Az Emberi Erőforrások Minisztériuma parlamenti államtitkárának beszéde, mely a budapesti Holokauszt Emlékközpontban 2013. augusztus 2-án hangzott el.

Ünnepi beszéd a Roma Holocaust évfordulóján
Budapest, Holokauszt Emlékközpont 2013. augusztus 2.

A Szolovszki-szigetek sirályai sohasem értek át a túlsó partra…

Excellenciás Hölgyek és Urak, Tisztelt Igazgató Úr!
Tisztelt Megemlékezők!

Az északi arhangelszki vizeken, a Fehér-tengeren található öt szigeten – miután elűzték onnan az ortodox szerzeteseket – a kommunisták Lenin parancsára kényszermunkatábort állítottak fel, már 1923-ban. Ide deportálták ezerszám a köztörvényes elítéltek mellett a papokat, a régi mensevikeket, a szociáldemokratákat, az anarchistákat, volt cári tiszteket, köztisztviselőket, egyszóval mindenkit, akit a rendszer ellenforradalmárnak minősített. A szörnyű valóságot: az éheztetést, az embertelen körülményeket, az állandó kínzásokat azonban mindenáron el akarták rejteni a saját polgáraik és a világ közvéleménye elől. Ezért a tábor területéről felszálló sirályokat mind lelövöldözték, hogy ne vihessenek üzenetet a foglyokról. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, a Szolovszki-szigetek sirályai sohasem értek át a túlsó partra…

Tisztelt Megemlékezők!

A XX. század totalitárius rendszerei, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus rámutattak arra, hogy létezik egy veszély, melynek létéről előtte senki sem tudott: az emlékezet eltűntetése – figyelmeztet a híres bolgár származású gondolkodó, Tzvetan Todorov „A rossz emlékezete, a jó kísértése” című könyvében.

Nem mintha a dokumentumok és történelmi emlékek megsemmisítése nem létezett volna korábban is. Ám ezek a kísérletek a hagyomány újraalkotására, a történelem megmásítására mindig csak az emlékezet hivatalos tárházai ellen irányultak. A XX. század zsarnokságai azonban, miután megértették, hogy a földeket és az embereket az információ meghódításával, a kommunikáció teljes elfoglalásával lehet leigázni, lépésről lépésre fennhatóságuk alá vonták az emlékezetet, és egészen a legrejtettebb zugáig ellenőrzésük alatt akarták tartani.

A cél elérésére minden módszer megfelelt a külföldi rádióadók zavarásától, hallgatásának tiltásától kezdve archívumok, dokumentumtárak megsemmisítésén keresztül a koncentrációs táborok halottainak kiásásáig, elégetéséig, hamvaik szétszórásáig.

A szibériai fegyencek azért vágták le az ujjaikat és úsztatták le a folyón egy fatörzshöz kötözve, mert tudták: egy tengerbe vetett palacknál is jobban jelezte ez megtalálójának, miféle munkás vágta ki ezt a fát. A terjedő hírek nem csak életeket mentettek meg, de a leghalványabb emlékeztetés, a múlt helyreállításának a kísérlete – amiért sokan az életükkel fizettek – a totális hatalommal való szembeszegülés, a minden információt ellenőrzés alá vonó politika gyengítése volt.

„Történelmünk dicsőséges fejezete ez, amelyet soha nem írtak meg, és soha nem is fognak” – mondta Heinrich Himmler, az SS és a Gestapo parancsnoka hírhedt poznani beszédében.

Tisztelt Megemlékezők!

Ma azért jöttünk össze, hogy emlékezzünk.

Emlékezzünk a Pharrajimosra, az 1944. augusztus 2-án az auschwitz-birkenaui haláltáborban meggyilkolt háromezer cigány emberre.

Emlékezzünk azokra a tízezrekre – még a számukat sem tudjuk sajnos pontosan megmondani –, akiket hazánk 1944. március 19-ei német megszállását követően otthonaikból Komáromba, a Csillagerődbe, majd onnan különböző koncentrációs táborokba hurcoltak, és megsemmisítettek.  És emlékezzünk mindazokra is, akik azóta estek a fajgyűlölet áldozatául, mint a négy évvel ezelőtt ezen a napon meggyilkolt kislétai Balogh Mária. Emlékezzünk, mert, ahogy Primo Levi fogalmazott: „az emberek nagyon is hasonlók, az események egyediek, márpedig a történelem eseményekből áll össze, ezekről kell elmélkednünk és ítéletet alkotnunk.”

Emlékezzünk, kedves barátaim, hiszen a legnagyobb áldozat az élet: a megnyomorított, megbéklyózott és kitépett, elvett élet. És ha már a meggyilkoltak életét nem is, de legalább életük értelmét meg tudjuk menteni, ha évről évre megidézzük őket.

