Navracsics Tibor publicisztikája a Heti Válasz 2012. április 26-ai számában.
A 2010 tavaszán megválasztott parlament és kormány hivatali idejének közepén, újabb választásokhoz közeledve a médiát lassan eluralják a szakértői és politikusi értékelések, amelyek szerzőjük pártállása és vérmérséklete szerint helyezik mérlegre a tetteket és véleményeket.Hasznos lehet ebből az alkalomból felidézni a két évvel ezelőtti célokat és körülményeket is.
2010 tavaszán ideológiai, politikai hovatartozástól függetlenül mindenki számára világos volt, hogy nem csupán cikluszáró választás előtt áll Magyarország: a posztkommunista időszak alapját jelentő 1989-90-es kompromisszum kimerült. Magyarország 2003-tól egyre rohamosabb eladósodást, 2004-től egyre csökkenő ütemű gazdasági növekedést, 2006-tól pedig már gazdasági válságot élt át, így amikor a világgazdasági válság hulláma elérte az országot 2008 őszén, egy legyengült és eladósodott nemzetgazdaság és társadalom vált áldozattá.
A 2006 őszétől egyre mélyebb és intenzívebb belpolitikai és bizalmi válság 2008-tól kormányzati és intézményi válsággá súlyosbodott. Az utcai tiltakozások, a 2008. márciusi szociális népszavazás hatására felbomló koalíció, az MDF és az SZDSZ támogatottságának megsemmisülése, Gyurcsány Ferenc bukása és a Bajnai-kormány nehézkes megalakulása a döntéshozatal teljes lebénulását mutatta a válság által sújtott országban.
A választók üzenete (két, korábban meghatározó jelentőségű párt megsemmisült, átadva helyét két, korábban szinte ismeretlen erőnek, a Fidesz-KDNP jelöltjei 176-ból 173 választókerületben győztek az MSZP felett) alátámasztotta, hogy az addigi, több rétegű válság nem pusztán új kormányzati politikát, hanem egy, a rendszerváltó – és mára kiüresedett – konszenzust felülíró korszak megnyitását követeli. A megújulás az intézmények területén kezdődött.
Az új kormányzati szerkezet, az erre támaszkodó közigazgatási reform az új kormány követelményeinek megfelelő államigazgatás kialakítását jelentette. Szemléletváltást kívántunk érvényre juttatni az állami működésben: megkezdődött az állam és állampolgár viszonyának újraértelmezése.
A rendkívüli tempójú jogalkotás révén már az első év elteltével körvonalazódtak az új szakpolitikák ideológiai kontúrjai: segély helyett a munkát előtérbe helyező szociálpolitikát, az egyéni erőfeszítéseket támogató adórendszert, a gyermeknevelést segítő családpolitikát akartunk megvalósítani.
Ezekhez a kezdeményezésekhez kínált új alapot a tavaly tavasszal elfogadott és idén január elsején hatályba lépett alaptörvény. Az új alkotmányos rend a sarkalatos törvények elfogadásával az új konszenzus alapját jelentheti: megtartja 1989-90 kompromisszumaiból azokat, amelyek – mint például a kormányzati rendszer – időtállóknak bizonyultak, és megváltoztatja azokat, amelyek felett eljárt az idő.
A szakterületek szintjére ásva a csaknem 400 elfogadott törvény olyan témákban jelenti egy új, az állampolgárok felelősségén alapuló rendszer kiépítésének megágyazását, mint a köznevelés és felsőoktatás, szakképzés, a munka világa, az igazságszolgáltatás, a civil szervezetek, az egyházak, a népjóléti ellátások, az egészségügy, vagy éppen a rendfenntartás.
Húsz éve berögzült rossz, ám megszokott mechanizmusok, érdekek sérülnek, amikor ezekhez a politikákhoz hozzányúlunk. Az óriási munkát óriási viták kísérik, a változásokkal egyet nem értők eszközökben nem válogatva próbálják meghiúsítani törekvéseinket, miközben a választópolgároktól is erőfeszítést követel bejáratni az újat, amelynek azonban hosszú távon mindannyian haszonélvezői leszünk.
Az épülő struktúra nem intézmények rideg összessége: ahhoz, hogy hosszú távon is élhető legyen, mindannyiunkra szükség van. Azokra is, akik most a változásokkal szemben állnak. Az új kultúra megteremtéséhez türelemre, megértésre és a megegyezésre hajlandóság megerősítésére van szükség.
(Heti Válasz, Navracsics Tibor)
