Helyezést nem sikerült elérnünk, de a tisztes helytállás dicsősége a miénk! Jövőre mindenképp újra ott a helyünk ezen a versenyen, és akkor már nem jövünk haza kupa nélkül! - fogadkozott egy diák az idei pákozdi járőrverseny eredményhirdetése után.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik sorsfordító eseménye következett be 1848. szeptember 29-én. Pákozdon megütköztek az újonnan verbuvált magyar hadsereg és Jellasics horvát bán csapatai. A szabadságvággyal fűtött fiatal hadsereg helytállt a első csatájában és egyúttal megszerezte első győzelmét is, ami nem kis lendületet adott az előtte álló újabb harcokhoz. Ennek emlékére rendeznek évek óta járőrversenyt…

A csata helyszínén több kategóriában hirdették meg a versenyt. A hivatásos katonák és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hallgatói mellett a megmérettetésen szerepeltek középiskolások is. A szentesi Zsoldos Ferenc Szakközépiskola katonasulis tanulói - miután Lőrincz Gábortól, a Honvéd Rákóczi Sportegyesület elnökétől értesültek erről - rögtön neveztek két csapattal. Egy-egy csapatkapitány állt a zömében kilencedikes tanulókból álló négy-négy fős csapat élén. Az egyik rangidős kapitánya a tizedik osztályos Kádasi Zoltán volt. Az ő irányítása alá tartozott a Lengyel Csaba, Tóbiás Zsolt és Hajdú Huba által alkotott kilencedikes csapat. Szintén kilencedik osztályosokat felvonultató együttest Rácz Martin, Lestyan Renáta és Malkócs László, Lengyel Martin alkotta, az utóbbi vezetésével. A fiatalokat kértük rövid élménybeszámolóra…

Tóbiás Zs.: Mindenkinek korán kezdődött ez a nap, hiszen hajnali négy órakor indult a busz az iskolánk elől. Fél nyolcra érkeztünk Pákozdra. Az emlékmű megtekintése után még volt egy kis időnk felidézni mindazt a tudást, amivel a versenyre érkeztünk.

Ki segített benneteket a felkészülésben?

Malkócs Z.: Mivel a verseny szellemi és fizikai erőpróba is volt, a felkészülésünk is kettős volt. A történelmi ismereteinket a kísérőtanárunk és osztályfőnökünk, Kovácsné Madácsy Ágota bővítette ki a ’48-as eseményekkel és pákozdi csata részleteivel. De hiába készültünk fel alaposan ebből a témakörből, a verseny elején kitöltendő teszt javarészt a Rákóczi szabadságharcra vonatkozott. Nyílván a szatmári békekötés háromszázadik évfordulója okán. Mi ezzel sajnos nem számoltunk... Mivel a versenyről csak két nappal korábban értesültünk nem sok esélyünk maradt az alapos felkészülésre. Az idő rövidsége ellenére mindenféle segítséget megkaptunk. Egyrészt a 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezredhez látogattunk ki. Mivel az itteni katonák már többször vettek részt ezen a járőrversenyen, megosztották velünk tapasztalataikat és azokat a feladattípusokat is átvették velünk, amelyek az előző években már előfordultak.

Hogyan történt a verseny?

Hajdú H.: Tízperces különbséggel állították a startvonalhoz a csapatokat. Az egyikünk 10:50-kor került sorra, majd tizenegykor a másik csapatunk kezdte meg a feladatok végrehajtását. A már említett tesztet a nyolcállomásos versenypálya megkezdése előtt kitöltöttük. Szerencsénkre a történelmi jellegű kérdések mellett a teszt tartalmazott Magyar Honvédségre vonatkozó kérdéseket is. Ezekkel sikerült több pontot szereznünk. Ezután következett a járőrözés, vagyis a versenypálya bejárása.

Milyen állomásokat kellett végigjárnotok?

