Négy olimpián jártam, az Atlantától Pekingig nyert huszonhat magyar aranyéremből húsz megszületésénél voltam jelen, de csupán egy olyan bajnokkal találkoztam, aki el se akarta hinni magáról, hogy nyert: Czene Attila volt az. A 200 méteres vegyes úszás 1996-os győztese aztán majdnem másfél évtized múltán a szárazföldön is egészen váratlan sikert ért el: idén júniusban őt nevezték ki a Nemzeti Erőforrás Minisztérium sportért felelős államtitkárának.

Az azóta eltelt szűk két hónapban a magyar sport egészét persze még nem sikerült megváltani, de kezdeményezések legalább utalnak e szándékra. Czene Attilával mégsem elsősorban a sportot támogatóknak nyújtandó adókedvezményekről, a látvány-csapatsportágak ennek is köszönhető új perspektíváiról, vagy az egycsatornás finanszírozási rendszer bevezetésének lehetőségeiről beszélgettünk.

Melyik „eredmény” jelentett ön és a környezete számára nagyobb meglepetést, az 1996-os olimpiai bajnoki győzelme vagy a 2010-es államtitkári kinevezése?

– Mindkettő. De éppen ez bennük a jó.

 – Előbbihez rengeteg munka és tehetség kell, utóbbihoz belső késztetés és külső megkeresés. Megvolt mindkettő?

– Meg. Hat évig dolgoztam azon, hogy érdemi szerephez jussak a magyar sportban, és nem csak az úszásban.

– Ez a belső része. És a külső? Egyszer csak csörgött a telefonja?

– Pontosan.

– Ki szólt bele a másik végén?

– Schmitt Pál. Nagyjából egy nap gondolkodási időt kértem tőle, de erre a felkérésre nem lehetett nemet mondani. A sportolóban egyébként is van egyfajta megfelelési kényszer, annak idején Széchy Tamás felé is volt, most is van. De természetesen nem azzal feleltem meg, hogy kineveztek államtitkárnak, a próba csak ezután következik.

– Bizony, és ezen a területen két perc alatt képtelenség csodát tenni. Atlantában, 200 vegyesen bezzeg lehetett. Emlékszik még az 1996-os diadala utáni szavaira? Mert én nem felejtem el azokat; „Én, olimpiai bajnok, mint a nagy Rózsa Norbert?”, kérdezte hitetlenkedve, és egyáltalán nem ironizált. Mi volt ennyire felfoghatatlan a sikerében? A váratlansága vagy a magassága?

– Az olimpiai bajnoki címre nem lehet számítani, azt nem lehet várni. Azt akkor nyerted meg, ha célba értél, és a többiek mögötted vannak. Szerintem mindenki így éli meg. Még Egerszegi Krisztina is, akivel egy napon győztünk Atlantában. Engem ráadásul a legjobb eredményem is maximum az ezüstre predesztinált, mert a világcsúcstartó, a finn Sievinen előttem állt, sőt, Atlantában rajta kívül még hatan jobb idővel jutottak be a döntőbe, ezért kerültem én az egyes pályára. Még Széchy Tamás is csak álmodhatott róla, hogy nyerhetek.

 – Más legfeljebb elrontani tudja az életét két perc alatt, ön viszont hosszú távra bearanyozta, részben az államtitkári kinevezése is bizonyára az atlantai bravúr következménye. Képesség vagy szerencse kérdése inkább, hogy az ember a legfontosabb szituációban tudja a legjobbját nyújtani?

– Nem a véletlen műve, hanem Széchy Tamás érdeme. Ő a maga zsenialitásával úgy megtervezte az olimpia előtti hosszú távú felkészülésemet, hogy én pontosan ezen a napon jutottam a csúcsra. Azért, mert egy évvel korábban azt is tudtam, melyik délutánon mennyit kell úsznom, milyen időre és miért.

– Széchyt és az ő makrociklusait hallgatva olykor az volt a kívülálló, de több szakmabeli meggyőződése is, hogy ebben az egészben azért van egy adag szemfényvesztés is. Nem volt?

