Annak ellenére, hogy jól ismerték egymást – vagy talán éppen ezért –, hatalmas meglepetést okozott a francia politikába akkortájt visszatért Charles de Gaulle a már több éve hivatalban lévő nyugatnémet kancellárnak, Konrad Adenauernek, amikor 1958 szeptemberében magánbirtokára hívta – olvashatjuk a Heti Válasz január 31-i számában Navracsics Tibor publicisztikáját.

Egyikőjük egy belpolitikai válság és rendszerösszeomlás után próbálta emelkedő pályára állítani országát, a másik pedig immár tíz éve küzdött a háborúban vesztes hazája emancipációjáért.

Adenauer tartott a találkozótól, hiszen De Gaulle nem éppen németbarátságáról, sőt még csak nem is diplomatikus viselkedéséről volt híres. Ám a kancellár tudta: minden eszközt – a siker szempontjából bármily kétes is – meg kell ragadnia, hogy konszolidálhassa nemzete helyét a demokrácia világában.

Kettőjük tárgyalásai minden aggodalom ellenére példátlan sikerrel zárultak. A Colombey-les-DeuxÉglises-ben elindult folyamat végül az 1963 januárjában – ötven éve – aláírt Elysée-szerződésben bontakozott ki, amely Európa két nagy, egymással hagyományosan háborús viszonyban lévő nemzete közötti történelmi megegyezést rögzítette.

A szerződés olyan fordulópont a két ország kapcsolatában, amely a földrész történetére is alapvető hatással volt. A francia–német stratégiai együttműködés Európa számára példátlan stabilitást, az integrációban pedig hatékony együttműködést hozott. A mindenkori francia elnök és a német kancellár azóta hagyományossá vált találkozói nem csak a két ország diplomáciája számára fontosak. Az integráció jövőjére, sőt az Európán kívüli nemzetközi kapcsolatok alakulására is döntő hatással bírnak. 2013 Közép-Európa éve a magyar diplomácia számára. Idén mi adjuk a Közép-európai Kezdeményezés elnöki tisztét, az év második félévétől pedig a visegrádi négyek elnökségét is hazánk látja el. Az ötvenes évek közepén két bátor nyugat-európai államférfi hitt abban, hogy személyes jóakarattal és barátsággal az eleve elrendeltnek tűnő viszonyok is megváltoztathatók. Most, közeledve a Közép-Európát széttörő első világháború kitörésének százéves évfordulójához, bátor közép-európaiakra van szükség, hogy a régió lezárja a széthúzás és a konfliktusok időszakát, és megkezdődjön – akárcsak ötven éve Nyugaton – az együttműködés korszaka.

Nekünk is történelmi megbékélésre van szükségünk. Miközben minden közép-európai nemzet legalább egy jelentős sérelmet – vagy akár bűnt – tud a másikkal szembeszegezni, mégis, olyan államférfiak kellenek, akik nem a másikkal szembeni gyanakvás vagy gyűlölet alapjaira építik politikai pályájukat, hanem a tiszteleten és kölcsönös elismerésen alapuló együttműködésre.

Talán Európa egyik tájegységén sem okozott akkora rombolást a nacionalizmus, mint éppen itt.

Vegyes etnikumú, a bizonytalan identitásukat agresszív nacionalizmussal ellensúlyozó kisállamok konfliktusai töltötték meg az elmúlt száz év történelmének lapjait. Együttműködés helyett háborúk, összefogás helyett a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottság, gazdasági virágzás és polgárosodás helyett etnikai szűkkeblűség és provincializmus. Kitelepítések és etnikai tisztogatások vették át a régió hagyományos kulturális sokszínűségéről szóló beszámolókat a lezáruló évszázadban. Az elkövetkező években fordulóponthoz érkezhetünk.

A közép-európai év jó előkészítése lehet az első világháború centenáriumának. Ekkor, az emlékezés mellett, tisztázhatjuk is véleményünket és tapasztalatainkat az eltelt száz évről, megalapozva ezzel a történelmi megbékélést. Tudom, nem megy egyik napról a másikra. Adenauer és De Gaulle hiába kötöttek rögtön barátságot már az 1958. szeptemberi találkozójukon, a szerződésig hátralévő bő négy évben tizenötször találkoztak, és mintegy negyven levelet váltottak. Mégis, minden folyamat az első lépéssel kezdődik. Valakinek pedig el kell kezdenie. Vegyük magunknak a bátorságot!

Bátor közép-európaiakra van szükség, hogy a régió lezárja a széthúzás időszakát, és megkezdődjön az együttműködés.

(Heti Válasz)