Hódmezővásárhely, 2013. október 5.

Tisztelt Polgármester Úr!

Kedves Vásárhelyiek!

Hölgyeim és Uraim!

Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé. Amikor Budapesten beültem feleségemmel az autóba és elindultam Önökhöz, még úgy éreztem, hogy az Önök városába készülve a kilométereket róva egyre csak távolodunk az ország közepétől. És lám, mennyire más érzés most megérkezni és itt lenni Önök között, egy olyan városban, ahol mindannyian úgy érzik, ez itt a középpont, és Magyarország szíve ott dobog, ahol az Önöké!

Nem tudom, hallottak-e róla, hogy a régi magyarok hite szerint a világ közepét egy kis lyuk jelzi, ahol le lehet ereszkedni a mélybe, vagy egy lajtorja, ahol föl lehet kapaszkodni a magasságokba. Azt persze tudjuk, hogy a hitvilág nem a mindennapi életünk látható rögvalóságát írja le, de a racionális gondolkodás mindenhatóságába megrendült bizalmunk mégiscsak arra int minket, hogy elgondolkodjunk a régi bölcsességek mélyebb értelmén.

Elgondolkodjunk azon, milyen fontos, milyen életbevágó is az, hogy nem csak a hazánk, hanem egyenesen az univerzum közepén érezzük magunkat. És milyen idegenné, rideggé és reménytelenné is válik a világ, ha kizárjuk magunkat onnan. Egy ilyen tőlünk független, pusztán fizikai törvények irányította világban, lelkileg messzire száműzve el is megy a kedvünk attól, hogy megpróbáljunk magunk alakítani az életünk menetén. Megpróbáljuk jobbá, szebbé tenni jövőnket.

Márpedig Vásárhely, az itt élők, a táj hangulata, öröme és emelkedettsége azt bizonyítja, hogy egy, a hagyományait, a múltját tisztelő, a jelenét uraló, jövőjét magabiztosan a kezében tartó közösség ünnepén vagyunk együtt, egy olyan helyen, ahol méltán a világ szívtájékán érezhetjük magunkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy helyen, mondtam, és nem véletlenül fogalmaztam így. A helyet ugyanis nem szabad összetéveszteni a térrel – int minket az egyik legnagyobb magyar gondolkodó, Hamvas Béla. A tér az anyagi énünkről szól, míg a hely a szellemi-lelkiről. A térnek száma, a helynek arca van – mondja Hamvas. A tér mindig geometriai ábra, a hely ellenben festmény és rajz, és nincs belőle több mint az az egy. A tér az, ahol a dolgok megtalálhatóak, a hely ellenben lehet barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges. A térnek tudománya és fizikája, a helynek azonban költészete, művészete és mítosza, metafizikája, vagyis géniusza van.

De vajon mit is ért Hamvas Béla géniusz alatt? Lényegében egy földrajzi terület geográfiai jellemzőinek, az ott élő emberek kultúrájának, jellemének és életrendjének szerves egységét, ami egy szellemiséget alkot. Bizonyára hallották már a latin genius loci, vagyis a hely szelleme kifejezést: úgy tartják, a hely szelleme a maga képére formálja az embert, annak minden jellemzőjét, képességét szellemi, lelki és fizikai valóját. Hamvas szerint hazánknak öt géniusza van: délnyugat, nyugat, észak, Erdély és Alföld; és magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Adódik a kérdés, vajon milyen is az alföldi géniusz, vajon milyen is ennek a helynek metafizikája, az itt élők szellemisége?

„Természettől függetlenül középpontja van, szíve már nem a földben dobog, hanem a szellemben” – írja. „Sorsa nem az erő, hanem az erény. Életét nem a hatalom vezeti, hanem a műveltség. És minél inkább erény az erő és műveltség a hatalom, annál mélyebb az, amit úgy hívnak, hogy civilizáció.”

Valóban, kedves vásárhelyiek, ám valamennyi tulajdonságain túl az alföldi embert – Hamvas szerint – leginkább a szabadságvágya, szabadságsóvárgása különbözteti meg, emeli fel. Minden bizonnyal azért, mert itt – idézem – „néha az égbolt úgy a földre nehezedik, hogy szétnyomja azt, a föld úgy az égre nehezedik, hogy lelapítja. Ebben a kettős laposságban kell élnie. Volt egy-két festő – fogalmaz –, aki az alföldi tájban a föld és az ég nyomottságát felismerte anélkül, hogy annak jelentőségét megértette volna.”

Tisztelt Vásárhelyiek! Kedves Barátaim!

