Amikor ma emlékezünk arra a pokoljárásra, amin a magyar 2. hadsereg keresztülment, tudnunk kell, a benne szolgálók története nagyon is hozzánk tartozik. Emlékeznünk kell, hogy megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke. Emlékeznünk kell, hogy megértsük az ő sorsukon át, milyen drága a magyar haza, milyen értékes a piros-fehér-zöld zászló- fogalmazott beszédében Hende Csaba honvédelmi miniszter a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán, 2012. január 12-én.
Első színe? Akár a rab
ítélethirdetéskor.
A második? Mint katonák,
kik eltévedve, most nagy és puha
csomókban hullanak alá.
S a harmadik? A harmadik színe -
te vagy.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Megemlékező Közösség!
Pilinszky János kezdi így Háromszínű lobogó című versét. Amikor ma emlékezünk arra a pokoljárásra, amin a magyar 2. hadsereg keresztülment, tudnunk kell, a benne szolgálók története nagyon is hozzánk tartozik. Emlékeznünk kell, hogy megismerjük és megértsük, min ment keresztül nagyszüleink nemzedéke. Emlékeznünk kell, hogy megértsük az ő sorsukon át, milyen drága a magyar haza, milyen értékes a piros-fehér-zöld zászló.
Emlékeznünk kell mindenekelőtt a még élő szemtanúk köszöntésével. Egyre kevesebben vannak körünkben, így egyre értékesebb az ő jelenlétük.
Emlékeznünk kell a tudomány segítségével, amelynek szolgálatára ez az intézmény rendeltetett. A történészek és a hadtörténészek feladata, hogy a források nyújtotta legnagyobb mélységben tárják elő mindazt, amit a magyar 2. hadseregről a tudomány eszközeivel megtudhatunk.
A történészek elemzik a korabeli külpolitikai konstellációkat, feltárják a kényszerpályákat, a cselekvés kihasznált vagy elszalasztott lehetőségeit, és újra meg újra megítélik annak a szerencsétlen politikus generációnak a teljesítményét, amely akkor két agresszív, totális diktatúra között utat tévesztve őrlődött fel. A hadtörténészek elemzik azt a szakmai szempontból nem mindennapi teljesítményt, amelyet a magyar 2. hadsereg felmutatott, s amely messze meghaladta a rendelkezésére bocsátott anyagi lehetőségeket vagy a csataterek matematikáját. Elmondják: a Magyar Honvédséget arra készítették fel, hogy egy Közép-Európában megvívandó fegyveres konfliktusban, hasonló erejű ellenfelekkel szemben meg tudja védeni a nemzet szabadságát, s nem arra, hogy a világ legnagyobb hadseregével szemben megoldhatatlan feladatokat vállalva vérezzen el. Elmondják a rettenetes statisztikai adatokat, a veszteségek sokféle fajtáját, amit elszenvedtünk: a 41 972 főnyi véres veszteséget – amint a hadijelentések mondták –, a 28 044 sebesültet, a 26 000 hadifoglyot, az eltűntek sokaságát.
Ám az emlékezés feladata nem csak a hadtörténészeké. Az egész nemzetnek emlékeznie kell! Emlékeznie kell azokra az emberekre, akik a háromszínű zászló alatt járták meg a poklot. Emlékeznie kell, hiszen ők a mi szüleink, nagyszüleink. Családapák, akiknek az életéből fakad a mi életünk. Fiatalemberek, akik éppen csak elkezdték az életet, és ma már csak egy-két megsárgult fénykép emlékeztet rájuk valamely fiók mélyén.
Sokan, nagyon-nagyon sokan maradtak ott. Honvéd és munkaszolgálatos, tiszt és közlegény, kormányzó helyettes és altiszt. Hősi halált haltak a Don partján, a katlancsaták poklában, a fedezékek hófalai között, ismeretlen falvak égő házainak leomló gerendái alatt, a visszavonuló menetoszlopokra újra meg újra lecsapó raták alacsonytámadásaiban. Ott maradtak, mert hadifoglyok lettek ahol mindennapos volt az éhezés, s végül nem bírták.
A többiek hazajöttek. Együtt, egymást támogatva, egymásért harcolva, ha kellett az utolsó falat kenyeret is elosztva hazajöttek. Kitörtek a bekerítésekből, leküzdötték a száz meg száz kilométereket a hómezőkön, túlélték a sebesüléseket, a járványokat, az éhezést, a hadifogolytáborokat és hazajöttek. Hazajöttek, mert itthon várták őket. Hazajöttek, mert tudták, hogy ide tartoznak. Itt még dolguk, feladatuk van. Hazajöttek, mert a remény és a kötelesség ide kötötte őket. És bizony voltak olyanok is, akik csak meghalni tértek haza.
Rájuk kell emlékeznünk. Rájuk, akik ott maradtak, és rájuk, akik hazatértek. Rájuk, akiknek ezt 40 esztendőn keresztül soha nem köszönte meg senki. Rájuk, akik 40 esztendőn keresztül a társadalom peremén éltek szolgálatuk miatt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„S a harmadik? A harmadik színe -
te vagy.” – írja a költő.
Minden nemzedéknek, mindannyiunknak meg van a maga feladata. Nekünk is jut bőven – ha nem is háborúból de – küzdelemből és munkából. Hatalmas feladatokkal kell megküzdenünk, amelyek megoldásához minden erőnkre, minden akaratunkra, minden elkötelezettségünkre szükségünk van.
Ilyen időkben különösen fontos, hogy emlékezzünk. Nagy örömünkre szolgál, hogy törvény védi most már itthon is a hazáért elesett honvédeink temetőit. Büszkék vagyunk rá, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai méltóképpen gondozzák a Don kanyarban lefolyt harcok tudományos és kulturális örökségét. Nagyszerű dolog, hogy minden esztendőben összegyülekezünk és emlékezünk.
Ne feledjük: mindezzel tartozunk az előttünk járóknak, és tartozunk magunknak is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy emlékezzünk! Emlékezzünk, hogy értsük és életre is váltsuk mindazt, amit a piros-fehér-zöld, a gyönyörűséges, háromszínű lobogó jelent.
(HM Sajtóiroda)