Dr. Hende Csaba honvédelmi miniszter beszéde 2010. augusztus 1-jén, az olaszországi Monte Grappa hegyén lévő katonai emlékhely előtt.
Tisztelt Emlékező Közönség!
Kilencvenkét év telt el azóta, hogy az Alpokban elhallgattak a fegyverek. A hadak elvonultak, maguk mögött hagyva a háború mérhetetlen mennyiségű hordalékát, a fenséges hegyek örökre megváltoztatott arcát – és hősi halottaikat. A sok százezernyi halottat, akiket nemzetiségüktől függetlenül katonaként szólított ide a kötelesség, és fegyverrel a kezükben estek el, úgy ahogy harcos létük ősi törvényei parancsolták. Mára együtt nyugszanak a végső megbékélésben, rájuk emlékezünk, azokra, akik életüket adták hazájukért.
A harcoló és elesett katonák emlékének felidézésénél a fájdalom és a szomorúság hangja az, ami legtöbbször megszólal. Ez teljesen érthető, azonban én úgy gondolom, hogy az alpesi fronton harcolók megérdemelnek valami mást is. Ez pedig helytállásuk jogos méltatása, amit katonaként biztos elvárnak tőlünk, utódoktól.
A hegyek között vívott háború minden időkben a harc legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb fajtája. Mai kényelmes világunkban igen nehéz megérteni, hogy milyen körülmények között éltek és harcoltak a sors akaratából idekerült katonák.
Az Alpesek méltóságteljes világa a kiszámíthatatlan veszélyek hazája is. Az egymással szembenálló katonák egy olyan környezetben küzdöttek, melyben már maga a létezés is egy sajátos harc volt. Egy mindennapos harc egy olyan ellenféllel, akit soha nem lehet legyőzni, csak alkalmazkodni hozzá.
Katonaélet a hegyekben. Örökös küzdelem a sziklákkal, amikbe kínkeserves munkával kellett lyukat vájni az életet óvó fedezékért. Kövek mindenütt, melyek nappal izzó hőséget árasztottak, éjszaka megdermesztették a csontot is. Elkoptatták a bakancsot, a ruhát, véresre horzsolták a beléjük kapaszkodó kezeket. Ha gránát találta őket, ezernyi szilánkra szakadtak, széttépve a közelben állókat. Nem adtak helyt a halottaknak, hiszen hogy is lehetett volna a kőbe sírt vájni, az a hely az élőnek kellett fedezéknek. Nem termett itt semmi, gyakran még víz sem volt, a hegyek irgalmatlan munkát követeltek az utánpótlást szállítóktól.
Jól tudjuk, akik a hegyekben háborúznak, először magával a természettel küzdenek, de ebben a harcban nincs szünet, és veszteségek mindig vannak. A hegyeknek áldozat jár, a kiszámíthatatlan és váratlan viharok, kőomlások, villámcsapások, a szakadékok mindennap véradót szednek az ormok között. A tél még rettenetesebb. A méteres hó, a lavinák, a jégviharok melyekben őrjáratok tűnnek el nyomtalanul, mind-mind a hegyek végtelen, és megfellebbezhetetlen hatalmát mutatják az emberek felett.
Azonban a katonák nem hátráltak egyik oldalon sem! Állták az ellenség pergőtüzét, a sziklába vájt kavernákban, a gleccserekbe fúrt jégbarlangokban. Rohamra indultak a géppuskák ellen, öldöklő kézitusát vívtak pár négyzetméternyi helyért. Gázálarcban lapulva meredtek a feléjük hömpölygő harcigáz ködére, ami az egyik legrettegettebb kínhalál hírnöke volt. Éjszakai rajtaütéseket intéztek a szögesdrót akadályokon átkúszva a senki földjén keresztül, lesve a felfedezésüket jelző rakétát.
Bunkerekbe húzódva kémlelték az ellenséges állásokat, örökös készenlétbe, várva a lángszóró rettegett, süvöltve robajló hangját, az árokba dobott gránát csattanását. Az életteret jelentő árkokban mindig lapulva közlekedtek, számítva az ellenséges mesterlövészre, és fülelve a felülről érkező aknagránátok vészjósló fütyülését.
Ez a lankadatlan és könyörtelen harc folyt a hegyek gyomrában és a gleccserek mélyén is. A műszaki alakulatok katonái mindkét oldalon emberfeletti nehézségek között vájtak alagutakat egymás állásai alá, hogy azután több ezer kilogramm robbanóanyaggal a levegőbe röpítsék azt. Az ellenséges állások sokszor csak néhány méterre húzódtak egymástól, örökös és állandó fenyegetést jelentve egymásra. A zsúfoltság betegségekkel járt, a tífusz, vérhas, kolera tizedelte a harcolók sorait.
A harc egymással, a harc a hegyekkel elképzelhetetlen terheket rótt mindkét oldal katonáira. A gépi háború minden technikai vívmánya osztotta a halált, addig soha nem látott rettenetté változtatva az Alpokat. Nehéz elképzelni, hogy ahol ma hegyek szerelmesei kirándulnak és a természet legszebb arcát mutatja, egykor úgy aratott a halál, hogy a hazatérő katonák csak a földi pokolként emlegették.
És mégis helytálltak! Ezeknek a hajdanvolt katonáknak a bátorsága, konok, mindent elviselő keménysége példa- és útmutatónak kell lennie mai világunkban.
Helytálltak minden körülmények között, mert erre kötelezte őket esküjük, a bajtársiasság, és a katonabecsület.
Az itt nyugvó katonák már nem ellenségek többé, emlékük egymás mellett él. Áldozatuk a háború rettenetére, és azokra az örök katonaerényekre figyelmeztet, melyek minden nép legnemesebb hagyományaihoz tartoznak.
Az itt tartott közös megemlékezés azt jelzi, hogy a háborúnak nincs helye soha többet országaink között, de megbecsüljük a katonahőseinket, bármelyik oldalon is harcoltak.
A Nagy Háború Alpokban húzódó frontjainak, emlékhelyeinek, temetőinek zarándokhellyé kell válnia a magyarok számára is. Itt szembesülhetnek a háború igazi arcával, és eleik valódi nagyságával.
Én most nem lehetek együtt Önökkel, így csak lélekben hajtok fejet a harcolók és hősi halottak emlékműve előtt. De kétszeresen is kötelezve vagyok arra, hogy a közeljövőben magam is elzarándokoljak a földreszállt infernó csatahelyeire. Honvédelmi miniszterként ez egyértelmű kötelességem, ehhez nem kell semmi magyarázat. A másik személyesebb jellegű, de hasonló erejű. Apai nagyapám is itt harcolt az égbenyúló hegyek között, és azon szerencsések közé tartozott, akik visszatértek szeretteikhez. Ezért írhatom ezeket a sorokat Önöknek!
Tartozunk emléküknek annyival, hogy szenvedéseik és hősiességük színhelyeit meglátogatjuk, emlékhelyeiket gondozzuk. A Magyar Honvédségért felelős miniszterként mindent meg fogok azért tenni, hogy az itt harcolók végre a méltó helyüket foglalják el a magyar nép történelmi tudatában, leróva ezzel tiszteletünket méltatlanul elfeledett katonaelődeink előtt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
(Forrás: hendecsaba.fidesz.hu)