A festészet nem más, mint hódolat a hely géniusza előtt, és itt, a galériában végigtekintve megállapíthatjuk, hogy olyan alkotók jelennek meg a három év után ismét a nyilvánosság elé tárt kiállítási anyagban, akik nem csak felismerték az Alföld géniuszát, de bizony meg is értették a jelentőségét. Gondoljunk csak Tornyai János egyik fő művére, élete nagy vállalkozására, a Juss-ra, amely a szegényparaszti világ egy lepedő miatti összecsapását hatalmas szenvedéllyel, drámai erővel, feszültséggel jelenítette meg. Vagy a Vihar fekete szivárványos tájára tragikumával, Gémeskút-jára, mely robosztus erejével, dinamikájával ragad meg bennünket. Esetleg a Bús magyar sors alacsonyra helyezett horizontján összegyűlő lilás viharfelhő alatt összeesés előtt álló gebe világos és megrázó jelképére – lám, mintha Hamvas előbbi idézete jelenne meg a festményen!

A hely – és most itt elsősorban az Alföld Galériára gondolok – szellemiségéhez, a felemelő tartalomhoz azonban méltó formára is szükség van, ezért nagyon nagy öröm számomra, hogy Önök szívükön viselve városuk sorsát pályáztak a kiállítóhely megszépítésére, felújítására, bővítésére, és az Emberi Erőforrások Minisztériuma 27 millió forinttal hozzájárulhatott ehhez a nagyszerű vállalkozáshoz.

De miért is fontos mindez, kedves vásárhelyiek? Nos, gondoljanak csak bele: ha valahová utazunk, vajon hol próbáljuk megismerni és megérteni a várost? Mi az, ami leginkább a hely géniuszát, szellemiségét közvetíti? A gyárak, a bevásárlóközpontok? Aligha. Az országok, városok erejét, hangulatát, történelmi súlyát és jelenét a műemlékek, templomok, szobrok körül, a kiállító- és koncerttermekben találjuk. A világ és a saját emlékezetünk is kulturális tettekkel, művészi értékekkel, a műveltség eredményeivel azonosít be egy-egy tájat, vagy korszakot.

Mire van szüksége egy közösségnek? Természetesen elsősorban útra, csatornára, iskolára, orvosra: ezt jól tudjuk. De ennél többre is: a meglévő hagyományok ápolására és újabbak teremtésére: kulturális folyamatosságra. Mert az embereknek még mindig lelki szükséglete, önbecsülésük alapja, hogy rendezett emlékek, öröklött értékek, újabb és újabb szép dolgok vegyék körül az életüket.

Vagyis: azonosságtudatra és jogos büszkeségre, sikerre van szüksége. Mert ott kezdődik az ember, amikor az igényei és elvárásai túlmutatnak a napi betevőn; és ott kezdődik a közösség, ahol élő hagyományok és az összetartozást kifejező helyek, tárgyak, emlékek vannak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Két ember között a legrövidebb út a közös kultúra. A kultúra egyezség, a legerősebb szövetség két ember között. Ha nincs közös kultúra, ha nem létezik a legelemibb egyezség a világunkról, és arról, hogy kik vagyunk mi benne, akkor nem létezik szabadság sem – legfeljebb csak örök sóvárgás utána.

A nemzeti kultúra milliónyi ember egyezsége arról, hogyan értelmezik, hogyan írják le a valóságot. Egyetértésük nélkül nincs közös nyelv, és még azt sem tudják elmondani egymásnak, hogy esik a hó. Ha két ember nem tud az alapvető kérdésekben megállapodni, ha nem találják a közös nyelvet, hogyan tudnának egyezségre jutni tíz- és százezrek, hogyan találnák meg milliók az egymáshoz vezető legrövidebb utat?

Ezért először egymással, itt, helyben kell megkötnünk ezt a szövetséget. Mert globális kultúra nem létezhet európai kultúra nélkül, európai kultúra nincs nemzeti kultúrák, így magyar kultúra nélkül. Magyar kultúra pedig csak akkor létezik, csak akkor marad meg, ha újra megtaláljuk a közös értékeinket, ha megtaláljuk a harmóniát az öt géniusz között.

A kultúra ráadásul igazi megújuló erőforrás, sosem fogyó érték, mert aki őrzi, nem lesz szegényebb attól, hogy átadja. Kreativitásunk, alkotóerőnk nem csökken, sőt növekszik, ha másokat is gyarapítunk vele. Ha kihasználatlanul marad, ha nem éljük át, ha egy csepp gondolatot sem érlel – örök hétköznapot írhatunk a naptárunkba, és mindannyian szegényebbek leszünk. Ezért kötelességünk is teret biztosítani azoknak, akik tehetségük parancsára teszik a dolgukat: alkotnak, előadnak, és ezzel cselekszik a legnagyobbat.

Kedves Barátaim!

Márai Sándor szerint „arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindannaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt” – írja, majd így folytatja. „Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed.” Kedves Barátaim, a csoda most is egészen közel van: itt, körülöttünk, egy karnyújtásnyira, a hely szellemében!

Köszönöm, hogy meghallgattak, a kiállítást ezennel megnyitom!

(Parlamenti Államtitkárság)