Sárospatak, 2013. március 22.

Tisztelt Pozsgay Professzor Úr!

Tisztelt Polgármester Úr!

Hölgyeim és Uraim!

Egy kiváló villányi borász mesélte tegnap, hogy egyszer meghívást kapott az egyik legnagyobb tekintélyű francia mesterkurzusra, ami nem kis szó, hiszen az egész világ borai közül hetente legfeljebb kettőt mutathattak be, és csak Bordeux környékén több ezer bortermelő van. Ennél fogva, némileg megszeppenve a megtiszteltetéstől, készülve a kihívásra, megkérdezte, hogy melyik borát vigye, melyiket tartják a legnemesebbnek, a legméltóbbnak arra, hogy a mesterkurzuson beszéljen róla. Mire a válasz az volt, rábízzák, hogy mit mutat be, csupán egyetlen feltételt támasztanak: öt egymást követő évjáratot hozzon magával.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide, maguk közé.

Valóban, hatalmas, tiszteletreméltó teljesítmény megugrani egy magasságot, megírni egy csodálatos zeneművet, készíteni egy ételkölteményt és megnyerni vele egy gasztronómiai versenyt, vagy felépíteni egy emblematikus épületet. Ám mégis az igazi nagyság, az igazi teljesítmény abban rejlik, ha valaki ugyanazt a minőséget hozza öt éven keresztül, vagy harminc éven át, ahogy Önök tették, teszik itt, Sárospatakon, ebben a művelődési házban, vagy, ahogy a legnagyobbak, mint Makovecz Imre: egy egész életen keresztül.

Ahogy Kós Károly írta: „…lehetnek az életnek válságos pillanatai, amikor maga a megmaradás múlik a gyorsaságon, de nem lehet a rohanás a lét állandó velejárója. Egyenletes ritmusra van szükség az élet minden területén…csak a beosztásos, nyugodt mozgással, csak egyforma suhintásokkal lehet hajnaltól napestig vágni a rendet.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Makovecz Imre már sajnos nincs közöttünk, de itt vannak közösségi terei, itt van egyik leghíresebb épülete, a Sárospataki Művelődési Ház, melyre rendszeresen hivatkozik a nemzetközi építész szakma: a Kairói Nemzetközi Építésztalálkozón a világ 10 legszebb épülete közé sorolták.

Olyan korban lehettünk büszkék valamire, amikor még álltak a Gulág-táborok Fekete-tengertől az Északi sarkig húzódó csillagrendszere, amikor még nyoma sem látszott a Peresztrojkának vagy a rendszerváltoztatásnak.

De miért is fontos mindez? Nos, gondoljanak csak bele: ha valahová utazunk, vajon hol is keressük annak a helynek a szellemét? Hol próbáljuk megismerni és megérteni a várost? A gyárakban, a bevásárlóközpontokban? Aligha. Az országok, városok erejét, hangulatát, történelmi súlyát és jelenét a műemlékek, templomok, szobrok körül, a kiállító- és koncerttermekben találjuk. A világ és a saját emlékezetünk is kulturális tettekkel, művészi értékekkel, a műveltség eredményeivel azonosít be egy-egy tájat, vagy korszakot.

 A mindig rebellis szellemi központként számon tartott Sárospatak egyik szimbolikus tere a művelődési háza. Nemcsak a pártállami idők lassú agóniájában volt önbecsülésük egyik alapja ez a csodálatos épület, hanem a rendszerváltozás után is az maradt. Mivel ez a tér egyetemes, kozmikus mintázat, megtartó ereje a várakéhoz hasonló.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mire van szüksége egy közösségnek? Természetesen elsősorban útra, csatornára, iskolára, orvosra. De ennél többre is: a meglévő hagyományok ápolására és újabbak teremtésére: kulturális folyamatosságra. Mert az embereknek még mindig lelki szükséglete, önbecsülésük alapja, hogy rendezett emlékek, öröklött értékek, újabb és újabb szép dolgok vegyék körül az életüket. Vagyis: azonosságtudatra és jogos büszkeségre, sikerre van szüksége. Mert ott kezdődik az ember, amikor az igényei és elvárásai túlmutatnak a napi betevőn; és ott kezdődik a közösség, ahol élő hagyományok és az összetartozást kifejező helyek, tárgyak, emlékek vannak.

„A föld, a tornyok, a házak védőkre találnak. De ki védi meg az Ember kincsét, az Ember lelkét, a kultúrát, amit pár évezred nagyszerű munkájával felhalmozott, kiépített magának?” – teszi fel a kérdést Babits. „A legmagasabbat, amit az ember alkotni bír! S ami egészében maga az ember, az emberiség szelleme és öntudata! A kis csoport, amely ezeket védi, és kész őrizni s rejtegetni a kezdődő barbár idők viharai között, valóban megérdemli a humanista nevet, mert amit tesz, s amit képvisel, a legtisztább humanizmus, azaz emberiesség.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Két ember között a legrövidebb út a közös kultúra. A kultúra egyezség, a legerősebb szövetség két ember között. Ha nincs közös kultúra, ha nem létezik a legelemibb egyezség a világunkról, és arról, hogy kik vagyunk mi benne, akkor nem létezik szabadság sem. Ha nincs közös kultúra, ha felmondunk minden egyezséget, akkor mindent elveszíthetünk. A nemzeti kultúra milliónyi ember egyezsége arról, hogyan értelmezik, hogyan írják le a valóságot. Egyetértésük nélkül nincs közös nyelv, és még azt sem tudják elmondani egymásnak, hogy esik a hó. Ha két ember nem tud az alapvető kérdésekben megállapodni, ha nem találják a közös nyelvet, hogyan tudnának egyezségre jutni tíz- és százezrek, hogyan találnák meg milliók az egymáshoz vezető legrövidebb utat?

Ezért először egymással kell megkötnünk ezt a szövetséget. Mert globális kultúra nem létezhet európai kultúra nélkül, európai kultúra nincs nemzeti kultúrák, így magyar kultúra nélkül. Magyar kultúra pedig csak akkor létezik, csak akkor marad meg, ha újra megtaláljuk a közös értékeinket.

Mert ne feledjük: csak egy erős nemzeti kultúrával, szilárd öntudattal rendelkező nemzet fogadja el és fogadja be a másik kultúrát; sértettséget, kitaszítottságot, lenézést csak a közös gyökereikről, nyelvükről és összetartozás tudatukról lemondó, önmagukban bizonytalan közösségek éreznek.

A kultúra ráadásul igazi megújuló erőforrás, sosem fogyó érték, mert aki őrzi, nem lesz szegényebb attól, hogy átadja. Kreativitásunk, alkotóerőnk nem csökken, sőt növekszik, ha másokat is gyarapítunk vele. Ha kihasználatlanul marad, ha nem éljük át, ha egy csepp gondolatot sem érlel – örök hétköznapot írhatunk a naptárunkba, és mindannyian szegényebbek leszünk. Ezért kötelességünk is teret biztosítani azoknak, akik tehetségük parancsára teszik a dolgukat: alkotnak, előadnak, és ezzel cselekszik a legnagyobbat.

Kedves Barátaim!

Márai Sándor szerint „arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindannaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava…” – írja, majd így folytatja. „Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed.”

Kedves Barátaim, a csoda most is egészen közel van: itt, körülöttünk, a hely szellemében, és természetesen abban az ígéretes műsorban, ami hamarosan következik! Köszönöm, hogy meghallgattak és mindenkinek kellemes szórakozást kívánok!

(Parlamenti Államtitkárság)