– Nem az én véleményem számít, hanem Széchy Tamás versenyzőinek eredményei. Amelyekhez nem szerencse kellett, hanem tudás. Hargitay András is volt akkora tehetség, mint Darnyi Tamás, de szűkebb körben maga Széchy is bevallotta, hogy belőle azért nem volt képes olimpiai bajnokot nevelni, mert akkor szakmailag még nem tartott ott, ahol később. Mert igaz, hogy én két perc alatt nyertem meg az olimpiai aranyat, de nekem ahhoz tizenhat évet kellett dolgoznom, hogy egyszer, egy júliusi napon azt mondhassam: na, megérte.

– Különben nem érte volna meg?

 – Akkor is megérte volna. Miért, Güttler Karcsinak nem érte meg? Abszolút megérte. Éppen az olimpiai aranyérem hiányzik neki, de így is nagyon sok mindent köszönhet a sportnak. Ráadásul Atlantában úgy lett ezüstérmes, hogy egy másik magyar úszó előzte meg.

– Így van, Rózsa Norbert. Megint csak hozzá érkeztünk, egykori versenyzőtársához, barátjához. Ön államtitkár lett, ő pedig, az egyik legérzékenyebb, legjobb lelkű magyar sportoló kemény küzdelmet vívott a depresszióval. Tudja, hogy él, hogy van mostanában?

– Persze. Kétszer is meglátogatott az utóbbi időben, itt benn, az irodámban is járt, és tényleg azt mondhatom, minden rendben van vele.

– Hát másik atlantai bajnok társával, Egerszegi Krisztinával? Őt nem kellene visszahozni a magyar sportéletbe?

 – Benne van. Együtt utazunk a szingapúri ifjúsági olimpiára is.

– Mi lesz akkor a budapesti úszó Európa-bajnoksággal?

– Amíg itthon vagyok, amelyik versenyre tudok, kimegyek. Az se baj, ha nem feltétlenül úszásra, azt már úgyis láttam eleget. De a póló kivételével az összes vizes sportágban zajlik az Eb, és én mindegyikre kíváncsi vagyok.

– Bizonyára örömmel nyugtázzák majd, hogy megtekintette őket az államtitkár. Erről jut eszembe: emlékszik rá, atlantai győzelme napján ki volt az a híresség, aki éppen tiszteletét tette az uszodában?

– Bill Clinton, az Egyesült Államok elnöke. Nemhogy én, szerintem ő is emlékszik rá, hogy azon a napon az amerikai mellett még egy himnuszt hallhatott kétszer: a magyart.

– Amit aztán 2008-ban, a teljes pekingi olimpia ideje alatt mindössze háromszor játszottak el. Ön szerint szélsőségesen balszerencsés szereplés volt ez, vagy maga a szomorú realitás?

 – Ezt majd 2012, London fogja megmutatni. De hogy a lelkünkben benne él Peking, az biztos.

– Schmitt Pál annak idején, Atlanta előtt 7 arany, 7 ezüst és 7 bronz megszerzésére tippelt, így az elsőségek és az érmek számát telibe találta. Ön mit vár Londontól?

– Négy-öt aranyérmet, de az olimpia kezdetéig még két év telik el, ami nagyon hosszú idő. Másrészt ahhoz rövid, hogy a munkánk eredménye addigra megmutatkozzon, ezért inkább 2016-ban lehet majd lemérni, hogyan végeztük a dolgunkat.

 – Ön szerint mi jelenleg a magyar sport legégetőbb problémája?

 – Az, hogy nagyon kevesen sportolnak. Sokan mondják, hogy sportnemzet vagyunk, büszkén hangoztatjuk e jelzőt. Én azonban annak örülnék a legjobban, ha emellett sportoló nemzetté is válnánk.

– Ha választhatna, hogy 2012-re a Pekingben nyert aranyaink vagy a szabadidejükben sportoló magyarok száma duplázódjon meg, miként döntene?

– Egyértelműen az utóbbit választanám. Ahhoz persze, hogy valaki sportolni kezdjen, kellenek a bajnokok, a példaképek is, mint Egerszegi, Darnyi, ők vonzzák a fiatalokat, és a mennyiség átcsap minőségbe. Az élsport és a tömegsport egymásból táplálkozik.

