Áttették az első helikopterből a járműbe, majd az a kórház elé gördült. Néhány másodperc és már emelték is ki a hordágyat, rajta egy apró, törékeny testtel, amelyet műszerek, csövek, kötések borítottak. A gyermeket lélegeztetni kellett, az ápolók és az orvosok csapata rutinos összeszokottsággal sietett az előző napon látott sürgősségi helység hat ágyának egyike felé… (Helyszíni tudósítás Afganisztánból)

Ötödik afganisztáni misszióját fejezi be augusztusban K. zászlós, a kabuli kórház nővére, az itt szolgálatot teljesítő magyar katonák „védőangyala”. A kórházat jól ismeri: csúcstechnikával felszerelt, nem igazán nagy méretű, a betegeket az intenzív osztályon kívül összesen három kórtermemben helyezhetik el. Külön helyiség jár a férfiaknak, a nőknek és a gyerekeknek, illetve az Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) katonáinak. A kis terület és ágyszám miatt az intenzív osztályról is igyekeznek minél hamarabb átadni a beérkező betegeket. A helyi lakosokat Kabul polgári kórházaiba helyezik át, amint azt az állapotuk megengedi, míg az ISAF-erők súlyosan sérült katonáit hazaszállítják, általában huszonnégy órán belül.

A gyógyítás igazi, többnemzetiségű csapatmunka. A sebesült-kiemelési feladatoknál már az érkezés előtt megkapja a kórház a fontosabb információkat: hány sérült van, milyen súlyosak a sérüléseik? Ha tömeges eset fordulna elő, akkor a kórház épülete mellett felállított sátrak is rendelkezésre állnának. Az érkezőket a mentőautó a repülőtérről egyenesen a sürgősségi osztályra viszi, majd innen az intenzív osztályra vagy a már említett ISAF-kórterembe. De nem csak egyenruhások vehetik igénybe a huszonegyedik század orvosi színvonalát jelentő gyógyítást, ápolást. Ide kerülnek azok a civilek is, akik például a nemzetközi erők ellen elkövetett robbantáskor vagy akár egy autóbalesetnél sérülnek meg.

Éppen a nemzetközi, soknyelvű és sokféle kultúrájú csapat az, ami a csúcstechnika mellett K. zászlóst Afganisztánba hívja újra és újra. Számára az is fontos, hogy nem papírok között éli mindennapjait, hanem gyógyíthat. Vonzó a kiszámítható munkarend, a környezet, itt nem csak a műszerekből van meg minden, ami kell, hanem a kötszerek, a gyógyszerek, a segédeszközök is mindig rendelkezésére állnak. Itt valóban csak a gyógyításra, a hivatására koncentrálhat.

A látogatás utáni nap estéjén egyedül sétáltam a kórház mellett, amikor hirtelen egy nagy sebességgel, alacsonyan érkező géppárt láttam meg a tábor felett. Ez a légtér tiltott a repülőgépek és helikopterek számára, de a gépek egy gyors manőverrel már le is szálltak a kórházhoz legközelebb eső leszállóhelyre, méterekre a repülőteret övező kerítés mellett. Csak ekkor pillantottam meg a gépek oldalára festett vörös keresztet és vettem észre a már a kerítés reptér felőli oldalán álló mentőgépkocsit. A hordágyat áttették az első helikopterből a járműbe, majd az a kórház elé gördült. Néhány másodperc és már emelték is ki a hordágyat, rajta egy apró, törékeny testtel, amelyet műszerek, csövek, kötések borítottak. A gyermeket lélegeztetni kellett, az ápolók és orvosok csapata rutinos összeszokottsággal sietett az előző nap látott sürgősségi helység hat ágyának egyike felé. Csak később tudtam meg, hogy valószínűleg egy kilőtt és nem működő világítógránát becsapódása miatt összedőlt ház alól kimentett afgán gyermeket érkezését láttam. Csak remélni tudom, hogy e sorok megírásakor a sebesült gyerek - talán K. zászlós munkájának is köszönhetően - még életben van...

(HM Sajtóiroda; Zrínyi Média/Dévényi Veronika)