A magyarság jövőjét nem a múltja dönti el, hanem az, hogy itt és most mit teszünk meg egymásért - hangsúlyozta Hende Csaba az 1000 éves határnál, a kontumáci hősi emlékműnél megtartott ünnepségen. A honvédelmi miniszter a Pünkösdi zarándokúton vesz részt Erdélyben.

Honfitársaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Pünkösd a Lélek ünnepe. A Szent Léleké, amely kiárad és összeköt, megvilágosít és felemel, jóra indít és megtisztít, bátorít és eligazít. Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű idején zarándoklatra indultunk. Kimozdultunk otthonunk kényelmes világából, hétköznapi életünk mindennapos kemény munkájából, küzdelmeiből, és eljöttünk Csíksomlyóra a Szent Szűzhöz, hogy a Lélek erejében találkozzunk egymással. Ma pedig eljöttünk ide Gyimesbükkre, hogy imádságban álljunk meg együtt hőseink sírjánál, s itt is emlékezzünk arra, hogy mi magyarok összetartozunk. Többször is bőrig ázva, félig szárazon mégis megtisztultunk. Testünk éhezett, szomjazott és fáradt, mégis úgy éreztük a Csíksomlyói Szűzanya lábainál, hogy utoljára édesanyánk ölében voltunk így.

Mint minden zarándokúton járó ember, eljöttünk, hogy válaszokat találjunk a kérdéseinkre, eljöttünk, hogy megerősödjünk a jó iránti törekvésünkben és az egymás iránti elkötelezettségünkben. Eljöttünk, hogy megerősítsük mindazt, ami túl a hétköznapok rutinján és megszokásán, igazán és végérvényesen egymáshoz kapcsol bennünket a család és a nemzet közösségében.

Milyen sokan vagyunk és hányfélék! Milyen különböző feladatokat látunk el az életben és a szélrózsa milyen sok irányából érkeztünk! És mégis a Léleknek köszönhetően, mindannyian ugyanazon az úton járunk.

Kedves Barátaim!

A nemzet közös örökség. Közös jelen. Közös jövendő. Ha meg akarjuk érteni jelenünket és be akarunk hatolni jövendőnk titkaiba, ha megmaradásunk útjait keressük, mindenekelőtt emlékeznünk kell.

Emlékeznünk kell arra, hogy mi magyarok összetartozunk.

Ezek a honvédsírok, amelyeket jelölve vagy jelöletlenül ezek a völgyek és ezek a hegyek köröskörül az elmúlt ezer esztendő alatt magukba fogadtak, erre figyelmeztetnek. Emlékeznünk kell azokra a fiúkra, akik odaadták a legtöbbet, amit ember adhat. Teljesítették a kötelességüket a végsőkig. Akkor is, ha már nem volt remény. Fájdalmas, kínos, kegyetlen halált haltak. Mégsem tragédiájukra kell emlékeznünk, hanem helytállásukra. A poklokat megjáró magyarokra, akik mindvégig meg tudták őrizni emberségüket és hitüket. Hitüket abban, hogy összetartozunk, hitüket abban, hogy ez az áldozat nem hiábavaló.

Emlékeznünk kell azokra, akik két kezükkel és emberségükkel, tégláról téglára, betűről betűre, életről életre felépítették azt az évezredes közösséget, amelyet magyar nemzetnek nevezünk. Szolgálták nagyon egyszerű és hétköznapi módon a rájuk bízottakat: gyereket neveltek és erdőt meg földet műveltek. Ők adták össze mindazt, amiből a mindenkori állam működni volt képes. Ők voltak azok, akik a harcok és háborúk, pusztítások és dúlások után újrakezdtek mindent: újra felépítették otthonaikat, no meg a templomot és az iskolát.

Emlékeznünk kell azokra, akik az elmúlt évszázad kataklizmái idején megtartották ezt a mesterségesen szétszakított nemzetet és minden lehetséges eszközzel ápolták azokat a csatornákat, amelyek összekapcsoltak bennünket. Egyszerű parasztemberek és tanítók, papok és kántorok, művészek és újságírók, néprajzkutatók és hátizsákos turisták a magyar társadalom minden rétegéből. Mentették szellemi és anyagi javainkat. Megtették mindig azt, amit lehetett és mindig úgy, ahogy lehetett. Sokszor még annál is többet. Ezért ha kellett megjárták a börtönt, tűrték a zaklatásokat, a házkutatásokat, a hátratételeket az életben.

