Navracsics Tibor publicisztikája a Heti Válasz 2011. október 24-i számában.
Napjaink Magyarországán történt, hogy az egyik falu kocsmájában két jóbarát iszogatott, s miután jócskán felöntöttek a garatra, szóváltásba keveredtek. Ennek eredményeként az egyik ivócimbora késsel leszúrta a másikat. Tragédia nem történt, súlyos testi sértés azonban igen. Telt-múlt az idő, a sértett felépült, sőt tettes és sértettje között helyreállt a barátság, ismét együtt iszogattak a legnagyobb békében, amikor hosszas késlekedés után egyszer csak megindult a bírósági eljárás a büntetőügyben. A sértett már nem akart megtorlást. Közölte a bírósággal, hogy ő több éve megbocsátott, a béke helyreállt, nem kéri a tettes megbüntetését. A gépezet azonban ekkor már megállíthatatlan volt: végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték a késelőt. A barátság azonban barátság. Így aztán, amikor a tettesnek be kellett vonulnia a börtönbe, legbuzgóbb látogatója éppen az egykori sértett volt, aki nem értette, hogy hosszú évekkel a késelés után miért kell börtönbe zárni a legjobb barátját.
Érvényesült-e ebben az esetben az igazságszolgáltatás akár megtorló, akár elrettentő funkciója? Nem igazán. Mindenki emlékszik még a Postabank-ügy végeérhetetlen eljárási kígyójára, amelynek a vége egy meglehetősen enyhe ítélet volt. Lassan egy évtizede görgeti maga előtt az igazságszolgáltatás a Kulcsár-ügyet, és hosszan lehetne sorolni azokat az egyéb eseteket, amelyeknél az elhúzódó eljárás már-már értelmetlenné teszi az igazságszolgáltatást. Nem belterjes szakmai kérdésről van szó, hanem a demokrácia és a jogállamiság egyik legfontosabb problémájáról. Ha a polgárok nem bízhatnak jó okkal abban, hogy a pénzükből fenntartott államgépezet ésszerű határidőn belül érvényt szerez a társadalom békéjéhez és igazságosságához fűződő érdeknek vagy épp biztosítani tudja a magánigazságok érvényesülését, akkor igazságot nem az államtól, hanem az alternatív erőszakszervezetektől – gárdák, maffia, pénzbehajtók, magántestőrök vagy éppen bérgyilkosok – fogják várni.
Ma az igazságszolgáltatás elfogadottságára leselkedő legnagyobb veszély nem a függetlenség megsemmisülése. Nincs olyan komolyabb politikai erő Magyarországon, amely ma intézményi szempontból megkérdőjelezné a bíróságok és az ügyészség független alkotmányos helyzetét. Az eljárások elhúzódása, az érdemi döntések megszületésének késlekedése azonban mostanra olyan problémává dagadt, amely nemcsak az igazságszolgáltatásba, de a politikai rendszer egészének hatékonyságába vetett hitet ingatja meg.
Miközben a pártok politikusai árgus szemekkel figyelik az Országos Igazságszolgáltatási Tanács helyén megalakuló Országos Bírói Hivatal és annak elnökének jogköreit, itt szenzáció nem várható. Az elmúlt évek rossz tapasztalatain okulva gyengülnek ugyan a testületi és erősödnek az elnöki jogosítványok, de ez a folyamat igazán csak folytatása a tavaly – éppen a szakmai közvélemény javaslatára – elkezdődött átrendeződésnek. A küszöbön álló igazságszolgáltatási reform igazi feladata az, hogy új intézkedésekkel felgyorsítsa és ezáltal felelősségteljesebbé tegye az igazságszolgáltatás működését. Ezért tesszük lehetővé, hogy a kevésbé leterhelt bíróságokról a jövőben átirányíthassák a leterheltebb bíróságokra a bírákat, illetve a legfőbb ügyész vagy a bíróság kérésére az Országos Bírói Hivatal elnöke ügyeket mozgathasson a több szabad kapacitással rendelkező intézményhez.
Hasonlóképpen, ugyancsak az elnök dönthet hasonló aránytalanságok esetén a bírói státuszok átcsoportosításáról.
Az átalakítás sikere ugyanis itt dől el. Sikerül-e létrehoznunk egy hatékonyan működő intézményrendszert, amely gyorsaságával a polgárok igazságát szolgálja, vagy marad a jelenlegi helyzet, ahol az igazságát kereső ember a kafkai fordulatok láttán csak szomorúan csóválja a fejét, és hitetlenkedve kérdezi: hát kinek az igazsága ez?
(Heti Válasz)
