Navracsics Tibor publicisztikája a Heti Válasz 2012. február 23-ai számában.

A demokrácia a középosztály uralma. Közhelyes, és kicsit marxista ízű állításnak tűnik, amely azonban – ahogyan a közhelyekkel gyakran előfordul – közelebbi vizsgálatnak alávetve egy sor izgalmas kérdést vet fel. Mintha Marx itt, Európának ezen a részén, elvrendszerének összeomlása után is reflexként élne bennünk: a középosztály értelmezésekor a magyar közbeszédben még mindig egységes, szinte tudományos egyneműségű és pontosságú meghatározást keresünk.

Igazából közelebb jutunk a valósághoz, ha a középosztályt – hasonlóan a második világháború utáni nyugat-európai felfogáshoz –, akárcsak a polgárt, nyitott és befogadó fogalomnak tekintjük: ide sorolunk mindenkit, aki idetartozónak tekinti magát. A magyar középosztály a hagyományos értelemben vett munkástól a vállalkozón keresztül az értelmiségig sok társadalmi csoportot ölelhet át. Tagjai tipikusan nem tőke-, hanem munkajövedelemből élnek, közép- vagy felsőfokú végzettségűek, vagyoni helyzetüket és politikai nézeteiket illetően pedig a közép körül elhelyezkedők.

A felismerés, hogy erős középosztály nélkül nincs stabil demokrácia, a weimari köztársaság bukása óta része a politika tudományának és gyakorlatának. Ennek köszönhető a második világháború utáni időszak nyugat-európai középosztályosítási programja, a jóléti állam kiépítése. A beavatkozó állam addig soha nem látott méretű kiterjesztésével megvalósított költséges programok általánossá tették a mindenki számára elérhető munkanélküli és egészségügyi ellátást, a tömegessé váló fogyasztást és felsőoktatást. Az állam hozta létre ezt a középosztályt, amikor a gazdasági növekedés éveiben végig magas szinten tartott adók révén finanszírozta a társadalom stabilitását.

A középosztály megerősítése létkérdés a magyar demokrácia jövője szempontjából. Újdonság, hogy a nyugat-európai modelltől eltérően mi nem támaszkodhatunk programunk megvalósítása során az állami újraelosztásra. Egy világgazdasági válság közepén, a legyengült és a működést segítő átalakítások után is csak lassan talpra álló intézményrendszer mellett nem az elvonás és újraelosztás, hanem a jövedelemnek a megtermelőinél hagyása lehet csak a követendő elv. Ehhez az eddigieknél lényegesen több legális munkahelyre és érezhetően alacsonyabb adókra van szükség. A gyermekek utáni adókedvezménnyel bevezetett arányos adórendszer ezen az úton tett fontos lépés. Az egyszerűbb és alacsonyabb adóterhelést kiegészítve vállalkozásélénkítő programokkal kell helyzetbe hozni a munkahelyteremtés elsődleges alanyait, a kis- és középvállalkozókat.

Ugyanakkor önmagában a gazdasági kibontakozás nem eredményezi a középosztály megerősödését: mellette el kell érnünk, hogy a felsőoktatás továbbra is tömeges és könnyen elérhető maradjon, hiszen ez a középosztály szélesítésének és erősítésének legfontosabb kulturális garanciája. (Nem tudom nem szóvá tenni, hogy az új rendszer hozzávetőlegesen 33 ezerrel, az érettségizők számának több mint egyharmadával több államilag támogatott helyet biztosít a tovább tanulni szándékozóknak, mint a népszavazással kiiktatott reformelképzelés. Az ugyanis kivétel nélkül mindenkivel 105 ezer forintos tandíjat fizettetett volna.) Mivel itt is az eddigieknél korlátozottabb mértékben számíthatunk az állami újraelosztásra, a rendkívül alacsony kamatozású Diákhitel II. hivatott nyitva hagyni az egyetem kapuit a szerényebb jövedelműek előtt.

Ahogy az eddig megtett lépések logikája is érzékelteti, többről van szó, mint a demokrácia társadalmi alapjának újraépítéséről. A program történelmi léptékű. Sikeréhez szükséges a középosztály tagjainak támogatása. Csak rájuk alapozva tudjuk Magyarországot a szabadság és jólét országává tenni.

(Heti Válasz, Navracsics Tibor)