Időben hetven év és egyúttal néhány perc. Térben pedig több mint kétezer kilométer. Ennyi választotta el április 12-én a képzeletbeli katonai békehídon áthaladókat a 2. Magyar Királyi Hadsereg III. (szombathelyi) hadtest keleti frontra történő 1942-es indulásától. Néhány perc, mert mialatt Kazári József, egykori frontharcos rádiós, túlélő a vasi megyeszékhelyen felidézte a Don-kanyar poklát, addig kétezer kilométerrel keletebbre, Voronyezsben Hende Csaba honvédelmi miniszter emlékezett meg a magyar katonák hősies helytállásáról.
Kazári József annak ellenére képtelen volt érzelmi megindulás nélkül beszélni az eseményekről, hogy a jól ismert közhely szerint az idő minden sebet begyógyít. Azokat az embertelen borzalmakat, amit ő is átélt, még hetvenévnyi balzsam sem tudja objektívan felidézhető, távirati stílusban megírt, tudósítás-szerű, érzelemmentes eseményekké silányítani.
Aki visszavonulás közben leült pihenni az út mellé, az ott fagyott meg. Mínusz 35-40 Celsius-fokos hidegben szolgáltunk és éjjelente a szabad ég alatt háltunk. Olykor a lovakat lőttünk le… elmúlásukat meg sem várva nekiestünk a tetemeknek, mert máshogy nem tudtunk húshoz jutni… - mondta elcsukló hangon a túlélő.
Visszaemlékezése - a tetteit utólag is elismerő - vastapsot váltott ki a szombathelyi Katonatörténeti kiállítás termének hallgatóságából. Azt írom: utólag is elismerő, mert a beszédek közben a kivetítőn pörgő képkockák egyikének tanulsága szerint (is) a Don-kanyarban történtek sokáig tabutémának számítottak. Szakály Gyula tizedes például 1992-ben azt nyilatkozta a Vas népének, hogy a nagy áttörés után iszonyatos napokat éltek meg és ő maga is súlyos lábsérüléssel került csak haza. „Erről a nyomorult hadtestről senki sem akart beszélni. Mintha nem is lett volna” – jegyezte fel az újságíró Szakály tizedes szavait.
Pedig – ahogyan dr. Ravasz István alezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténésze – történelmi visszapillantó beszédében felidézte: a kétszázhét ezer fős magyar hadsereg három hullámban indult a frontra. A hadműveleti területre elsőként érkező szombathelyi III. hadtest június 28-án - súlyos harcokat követően - áttörte a szovjet Brjanszki és Délnyugati Hadseregcsoport arcvonalát, majd ötven-százhetven kilométert előretörve elérte a Dont. A hosszan elnyúló összecsapások után a szovjetek 1943. január 12-én és 14-én nyomasztó technikai, illetve létszámbeli túlerővel újabb hadműveletet indítottak el. Bár a honvédek a legtöbb állásban - később azokból kivetve is - erőn felül küzdöttek, a hadsereg arcvonala előbb szétszakadt, majd a többszöri bekerítésből történő kitörésekkel tarkított visszavonulás alatt teljesen felbomlott.
A magyar katonákat dicséri, hogy jóval tovább tartottak ki, mint a németek, a románok, vagy éppen az olaszok. A III. hadtest január 26-áig tartotta állásait, lelassítva ezzel a Voronyezs bekerítésére előretörő szovjeteket. Hallhattuk: a parancsra visszavonuló katonáknak annak ellenére is sikerült kijutniuk az Olim-patak völgyéből, hogy a magyar hadtörténetben páratlan módon gróf Stomm Marcell altábornagy menetközben feloszlatta hadtestét.
A képzeletbeli kapocs a hetven évvel ezelőtt történtek és a jelenkor között tovább erősödött azzal, hogy a megemlékezés résztvevői, mintegy imitálva a szombathelyi katonák útját, az Aréna utcából, a Jásdi Balázs vezette hagyományőrző katonák mögött a vasútállomásra vonultak, ahol dr. Puskás Tivadar polgármester leleplezte a hősi halottaknak emléket állító fekete márványtáblát. Őt magát is személyesen érintette a második magyar hadsereg tragédiája: nagybátyját, Puskás Jánost - mint mondta - félig megfagyva hozták haza bajtársai a frontról és hazaérkezését követően bele is halt sérüléseibe.
A leleplezett emléktáblánál a Honvédelmi Minisztérium képviseletében Papp Ferenc ezredes, a HM Parlamenti Államtitkárság Társadalmi Kapcsolatok Iroda vezetője helyezett el koszorút.
(HM Sajtóiroda; Zrínyi Média)