 – Az élsportot azért a mindenkori kormányzatnak is táplálnia kell, múlt csütörtökön például éppen a Magyar Olimpiai Bizottság illetékeseivel egyeztetett a plusz 700 millió forintos költségvetési hozzájárulás elosztásáról. Hogyan képzeli a MOB és az állami sportirányítás együttműködését? Lehetségesnek tartja, hogy egyértelműen a megerősödő MOB váljon a magyar sport vezető testületévé?

– Az olimpiai sportágak működését, az olimpiai felkészülést eddig is a MOB koordinálta, ez így van rendben, így lesz ezután is. Ettől még az államnak feltétlenül kell hogy beleszólása legyen abba, mire költi egy társadalmi szervezet a költségvetés pénzét.

– Az államnak egyéb eszközei is akadnak, ennek jele a csapatsportok támogatóinak nyújtandó adókedvezmény. Ez azt jelenti, hogy a labdajátékok prioritást élveznek az egyéni sportágakkal szemben? És ha igen, miként nézi ezt el a saját közege egy egykori úszónak?

– A többi sportág hivatásos sportolói is egyszerűsített, kedvezőbb formában adózhatnak majd (az ekho szabályai szerint – a szerk.), én egyébként sem beszélnék prioritásokról. Amikor Atlantából hazajöttünk, akkor is mindenkit az érdekelt elsősorban, hogy hét aranyat hoztunk. Nem hatot, nem nyolcat. Nekem személy szerint fontos lehet, hogy Londonban újra nyerjünk úszásban, mert addigra már tizenkét év telik majd el Kovács Ági sydneyi győzelme óta, az is különleges bravúr lenne, ha a pólósok három elsőség után megszereznék a negyediket, de az olimpiai bajnoki cím az minden sportágban olimpiai bajnoki cím.

 – Még úgy is, hogy a közkeletű aforizma szerint ma már nem a győzelem, hanem a vérvétel a fontos. Meg lehet védeni a nemzetközi és a magyar sportot a doppingtól?

– Küzdeni kell ellene, de ez nem magyar betegség. Ha valaki doppingolva nyer, nem hiszem el, hogy úgy gondol a győzelmére: ezt megérdemeltem. Különben mi lehet az oka annak, hogy egyes amerikai versenyzők húsz év elteltével, önként vallják be, hogy annak idején doppingoltak? Furdalja őket a lelkiismeret.

– Kivéve, ha tudják, hogy a vetélytársaik is doppingoltak.

 – Mindenki?

– Újat mondtam volna?

– Egy sportoló részéről ez nemcsak szabálytalan és törvénytelen lépés, de felelőtlenség is.

– Kétségtelenül. Csakhogy egy német körkérdésben a sportolók döntő többsége azt válaszolta, öt évet is adna az életéből az olimpiai bajnoki címért…

– Amikor Atlanta előtt minket kérdeztek erről, mi tízet adtunk volna. Bár poénból hozzátettük, nem mindegy, hogy az elejéből vagy a végéből.

– Ezt most ismét a régi, a sportoló Czene Attila mondta. Nekiugrana megint a 200 vegyesnek? Úszik még egyáltalán?

– A monotonitást már igyekszem elkerülni. Inkább foci, vízilabda, kosárlabda.

– És a tánc? Hisz többek között a Szombat esti láz című tévéshow győztesével beszélgetek.

– Feleségem profi táncos, tőle jött az indíttatás, de a verseny ideje alatti intenzív táncot nem lehet tartósan művelni, ahhoz olyan edzésmunka kellene, mint az úszáshoz.

 – Sokoldalú ember. Ennyi úszás mellett mikor volt ideje megtanulni pólózni, kosarazni, táncolni, államtitkároskodni?

– Sportolni az iskolában tanultam, mert voltak olyan testnevelő tanáraim, akik megtanítottak rá. Ennek normálisan így kell működnie. Bár az igaz, hogy táncot nem oktattak, és speciális államtitkári képzés sem folyt.

/MNO.hu, Balla Attila/