Budai Vigadó, 2013. december 8.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé, hogy néhány gondolatot megosszak Önökkel. Annál is inkább örülök, mert hármas minőségemben is érintett vagyok a mai ünnepi eseményen.

Egyrészt, mint a nemzetiségi ügyet is felügyelő tárca, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes vezetője, parlamenti államtitkára.

Másrészt, mint homo politicus, akinek a politikai érése, a közügyek iránt való érdeklődése abban az időszakban és körülmények között formálódott, amikor az édesapám által elnökölt kisebbségi kerekasztal aktív részvételével, hosszas tárgyalás-sorozat eredményeképp jött létre 1993-ban a kisebbségi törvény, amely – módosításokat követően – a mai napig Európa-szerte példamutatóan biztosítja a nemzetiségek jogait, rendezi a kisebbség és többség viszonyát, és immár, a folyamat betetőzéseként a parlament 2011-es döntésének köszönhetően hosszú idő után jövőre kedvezmények kvótával biztosítja a parlamenti képviseletüket. Úgy tartják, a puding próbája az evés: a törvénnyel létrehozott az önkormányzati rendszer működését, lehetőségeit, hatékonyságát két cikluson keresztül magam is helyi nemzetiségi képviselőként próbálhattam.

És végül, de nem utolsósorban, személyesen is érintett vagyok, hiszen magam is vegyes házasságból, családból származom, így a nemzetiségek kultúra- és hagyományőrzésével, beilleszkedésével, társadalmi szerepvállalásával kapcsolatos kérdések jelentős része nem elvont fogalom, távoli probléma vagy eredmény, hanem személyes, illetve családi tapasztalat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor igazán nagyot szeretnénk fordítani a világ kerekén, amikor igazán nagy gondolatokra ragadtatnánk magunkat, akkor ébredünk rá, hogy voltaképp minden ünnepünk egyben önvizsgálat. A magunk módján valami olyasmit érzünk, amit költőként Babits így fogalmazott: “...a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Valóban, a legcélszerűbb tehát, ha erre van mód, saját élményeinkből kiindulva levonni az általánosabb tanulságokat, konzekvenciákat a hitelességünket megőrzendő.

Talán Önök is ismerik a történetet, miszerint a húszas évek során egy Magyarországot elhagyó és Amerikába kivándorló család akkor legfiatalabb sarja naplót írt és abba a következő sorok olvashatók: „Amikor édesapám kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, akkor azt hitte, hogy ott az utcák is arannyal vannak burkolva. Amikor megérkezett, három dologgal kellett szembesülnie. Az utcák nem voltak arannyal burkolva. Az utcákon egyáltalán nem volt burkolat. És az apámtól várták el, hogy lerakja a burkolatot.”

Nos, valahogy így történt ez nálunk is, azzal a különbséggel, hogy a nagyapám és a vele Magyarországra érkező sokezer bolgár kereskedő és kertész egyáltalán nem gondolta, hogy itt arannyal lesznek az utcák burkolva, nem is ezért választották ezt az országot új hazájuknak.

Ők a szaktudásukat és a hatalmas munkakedvüket, munkabírásukat, az örök újrakezdés képességét – amellyel egy háború és a kétkezi munkájukkal megtermelt vagyonukat ellopó kommunista államosítást követően is felálltak – hozták magukkal távoli szülőföldjükről. Ám mindez mit sem ért volna, ha nincs a nyugodt munkát, békés gyarapodást, az anyagi és társadalmi felemelkedést biztosító befogadó közeg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A szabad Magyarországon az integráció és az identitás megőrzése, a beilleszkedés és a kultúra, a hagyományok ápolása nem egymást kizáró fogalmak, sőt, éppen ellenkezőleg: egymást erősítő folyamatok. A törvények, az önkormányzati majd parlamenti képviselet a nemzetiségek jogainak és önazonosságuk megőrzésének fontos biztosítékai, ám jól tudjuk, hogy a jog csak annyiban létezik és csak akkor érték, ha erő: társadalmi igazságosság és szolidaritás áll mögötte.

Olyan többségi társadalom, amelyikben származástól függetlenül minden nemzetiség, amelyik szereti és tiszteli a hazáját, a helyet ahol az életét szándékozik kibontakoztatni, és kemény, áldozatos munkával kíván boldogulni, mindig otthonra és megbecsültségre lel. Meggyőződésem, hogy Magyarország ilyen hely. Mert mi valamennyien tudjuk, hogy ebben az országban addig nem jó egyikünknek sem élni, míg mindannyiunknak nem lesz jó.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt, hogy mi, magyarok jó úton járunk, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a legfrissebb népszámlálási adatok szerint jelentősen, méghozzá messze a demográfiai változásokon túl, nőtt a magukat valamilyen nemzetiséghez tartozónak vallók száma. Miért fontos mindez, tisztelt hölgyeim és uraim? Vajon ez a tendencia valóban a közös igazságok megtalálása felé viszi-e az utunkat, és nem a részigazságok felerősödése felé, a széthúzás, az ellentétek növekedésének irányába?

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, ne feledjük: csak egy erős kultúrával, szilárd öntudattal rendelkező közösség fogadja el és fogadja be a másik kultúrát; sértettséget, kitaszítottságot, lenézést csak a közös gyökereikről, nyelvükről és összetartozás tudatukról lemondó, önmagukban bizonytalan közösségek éreznek.

Két ember között a legrövidebb út, a legerősebb szövetség ugyanis a közös kultúra. Ha nincs közös kultúra, ha nem létezik a legelemibb egyezség a világunkról, és arról, hogy kik vagyunk mi benne, akkor nem létezik szabadság sem. Ezért minden közösségnek először saját berkein belül, tagjai között kell megtalálnia a legrövidebb utat, megkötnie a szövetséget. Mert globális kultúra nem létezhet európai kultúra nélkül, európai kultúra pedig nincs az őt alkotó nemzeti, közösségi kultúrák nélkül.

Kedves Barátaim!

Nincs igaza azoknak, akik azt állítják, hogy Európában megszűntek a határok. Nem szűntek meg, csupán sorompók helyett nyelvek és kultúrák hálózata tagolja a kontinens térképét. Bár ezek a határok, amelyek a különböző nyelvi-kulturális közösségeket körülölelik, nem fizikai természetűek, mégis ugyanúgy védelemre szorulnak, mivel – a híres Egri várkapitány, Dobó István szavainak parafrázisával élve – Európa ereje nem a falakban rejlik, hanem az őt alkotó közösségek lelkületében.

Mi a jövőben is olyan hazát szeretnénk, ahol az embereknek nem lemondaniuk kell a saját kultúrájukról, hanem büszkén felvállalni és másoknak is megmutatni. Meggyőződésünk továbbra is, hogy a magyarországi nemzetiségek úgy lehetnek legjobb állampolgárai a közös hazánknak, hogy ha megmaradnak jó romáknak, jó németeknek, jó románoknak, jó szerbeknek, jó szlovákoknak vagy éppen jó bolgároknak. Mindenki megmarad annak, aminek született, kibontakoztatja saját kultúráját, és annak révén próbál valamennyiünket gazdagítani. A szabadság szeretete ugyanis nem más, mint a másik ember, a többi ember, a többi közösség szeretete. Ez a személyes tapasztalatom, ezt tanultam otthon is, és politikusként sem tudok mást mondani Önöknek.

Ezzel a gondolattal kívánok Önöknek felhőtlen szórakozást, a díjazottaknak sok sikert és további eredményes munkát, és a közelgő ünnepre való tekintettel valamennyiüknek áldott Karácsonyt!

(Parlamenti Államtitkárság)