Navracsics Tibor beszéde 2011. november 29-én a Terror Házában, az „Emlékpontok – audiovizuális emlékgyűjtés” című program zárórendezvényén.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az elhangzott vallomások fényében talán túlságosan kisstílűnek tűnik, de az én dédnagyapám volt Balatonalmádiban az első taxis, az apai dédnagyapám pedig nagy valószínűséggel üzlettársa volt Semjén Zsolt anyai dédszüleinek, akiknek Kaproncán volt gőzmalmuk. Az én apai dédnagyapámnak pedig Kapronca környékén voltak bérelt földjei, és az első gőzmeghajtású cséplőgépet ott üzemeltették Szlavóniában.

Hasonlóképpen az, hogy az én édesapám 1956. október 23-án nem került a Rádió székháza elé, hanem a Nemzeti Múzeum kerítésénél visszafordult, annak az volt az oka, hogy előző nap vett egy cipőt, ami új cipő lévén szorította, és ezért úgy gondolta, hogy ő már a Rádióhoz nem megy el, hanem hazamegy, visszamegy a Ráday utcai kollégiumba.

1941 decemberében pedig olyan hideg volt Balatonalmádiban, hogy ugyan az én nagyapám asztalos lévén forgáccsal és fűrészporral jól befűtött a kályhába, de elaludt a tűz, és az édesanyámnak, aki akkor 9 hónapos csecsemő volt, kis híján elfagyott a lába.

Ezek nem egyfajta kitárulkozás részei akarnak lenni, hogy most a Navracsics és a Simon család teljes történetét elmeséljem Önöknek, hanem annak érzékeltetéseként akarom elmondani, hogy igenis számítanak a hétköznapi történetek és a családok történetei. És nemcsak hogy számítanak, de nyilván Önök is élő példái annak, hogy számon is tartjuk ezeket a történeteket.

Amikor családról beszélünk, akkor nemcsak a körülöttünk lévőkről beszélünk, nemcsak azokról, akik az adott pillanatban családtagjaink: örülhetünk nekik, hogy látjuk őket, vagy éppen hiányoljuk, amikor távol vannak, aggódunk értük, mikor betegek, vagy játszunk velük, beszélgetünk velük, mikor egészségesek. Vannak olyan családtagjaink, akikre talán nem is emlékszünk, talán nem is ismerjük őket, hiszen nem találkozhattunk velük, 100 évvel, 150 évvel ezelőtt éltek. Vagy boldogabb, hosszabb történetű családok, amelyek messzebbre tudnak visszatekinteni, még több családtagot mondhatnak magukénak. Amikor családon belül beszélgetünk, akkor azokat is családtagként kezeljük, akik még nem születtek meg, mert gyermekeinket, unokáinkat, dédunokáinkat, ükunokáinkat is ide soroljuk.

Amikor a történeteket mi meséljük, továbbadjuk, rendszerbe foglaljuk, akkor tulajdonképpen őnekik mentjük meg, és őnekik akarjuk továbbadni. És így épül fel a nemzet. Nemcsak a töredékes történetekből, hanem ezeknek a történeteknek valamilyen rendszerbe foglalásából. Hiszen az egymástól eltérő, sok szempontból különböző életutak, apró történetek, apró élmények, egy nagy láncba fonódva adják meg az önazonosság élményét. Ezért nem mindegy az számomra, hogy mi történik egy nyíregyházi családdal, nem mindegy számomra, hogy mi történik egy mosonmagyaróvári családdal vagy egy pécsi családdal, és bár szintén nem mindegy, de sokkal kevésbé, kevesebb közösséget érzek akkor, hogyha egy lisszaboni család történetét hallom. Vannak elemei, amelyet át tudok élni, mégis a nemzet érzése, a nemzeti közösség érzése hiányzik.

Ezért tartom nagyon fontosnak azt a kezdeményezést, amely Schmidt Mária, illetve a Terror Háza nevéhez köthető, amikor célba vették azt a már-már lehetetlennek tűnő feladatot, hogy a közelmúltat, a magán történelmeket, a magán történeteket megörökítsük, hiszen mint említettem, nem tekinthetők ezek kizárólag csak magán történelmeknek, magán történeteknek, mert megvannak ezeknek az intim vonásai.

Itt a filmösszefoglalóban is láthattunk olyan pillanatokat, amelyekről azt gondoljuk, hogy az intimitás szférájába tartoznak, de bizonyos történelmi távlatból még az intimitás is történelmi ténnyé válik, hiszen mindannyiunk intimitásává válik. És ezt megörökíteni több mint egyszerű dokumentálása a megtörtént dolgoknak. Ezt megörökíteni a nemzeti emlékezet fenntartása, és a nemzeti emlékezet fenntartása, mint említettem, magába foglalja a felnövekvő vagy még meg nem született nemzedékek emlékezetének megteremtését is.

Ez a kezdeményezés a jövő számára, de számunkra is azt jelentheti, hogy miközben jobban megismerjük egymást, jobban megismerjük azokat az embereket, akik velünk együtt a nemzetet alkotják. Egy kicsit a jövőt is alkotjuk, hiszen az, hogy ki milyen következtetést von le ezekből az interjúkból a saját életére vonatkoztatva, a közösség életére vonatkoztatva, ez bizony már a nemzet jövőjéhez tartozik.

Éppen ezért, mivel a nemzet jövőjéről van szó, örömmel mondhatom azt is, hogy miközben nap mint nap arra hivatkozunk, és azon kesergünk, hogy milyen kár, hogy kormányról kormányra mindent újraírunk, vannak olyan apró szálai az életnek, ahol a folytonosság legalább ennyire fontos. Ezért köszönöm a jelenlévő Bajnai Gordonnak, hogy annak idején, mint az európai uniós forrásokért felelős miniszter, támogatásra méltónak találta ezt a vállalkozást, köszönöm Schmidt Máriáéknak, hogy megvalósították ezt a vállalkozást, és azt kívánom Önöknek, hogy miközben nézik ezeket a videókat, vagy esetleg részeseiként is felelevenítik ezeket az emlékeket, tanuljanak, következtetéseket vonjanak le, és tanítsák gyermekeiket, unokáikat!

Köszönöm a figyelmet!

(kormany.hu)