Kedves Barátaim!

Ezektől az áldozatoktól olyan értékes a történelmünk. Emlékeznünk kell ezekre az áldozatokra. Ha elfelednénk vagy megtagadnánk ezeket az áldozatokat és az őket meghozó emberséges embereket, magunkat tagadnánk meg.

A haza abból jön létre minden nemzedék életében, ahogy az egyes emberek és a belőlük felépülő közösségek összeadják erejüket. Így volt ez háborúban és békében, minden időben. Mi is csak így nyerhetjük meg a hazát a magunk számára.

Ezért, kedves barátaim, emlékeznünk kell: a magyarság jövőjét nem a múltja dönti el. Az dönti el, hogy itt és most mit teszünk meg egymásért. Az, hogy mit teszünk meg azokért, akikkel mindennap együtt élünk otthonunkban, azokért, akik velünk egy utcában laknak, és azokért, akik ugyanazt a nyelvet beszélik. Az dönti el a jövőnket, hogy mit teszünk meg a nemzetért. Az dönti el, hogy lesz-e közünk egymáshoz határon innen és túl. Az dönti el, hogy lesznek-e közös tetteink, az, hogy részt veszünk-e egymás életében. Az dönti el a sorsunkat, hogy vállaljuk-e azt a részt a nemzet életéből, ami nekünk személyre szólóan jut. Vállaljuk-e azt, amit csak mi tudunk megtenni, a magunk helyén.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem nem múlik el. Nem lehet meg nem történtté tenni. De megtalálhatjuk benne mindazt, amiből életünk lehet. Ha figyelünk a történelemre, és nem mi akarunk a valódi helyett egy újat álmodozni magunknak, van mire jó szívvel emlékeznünk, és van mit messzire kerülnünk.

Tavaly azt mondotta itt az egyik ünnepi szónok, Billibók Ágoston, hogy „valami olvad. Valami olvad a lelkekben.” Az elmúlt évek sohasem látott enyhülést hoztak a magyar-román viszonyban. Egyre jobban megértjük, hogy együtt, közösen boldogulhatunk. Boldogulhatunk, ha tiszteletben tartjuk egymás önérzetét, méltányoljuk egymás érdekeit, s ha közösen keressük azokat az utakat, amelyeken előre juthatunk. Együtt sikeresek lehetünk: mert együtt élhetünk.

Sok területet felsorolhatnánk az együttműködésre a hadisírgondozástól kezdve, a Tisza nemzetközi katasztrófaelhárító zászlóalj közös gyakorlatain át, olyan nagy horderejű dolgokig mint az észak-erdélyi autópálya ügye, vagy az energiaügyekben megtett közös lépéseink. Az, hogy Románia a Schengeni övezet tagja legyen, hazánk nemzeti érdeke is – és ennek megfelelően a magyar elnökség egyik legfontosabb ügyeként dolgozik ezen. Érdemes megjegyeznünk, hogy nagyon sokat tanultunk a kettős állampolgárság bevezetésekor, abból, ahogy a román nemzet gondoskodik az övéiről.

A magyar nemzet békés, demokratikus, a határokat nem megkérdőjelező újraegyesítését Magyarország a szövetséges Románia szuverenitásának tiszteletben tartásával, a magyar-román kapcsolatok további javításának szándékával, a térség és egész Európai érdekeinek szolgálatában valósítja meg, nem múltat, hanem a közös jövőt tartjuk a szemünk előtt. Ez a mai emlékezés is a megbékélést szolgálja.
Ugyanakkor határozottan kérjük, hogy Románia modernizálása folyamán mindig vegyék figyelembe a magyar közösségek törvényes érdekeit.

Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy itt, az 1000 éves határon, Babits Mihályt idézzem, aki Hazám című versében így ír:

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismert se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.

A haza belőlünk épül fel, s mi adjuk lelkét is. Meg kell találnunk az egymáshoz vezető utakat, hiszen ehhez a hazához minden magyar hozzá tartozik. San Francisco-tól Szabófalváig, Fokföldtől Stockholmig, Szabadkától Pozsonyig mindenki, aki magyar nyelven álmodik.

