar velünk működni, érdekes módon ez most már nem csak a klasszikus övezetekre vonatkozik, mondjuk a keleti partnerségre vagy Nyugat-Balkánra, az ember hallja a világban mindenütt, akár Délkelet-Ázsiában is, hogy ez a Visegrád egy érdekes dolog, és szeretnének vele kapcsolatot teremteni. Tehát van egy olyan brandje – ahogy ezt szokták mondani – a visegrádi együttműködésnek, ami kétségkívül a világban is egyre láthatóbb, és azt hiszem, ez Magyarország számára mindenképpen különleges lehetőséget jelent.

Különleges kapcsolatokat építettünk ki Ausztriával, gondolok itt elsősorban a nagyköveti értekezletre. A horvát csatlakozásról beszéltünk, nyilván ott is vannak vitáink a gazdaságban, de egyébként azt hiszem, hogy itt azért a közös érdekek sokkal erősebbek, mint az adott esetben fel-fellángoló viták. Egyébként ugyanez vonatkozik arra a három szomszédunkra is, amelyekre az előbb utalni, hogy tudniillik új helyzettel állunk szemben. Az új helyzetnek kétségkívül vannak veszélyei és kockázatai, de ugyanakkor vannak kedvező jelek is. Gondolom, erről majd még esetleg beszélünk a kérdések kapcsán. Tehát azt hiszem, hogy nekünk a szomszédpolitikánk és a térségpolitikánk lényegén nem kell változtatnunk, nekünk továbbra is az az alapvető irányunk, hogy mi jó kapcsolatokat akarunk a szomszédságunkkal, különösen egy ilyen bizonytalan és veszélyekkel terhes világban.

Ugyanakkor az érdekeinket határozattan érvényesítenünk kell. Ez egyébként így történik, legyen szó állampolgársági törvényekről, legyen szó nyelvtörvényről, legyen szó esetleg olyan eljárásokról, amelyeket továbbra is erőteljesen sérelmezünk, melyek a bocsánatkérés ellenére mégis úgy tűnik, hogy még mindig nem értek véget. Vagy bármilyen más viszonylatban jelezzük azt, hogy nem jó az, hogyha egy előző kormány által meghozott kormányhatározatot felfüggesztő bírósági döntés ellen benyújtott fellebbezést az új kormány 24 órán belül visszavon. Ezt csak apró példaként mondom, ami persze korántsem apró jelentőségű kérdés, mert ezek mögött mindig politikai üzenetek is vannak.

Tehát a kérdés nem egyszerű, de azt hiszem, hogy ez a külpolitika szépsége, hogy ilyen helyzetekben is megfelelő választ találjunk.

Globális nyitásról most külön már nem beszélnék, csak egyetlenegy dolgot szeretnék hozzátenni, hogy persze, ennek a legfontosabb dimenziója a kereskedelem és a gazdaság, ideértve természetesen a befektetéseket is. Általában erről beszélünk, és ez így is van rendjén.
Ugyanakkor ennek a globális nyitásnak van néhány nagyon sok más összetevője is, és ezek a külpolitika szempontjából mind nagyon lényeges dimenziók. Gondolok itt olyan területekre, amelyeket ma azért a kereskedelemtől és a gazdaságtól relatíve külön szoktak kezelni, ilyen például az energia, és ilyen természetesen a víz, ahol Magyarországnak egészen különleges adottságai, tapasztalatai és lehetőségei vannak. És aztán van még egy dolog, ami már nem kapcsolódik, vagy legalábbis csak távoli, közvetett módon a gazdasághoz, ez az oktatás és a kultúra. Csak egy példát szeretnék mondani. A brazil kormány hozott egy döntést, miszerint százezer brazil diákot küldenek a világ legkülönbözőbb felsőoktatási intézményeibe, brazil pénzen, brazil ösztöndíjjal. Most folyik annak a felmérése, hogy mi ebből a százezerből hányat tudunk fogadni. Nem mi fizetjük, ők fizetik. Minden iránt érdeklődnek, eddig érdekes módon brazil diákok Magyarországon döntően csak zenét tanultak, most tanulnának bármit. Nekünk kell megmondani, hogy hányat tudunk fogadni.

Ez nem egy elszigetelt jelenség. Ezzel összefügg az is, hogy dolgozik a kormány egy átfogó ösztöndíjrendszeren, amit szintén globális irányba kell, hogy megnyisson, feltehetően bizonyos célországokat külön kiemelve, ez egy további kérdés. De ez a jövő, és ez elsősorban biztosítaná azt, hogy a következő generációk esetében ez a fajta globális integráció, globális beleilleszkedés a rendszerekbe, ez a lehető legsikeresebb legyen.

Köszönöm szépen, elnök úr, ennyit szerettem volna elmondani. Remélem, betartottam az idő korlátot.

(Külügyminisztérium)