Lengyel Cs.: Nem bejártuk, inkább futottunk! Hiszen nemcsak a többi csapattal kellett versenyre kelnünk, hanem az idővel is! Az a csapat lett a győztes, amelyik a legrövidebb idő alatt a legtöbb pontot gyűjtötte össze. Az egyes állomások így következtek egymás után: elsősegélynyújtás, rókavadászat, akadálypálya, átkelés, kézigránátdobás, evezés, légpuskalövészet és katasztrófavédelemi feladat. Egy térképpel, egy iránytűvel, egy elektronikus kulccsal, valamint vízzel és szőlőcukorral felvértezve indultunk el.

Izgalmasan hangzanak az állomásnevek. Mit jelentett a rókavadászat megnevezés? Hiszen, ha jól tudom, Vuk utódjait inkább a vadászok tizedelik, mintsem a járőröző katonák...

Lengyel M.: Szó sincs itt a négylábú ragadozóról (nevetés)! Elrejtett rádióadót - aminek szintén róka a neve - kellett megtalálnunk, és itt kellett az elektronikus kulcsot is használnunk arra, hogy a berendezés rögzítse az részleges időeredményünket.

Melyik állomás tetszett a legjobban?

Lestyan R.: Igazán nem is tudok dönteni. Talán az evezés. A Velencei-tavon kellett a parttól párszáz méterre elhelyezett bóját egy négyszemélyes túrakenuval megkerülni. Ekkor még arra is futotta az energiánkból, hogy egy kicsit a nádasban is szétnézzünk. Bár az némi nehézséget okozott, hogy nem gyakoroltuk azt, hogy összeszokott csapatként egyszerre és egy irányba evezzünk. Ha az időnk engedte volna, akkor szívesen körbeeveztük volna a tavat is, hiszen gyönyörű volt az idő és nagyon jó volt a hangulat! De sietnünk kellett tovább...

Rácz M.: Nekem az akadálypálya tetszett a legjobban! Egy katonai kiképzőpályát kellett végigjárnunk, ami ügyességet és gyorsaságot is igényelt. Lengő pallón rohantunk át, kötelet és falat másztunk, de még bokrok között is átkúszunk a könyökünkkel és a lábunkkal lökve magunkat előre. A lajhármászás során egy-egy katona biztatott bennünket jobbról is, balról is „Bírod, bírod még!" felkiáltással, és mi valóban bírtuk. A következő állomásnál, az átkelési feladatnál, ahol egy traktorgumibelső és egy kötélpálya segítségével egy kis csatornán kellett az egyik oldalról a másikra átkelnünk, szinte felüdülés volt, ahogyan belepotyogtunk a vízbe.

Mennyi idő alatt teljesítettétek a feladatokat?

Lengyel M.: Közel két óra telt el a célig. Sajnos, egy-két alkalommal letértünk arról az útvonalról, amit a térkép kijelölt számunkra. De ne szépítsük a dolgot, eltévedtünk. Egyszer azért, mert a saját fejünk után mentünk, egy másik alkalommal pedig hallgattunk egy rivális csapat szándékos félrevezetésére. Közel másfél kilométerrel nagyobb távolságot jelentett ez számunkra és körülbelül húsz perc időveszteséget. Ehhez még azokat büntetőperceket is hozzá kell számolni, amiket az egyes állomásoknál gyűjtöttünk be például azzal, hogy a vegyvédelmi ruhát nem szabályosan vettük le, vagy amiket azokért a lövésekért kaptunk, amelyek nem találtak célba.

Milyen eredménnyel zárult a számotokra ez a nap?

Lengyel M.: Helyezést nem sikerült elérnünk, de a tisztes helytállás dicsősége a miénk! Jövőre mindenképp újra ott a helyünk ezen a versenyen, és akkor már nem jövünk haza kupa nélkül! Azt szeretnénk, hogy jövőre is mi képviselhessük az iskolánkat, mert az idei év a tapasztalatszerzés éve volt, de a 2012-es már a győzelemről kell, hogy szóljon!

(kormany.hu; Sipos Katalin)