Böjte Csaba Testvér idén februárban meghirdette a Szent István tervet. Arra hívott fel minket, hogy tegyünk valami igazán szépet és jót – mindenki a maga helyén. Keressük meg azokat a pontokat, ahol hozzátehetünk egymás életéhez. Azokat a lehetőségeket, ahol felfedezhetjük a küldetésünket: azt, hogy összetartozunk. Akkor írta ezt:

„Mint keresztény ember, hiszek a Teremtő gondviselő jóságában! Hiszem, hogy szeretetből született létünk egy óriási kirakójáték, melynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét. A puzzle minden egyes darabjára szükség van, senki, semmi sem fölösleges. Türelemmel, nyugodt, bölcs munkával minden kérdés megoldható. Hiszem, hogy kitartó munkából, békés összefogásból, világunk újjászülethet, megszépülhet. Nem kell senkit leírni, kiutasítani, összetörni.”

Sokunkat megérintettek a Szent István terv gondolatai. Az a nagy gondolat, hogy építsük újjá, lelki, szellemi és fizikai valóságában a Kárpát-medencét. Építsük újjá közösségeiben, gondolkodásában, környezetében lakóhelyeinket.

Valahogy úgy, amint a Herein fivérek, Bánkúti Ákos és barátaik évekkel ezelőtt megtaláltak valamit itt, Gyimesbükkön. Egy elveszett értéket, amiről mások lemondtak és az enyészetnek adtak át. Sokan mentek el mellette. Vajon miért? Azért mert nem volt hozzá szívük, vagy erejük, idejük, hogy megmentsék? Talán mindegy is. De ennek a maroknyi csapatnak köszönhetően megmozdultak az emberek. Nekik köszönhetően újra szép lett ez a környék. Elkezdődött valami: megmozdult a turizmus és egyre többen fedezik fel a Gyimesek vidékét – mindazt, amit közös történelmünknek, és a magyarság egész közösségének jelent. Köszönet és hála mindannyiuk munkájáért!

Kedves Barátaim!

Néhányan elhatároztuk, hogy Csaba testvér vezérlete mellett elindítjuk a Szent István tervet. Segítünk összehozni az embereket és a közösségeket, segítünk megtalálni egymást. Hívunk és várunk mindenkit, hogy tegyünk együtt szépet és jót, a Kárpát-medence újjáépítéséért. Mennyi feladatot találhatunk a magunk környékén! Mennyi ember életéhez tehetjük hozzá a magunk apró, de nélkülözhetetlen részletét. Mennyi helyen tehetünk jót! „Karod erős szíved emelkedett: Végetlen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd szünetlenül… Csak azt kövesd.”– mondja az Úr az Ember tragédiájának végén.

Csaba Testvér nemsokára kibontja a Szent István terv zászlaját. Tesszük ezt boldogemlékezetű Mádl Ferenc, köztársasági elnök úr szavaival, akinek beiktatásakor elmondott beszéde ezekben a napokban különösen visszhangzik bennem. Ezt mondta:

„Ha van is igazsága azoknak, akik most is kétkedéssel, vagy keserű iróniával fordulnak a múlt és a jelent történései, vagy a jövő felé, a mai napon én mégis a jövő távlatai és azok közé hívom őket is, akik hisznek az emberi helytállásban és megújulásban, akik hisznek abban, hogy a saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását, akik nemcsak magyarázzák, hanem akik maguk is művelik a csodát: nem nagy csodákat, kicsiket magunk körül; mert hát az életet a kis örömök teszik széppé.”

Kedves Barátaim!

Járjuk be együtt ezt a küldetést!

Most, amikor meghajtjuk a fejünket a hősök emléke előtt, tegyük ezt azzal a szent és szilárd elhatározással, hogy ami rajtunk áll, azt mi is meg fogjuk tenni. Megtesszük önmagunk és a ránk bízottak boldogulásáért, az előttünk járó és az utánunk következők nemzedékének. Megtesszük azért, hogy összetartozzunk!

Induljunk barátaim, a Lélek erejében.



Hende Csaba honvédelmi miniszter

(Gyimesbükk, 2011. Pünkösd vasárnap)

(kormany.hu)