Dabas, 2014. március 24.

Nagy tisztelettel köszöntöm Mindannyiukat, elnök asszonyt, főigazgató urat, a képviselő urakat, gimnázium tanárait, dolgozóit éppúgy, mint az itt lévő diákokat és minden meghívott vendéget!

Igazgató úrnak köszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé, hogy a mai napon együtt ünnepeljünk, ennek az igazán szép új létesítménynek az átadásán!

Nem először járok Dabason, hiszen miniszterelnök úr munkatársaként itt voltam már a sportcsarnok avatásán egy évtizeddel ezelőtt, és az Önök gimnáziumában is volt szerencsém megfordulni, amikor szintén miniszterelnök úr átadta a felújított, kibővített, kicsinosított épületet. Az sem titok, hogy magánemberként, családommal számtalanszor megfordultam itt, hiszen a kezdeti kollegiális kapcsolatból az igazgató úr és szép családja a barátaink lettek, ezért örülök, hogy most egy ilyen esemény keretében találkozhatunk újra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor kézhez kaptam az ünnepség forgatókönyvét, és benne azt, hogy milyen embert próbáló feladat elé állítottak a szervezők – hiszen számos köszöntő elhangzása után kell beszédet mondanom –, egyszerre három fontos körülményt mérlegelve végül is nem estem pánikba. Először is azért nem, mert az igazgató úr – hozzám hasonlóan – történelem szakos tanár. Másodszor azért, mert egy természettudományos központot adunk át. Harmadszor pedig azért voltam nyugodt és biztos a mai nap sikerében, mert mindezt Dabason, Zenta testvérvárosában tesszük.

De vajon mi az összefüggés a látszólag különböző három fontos körülmény között?

Nos, az, hogy ezeknek köszönhetően a szervezőknek minden fontos tudás a birtokukban van ahhoz, hogy miként kell egy ilyen fontos eseményt körültekintően előkészíteni. Hiszen – feltételeztem, és most kérdőn nézek igazgató úrra –, mindenekelőtt alaposan áttanulmányozták a zentai győzelmet követő 1699-es karlócai béke aláírásának forgatókönyvét. Abban pedig azt látták, hogy eleink nem bíztak semmit a véletlenre.

Régi rítus szerint a csillagászok jelezték azt az időpontot, amikor a nap, a bolygók és a csillagok együttállása kedvező, és felemelhetik a lúdtollakat, aláírhatják dokumentumokat. Szimbolikusan talán így is az Univerzum rendjéhez kívántak igazodni. Úgy vélték, hogy miként az égboltozaton a bolygók ütközés-mentesen járhatják pályáikat, az országok együttélését is elrendezhetik úgy, hogy ne legyenek többet háborúk. Pontban 11 óra 45 perckor kinyitották a tárgyalóterem ablakait: tudja meg Kelet és Nyugat, Észak és Dél, hogy elhallgattak a fegyverek.

Az előttem felszólalók bejelentései, a mai napon aláírásra került együttműködési nyilatkozatok, szerződések is azt igazolják, hogy ma is szerencsés a csillagok állása felettünk, tehát valóban nincs miért aggódnunk.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Az Önök félszáz éves iskolájának izgalmas, fordulatokban bővelkedő történetét ismerve tudom, hogy a múltja is legalább olyan színes, mint a folyosók falai belül. És tudom azt is, hogy az itt dolgozó pedagógusok munkájának köszönhetően a jelene is az, nem beszélve az újabb és újabb tervek miatt a jövőjéről, aminek fontos eleme – mondhatjuk tartópillére – a most átadásra kerülő Öveges József Természettudományos Központ.

Megvallom, amikor láttam, hogy az iskolabővítés idején milyen nehéz körülmények között kellett a gimnáziumnak, Önöknek, az iskola dolgozóinak helyt állni, azt gondoltam, örökre elment a kedvük az építkezéstől. Milyen jó, hogy nem így történt! Milyen jó, hogy nem bizonytalanodtak el, és nem adták meg magukat sem a keserűségnek, sem pedig a reményvesztettségnek, és nem fáradtak el, hanem töretlen lendülettel újra munkához láttak! Milyen jó, hogy nem adták fel a terveiket, és volt bátorságuk ahhoz, hogy újra merészet álmodjanak! Ahogy itt körülnézek, ebben a csodálatos új létesítményben, ahol az utolsó képnek is megvan a pontos helye, és minden eleméből a tervezők, kivitelezők és a pedagógusok szakértelme, igényessége és gondossága árad, azt hiszem, elmondhatjuk: mindez nem volt hiábavaló, minden fáradtságot megért ezért a célért dolgozni.

És itt engedjék meg, ezen a ponton, hogy megragadjam az alkalmat és gratuláljak Önöknek mindehhez! Gratulálok mindenkinek, akiknek szellemét vagy keze munkáját dicséri ez az épület, a tervezőknek éppúgy mint a kivitelezőknek, a gimnázium dolgozóinak és mindazoknak, akik tettek azért, hogy mindez ebben a formában megvalósulhasson!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor ide készültem, ennek a természettudományos központnak a megnyitójára, és azon gondolkodtam, hogy milyen szavak, gondolatok is illenének az én köszöntőmbe, Balogh János professzor úr neve jutott először az eszembe. Ő volt az az akadémikusunk, aki kutatásainak tapasztalatait összegezve arra a megállapításra jutott, hogy: „…az új tudás, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem fordítva, sőt e rendszer többi bolygója is a Nap körül kering, vagyis ugyanazok a törvények mozgatják a Földet, mint a többi bolygót – fordulópontot jelentett. Ily módon eljutottunk oda, hogy az egész világmindenség lényege a fizika, meg a kémia.” Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy ez a változás a gondolkodás kettészakadásához is vezetett: megszűnt a bennünket körülvevő és bennünk létező anyagi és szellemi világ egységes személete, az, hogy az ember egyszerre lélek és test is egyben. És ez bizony – a XX. századra – oda vezetett, hogy az ember a Föld urává válva a puszta anyagi világ foglya lett.

