Navracsics Tibor publicisztikája a Heti Válasz 2011. szeptember 20-i számában.
Az elmúlt húsz év politikai vitáiban a központi kormányzat és az önkormányzatok világa két, egymással nemcsak politikai, de normatív értelemben is szemben álló szereplőként jelent meg. Az országos politika rossz, korrupt, ideologikus és pártelvű; a helyi közélet jó, tiszta, gyakorlatias és a polgárok önszerveződő közösségei által teremtett – hangzott az uralkodó értelmezés a kilencvenes évek elején. Hasonló vélekedések szerint az ország sorsát csupa alkalmatlan politikus határozta meg, miközben a helyi közösségek sorjában termelték ki az alkalmasabbnál alkalmasabb közéleti szereplőket. Egy olyan országban pedig, ahol a helyi politikát a jó, és az országost a rossz értékei mentén határozzák meg, értelemszerű a következtetés, amely szerint az önkormányzatok minél teljesebb önállósága vezet a szabadság mind nagyobb fokához. A decentralizáció – vagy szép, de kiveszőben lévő magyar megfelelőjével: szétpontosítás – a demokrácia, míg a centralizáció – vagy központosítás – a diktatúra szinonimájává vált a hétköznapi viták pongyolaságában.
Ahogy múltak az évek és egyre gazdagabbak lettünk tapasztalatokkal, a kép is árnyaltabbá vált. Az országos politika híre ugyan nem lett jobb, ám a kialakított önkormányzati rendszer szerkezeti gondjai ismertebbé váltak. A kormányzati politika a céljait megvalósító intézményrendszer nélkül maradt, így megpróbálta a köztársasági megbízott révén legalább az alapelemét megteremteni az államigazgatásnak. A kísérlet emlékezetes politikai kudarca egyben a területi államigazgatás válságának kezdetét is jelentette Magyarországon.
Az önkormányzatok a növekvő állami feladatellátási kötelezettség következtében egyre kevésbé a közösség kormányzataiként, és egyre inkább az állam helyi szerveiként működtek. Az évről évre csökkenő állami támogatások ezzel egyidőben kényszerhelyzetbe hozták a helyhatóságokat. Az igyekezetük, hogy a csökkenő finanszírozás körülményei között is tartani tudják a szolgáltatások színvonalát, előbb saját vagyonuk kiárusítására, majd egyre nagyobb összegű kölcsönök felvételére szorította őket. A helyzet az előző ciklusban vált tarthatatlanná, amikor az akkori kormánypártok – amelyek néhány túlélő politikusa ma hangosan sopánkodik az önkormányzatok eladósodottságának mértékén – gyakorlatilag minden pénzt elvontak a megyei önkormányzatoktól és lehetetlen helyzetbe hozták a megyei jogú városokat, városokat, falvakat.
A kialakult helyzet azonban nem csak a helyi közösségek gondja: a közszolgáltatások közel nyolcvan százalékát ma az állam az önkormányzatok közreműködésével látja el. Ez a tény élő cáfolata az elmúlt húsz év egyik legmakacsabb politikai közhelyének.
Központi kormányzat és állam ugyanis nem ellentétes érdekű szereplői, hanem egymásra utalt szövetségesei a mai magyar politikai életnek. Az önkormányzati rendszer gazdasági biztonságának megteremtése a kormánynak éppúgy érdeke, mint a helyi közösségeknek. Pontosan úgy, mint ahogyan közös érdek az is, hogy azonosítsák és elhatárolják egymástól az állami és a helyi közösségi feladatokat. Az állam és az általa működtetett intézményrendszer a szabványosított, egyformán végrehajtandó vagy éppen a területi különbségeket kiegyenlíteni szándékozó feladatok megoldásában hatékonyabb, míg az önkormányzatok azokban az ügyekben, ahol különös jelentősége van a helyi érzékenységnek, a különlegesnek, az emberközelinek. Az államigazgatás a hatékonyság, az önkormányzatiság az állampolgári részvétel birodalma.
Szétpontosítás vagy központosítás, állam vagy önkormányzat választása nem a demokrácia és a diktatúra közötti választás, hanem szervezési kérdés. Olyan dilemma, amelynek természetesen politikai következményei lehetnek. Hiszen annak a feladványnak a megválaszolása, hogy vajon az oktatás vagy az egészségügy jobb színvonalú lesz-e az állami feladatellátás megteremtésével, korántsem mellékes a jövőnk politikája szempontjából sem.
(Heti Válasz)
