Halász János a Nemzeti Erőforrás Minisztérium parlamenti államtitkárának 2010. október 23-án, az állami kitüntetések átadásakor elhangzott beszéde.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Az életnek csak a szolgálat adhat értelmet, azaz többet kell tennünk a világért, mint amennyit a világ tesz értünk. Az ember nem mérlegel, amikor alkot, gyógyít, tanít, sporteredmények csúcsait dönti épp meg, nem mérlegel, hogy mi jön vissza ebből, azaz: hogy megbecsülés övezi-e majd munkáját, vagy közöny. Művész, tanár, orvos, sportoló, tudós, legyen szó bárkiről, makacs szeretettel szolgálja hazáját. A haza nemcsak a jelképeink, földrajzi, történelmi és művészeti tájaink összessége, nemcsak kulturális örökségünk panteonja. A haza nem múzeumi tárlókban csillogó kincsestár, a haza mi vagyunk. Amikor a hazát önzetlenül szeretjük, akkor egyben családunkat, hozzátartozóinkat ismerős és ismeretlen honfitársainkat szolgáljuk, határon innen lés túl. A haza mi vagyunk, a hétköznapokban és az ünnepi pillanatokban is. Akkor is, amikor elbizonytalanodunk, mert nem kaptunk visszaigazolást a munkánkról, és akkor is, amikor a közösség elismeri a teljesítményünket.
Senki nem a díjért dolgozik, hiszen tudjuk: kitűntetése sokaknak lehet, de dicsőség csak annak jár ki, aki valóban méltó rá. Az igazi megdicsőülés nem a piros szőnyegen vár az emberre, hanem az utcán, a szerettei között. A díj tehát akkor teljesíti be önmagát, ha a környezetünkben élők visszaigazolják azt. Az állam segít a visszaigazolásban, de a díj valójában az, amivé váltunk azon az úton, melynek egyik fontos állomása épp itt, e terem falai között vár az ünnepeltekre, Önökre, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy mű való értékét – legyen az egy festmény, vers, vagy éppen egy élet munkája - csak a mű maga mondhatja el. Mi, a közösség tagjai csak beszélhettünk róla, felhívhatjuk rá a közvélemény figyelmét, vagy kifejezni tudjuk az alkotónak nagyrabecsülésünket. Az elismerésre is vágyó álomvilágunkban bizonyára minden remekül működik, de néha szükség van arra, hogy valóra is váljanak az álmok. Mert a kortársak dicsérő szavát nem pótolhatja az utókor ítélete. Az itt és mostnak is megvan a maga becsülete, és az utókor a jelen közössége nélkül is véleményez.
A hazát hol a gyerekkor egy-egy utcája, hol a nyelvünk rejtett rétegei között találjuk, hol a történelmi haza címeres, törvénytáras világában, hol azok között, akik a kultúra, az oktatás, a tudomány, sport, a művészet terén - Magyarország érdekeinek előmozdítása, az egyetemes emberi érdekek gyarapítása érdekében – példamutató munkát végeztek.
Igen, Tisztelt Ünneplő Közönség!
Az áhítatot és a megbecsülést is tanulnunk kell, tudnunk kell megállni egy pillanatra, és fejet hajtanunk azok előtt, akik kiérdemelték 2010-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti – és lovagkeresztjeit, azok előtt, akik megkapták a Magyar Köztársaság arany, ezüst és bronz érdemkeresztjeit. Magyarország térképét megrajzolhatjuk privát hegy – és vízrajzzal is, itt egy kiszáradt tó, ahol feladtunk valamit, itt egy hegy, ahol elkészült egy művünk, itt egy város, ahol szeretteink élnek, itt békebeli tisztás, egy olyan hely, ahol az utazás során megpihenünk, ahol megkapjuk jutalmunkat a megkezdett útért.
De ez az út még nem ért véget, a mi privát Magyarországunk hegy – és vízrajza folyamatosan változik, és még számos hegyet kell megmásznunk, hogy azt mondjuk: utunk végéhez értünk. Úton vagyunk tehát, és mától még plusz terhet is viszünk magunkkal, ez pedig a nagyobb felelősség terhe, megfelelni annak a rangnak, amelyet ma kiérdemeltek. Ehhez kívánok erőt, szorgalmat, lelkesedést, hitet!
Gratulálok a kitüntetetteknek!
(Forrás: halaszjanos.hu)