Azonban mindig voltak, vannak és remélhetőleg mindig lesznek is olyan kiváló emberek, pedagógusok, akik a maguk szerény eszközeivel ezt az egységet, az anyagi és a szellemi világunk egyensúlyát igyekeztek és igyekeznek helyreállítani. Öveges József tanár úr minden kétséget kizáróan ilyen ember volt. Számára a természet megismerése, felfedezése nem öncélt jelentett, nem az embernek a természet feletti korlátlan uralmának kiteljesítését, hanem valami sokkal fontosabbat: a fizikai és materiális világnál valami sokkal mélyebbet.

Éppen az a gondolata bizonyíték erre, amelyet a most átadásra kerülő labor tervezői – szerény véleményem szerint – kitűnő érzékkel megtaláltak és felírtak a falra: „Az alkotó ember előtt végtelen a tér. De ha tudásunkat nem is használjuk fel feltétlenül újabb alkotásra, akkor is minden ismeret még gyönyörűbbé teszi előttünk a világot.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Pedagógusok!

Bizonyára elgondolkodtak már azon, és talán beszéltek is róla sokat, hogy milyen munkát, feladatot szán nekünk az egyre gyorsuló fogyasztásra ösztönző és a töretlen fejlődés dogmáját hirdető korszellem? Nem mást, mint hogy politikusként, orvosként, vagy éppen tanárként, óvónőként, segítsük a haladást, a tudomány fejlődését, a fejlett technikára épülő világ megvalósítását. Nincs más dolgunk szülőként, családapaként és gondoskodó családanyaként sem, hogy minél korábban tanítsuk meg gyermekeinket a csúcstechnika használatára, minél korábban tegyük kompatibilissé utódainkat a legújabb világ kínálta és kívánta paraméterekhez. Ugyanakkor viszont azt is látjuk, hogy amit a technológia körülöttünk és bennünk kiépít, olyan világ, amelynek egyetlen vágya, hogy önmaga maradjon, mindig azonos és változatlan. Pontosabban arra és csakis arra képes, ahogy Molnár Tamás professzor úr írta, hogy egyre szaporodó „javított” változatokat hozzon létre, amelyek mind gyorsabbak, mind nagyobbak, mind hatékonyabbak (mihez képest?), mind látványosabbak, ugyanakkor mind kevésbé emberi léptékűek. Talán különösen hat, hogy ezt éppen egy, csúcstechnikával felszerelt, XXI. századi igényeket kielégítő természettudományos központ megnyitóján emlegetem. Kérem, ne értsenek félre: nem a számítógépek, digitális mikroszkópok és dokumentum-kamerák vagy interaktív táblák ellen beszélek, éppen most, amikor a kormányzat minden eszközzel a természettudományos képzés megerősítését tűzi ki célul, amihez ez a labor is kiváló eszköz. Viszont azt állítom, hogy mindez használhatatlan és értéktelen Önök nélkül.

Talán ismerik az út mellett stoppoló dakota indián történetét. Hosszú várakozás után végre felveszi egy autó, majd amikor hazaér és kiszáll, a sofőr legnagyobb meglepetésére az indián, ahelyett, hogy bemenne a házba, leül az út szélére. - Mire vár? – kérdi a sofőr megrökönyödve. - Arra – feleli az indián –, hogy utolérjen a lelkem.

Mi hát a teendő? Vissza kell térni az emberi léptékhez – itt, ebben az iskolában inkább úgy fogalmazok – meg kell maradni az emberi léptéknél. Számunkra a kiművelt emberfő az, akinek biztos talaj van a lába alatt, aki nem egyszerűen korszerű ismeretekkel rendelkezik, hanem képes ezt a tudást hozzámérni egy, a kordivattól független értékrendhez, zsinórmértékhez. Arra a képességre van szükségünk, hogy újra és újra tudjunk választani igaz és hamis között. Hiszen vajon hol van s hol lesz holnap az ember, aki biztos kézzel halássza ki az információ-tengerből a hasznos, jó tudást és hajítja szemétre a sok ócska lim-lomot? Ebben a feladatban az Önök szerepe mindenképpen meghatározó. Az ismeretek átadását lehet ugyanis modern technikával, csúcsszámítógépekkel helyettesíteni, de az Önök szíve, az Önök embersége, a jóról és a rosszról alkotott véleménye szükséges ahhoz, hogy az oktatási intézmények, így a Dabasi Táncsics Mihály Gimnázium és az Öveges József Természettudományos Központ ne csak egy nagyüzem legyen, ahol a modern technikát ideig-óráig kezelni tudó, az anyagi jólét instrumentumait előállító munkásokat képeznek –, hanem sokkal több ennél. Legyen az, aminek Öveges tanár úr szánná. Olyan iskola, olyan központ, amely képes megmutatni az alkotó ember előtti végtelen teret, és, amely az itt megszerezhető ismeretekkel valóban gyönyörűbbé teszi előttünk a világot.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Parlamenti Államtitkárság)