Emlékezzünk, kedves barátaim, mert minden demokratának, aki elítéli az utópisztikus rendszerek mindegyik fajtáját, amelyekben az esztelenség diadalmaskodik az ész nevében, és hamis remények változnak végül menetelő hadseregekké, kötelessége ma is emlékezni és emlékeztetni. És minden nemzetnek elsősorban a saját áldozatai előtt kell fejet hajtania, hiszen ki más tenné meg helyette? Igen, tisztelt megemlékezők, nekünk, magyaroknak először is a saját áldozatainkra kell emlékeznünk. Nekünk, kedves barátaim, a mi sirályainkat kell átvinnünk a túlsó partra, nekünk a mi mártírjaink tengerbe bocsátott üzenetét kell megtalálnunk és hangosan felolvasnunk…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor visszatekintünk a múltra, a jelenhez és a jövőhöz szólunk. Nem azért gyűlünk össze a népirtás emlékközpontjában, ahol húsba vágó, életbe markoló, szívet facsaró a fájdalomnak még csak az emléke is, hogy gyermekeink megborzongjanak. Hanem azért, hogy tudják, mit álltak ki az előttük járók. És hogy legyenek helyek, ahol gyermekeink gyermekei is méltón fejet hajthatnak az emlékezés napján a terror áldozatai előtt.

Amikor az áldozatainkra emlékezünk, meg kell siratnunk az elmaradt lehetőségeinket, az életek ki nem teljesedésével elvesztett erőt is. Mert a gyilkos gépezet nem csak apát, anyát, testvért, gyereket, nem egyszer az egész rokonságot vette el, amivel a családok történetében keletkezett soha be nem foltozható hiány, de az élet szerves folytatásának az esélye is odalett.

Ám az áldozatok megszentelik nemcsak a földet, hanem az utánuk jövők sorsát is. Történeteik megóvnak minket attól, hogy az életből csak a saját problémáinkat lássuk meg. És nem elég megrendülni rajta, méltókká is kell válnunk erre az áldozatra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1944-ben mindannyian láthattuk, megtapasztalhattuk és okulhattunk is belőle: ha a nemzeti szolidaritás szövetét elvágjuk valahol, vagy engedjük, hogy egy durva mozdulattal elszakítsák, akkor törvényszerű, hogy az utolsó szálig felbomoljék. Ezért a mai megemlékezés arra is kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy mindenkor ki kell állnunk azok mellett, akik a nemzethez tartoznak, bárhol is, bárkitől is érje őket a sérelem.

Eljött az ideje annak, hogy végre ne méricskéljünk a megpróbáltatások között.
Eljött az ideje, hogy ne méricskéljük, miért különböztetik, bélyegzik meg, vetik ki fájóan sokszor ma is maguk közül az áldozatnak kiszemeltet: nekünk egyforma, kérlelhetetlen szigorral és a törvény teljes erejével kell lesújtani, bárkit is érjen a megkülönböztetés nyelve, vallása, bőrszíne miatt. Mert ez nem többség és kisebbség, hanem emberi méltóság kérdése.
Igen, eljött az ideje, hogy mindannyian kimondjuk: az első perctől kezdve az áldozatok, a mindenkori áldozatok mellett állunk, ahogy kiálltunk a 2008-2009 között elkövetett gyilkosságsorozat áldozatai mellett is.

Sok türelemre, tapintatra és a másik szenvedése iránti megértésre van szükségünk, és ha elég bölcsek vagyunk, ha vannak belső tartalékaink, melyek segítségével át tudjuk élni egymás fájdalmait és veszteségeit, akkor van esélyünk arra, hogy a nehezen kimondott szó eljut lélektől-lélekig. És akkor békévé oldódik majd végre az emlékezés.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A reneszánsz ikonológiájában kétarcú nőként ábrázolják az emlékezetet: egyik kezében könyvet tartott, a másikban tollat. Hűség a múlthoz, kötelesség a jelenben. Kötelesség, mert a kor, amiben élünk, immár nem eltörölni akarja az emlékezetet, hanem elsorvasztani. Ez sem kisebb veszély.

Hagyományainktól elszakadva és a szabadidő társadalmának korunk megmondóemberei által hangoztatott követelményeitől elbutulva, megfosztva az olyasfajta szellemi kíváncsiságtól, mint a múlt nagy műveiben – képzőművészeti, irodalmi vagy zeneművészeti alkotásaiban – való otthonosság, bizony, arra vagyunk ítélve, hogy vidáman ünnepeljük a feledést, és elégedjünk meg a pillanat hívságos örömeivel.

Igen, kedves barátaim, az emlékezetet immár nem az információk hiánya, hanem éppenséggel bősége fenyegeti, így módon – ha nem tennénk ellene – a demokratikus államok egy része is ugyanabba az irányba terelné polgárait, amerre a totalitárius rendszerek: a barbárság uralma felé.

Valóban: gondoljunk csak bele, nem múlik el hónap, hogy ne hívnánk fel a figyelmet valamilyen fontos eseményre, világnapra, ezért már-már jogosan tesszük fel a kérdést: vajon marad-e elegendő nap a naptárban, hogy majd megemlékezzünk a XXI. században történtekről? Vajon marad-e nap, marad-e időnk és figyelmünk arra, hogy a valóban húsbavágó, a Sorsunkat alakító, jövőnket meghatározó eseményeknek is elegendő figyelmet szenteljünk?

A történelem ugyanis nem más, mint az emlékezetben őrzött múlt újragondolása és újra elbeszélése, hiszen a történelem veleje valójában az, amit az emberek gondolnak és mondanak róla. A feladat nem pusztán a tények rekonstruálása, hanem rangsorolás is, hiszen ne feledjük: a válogatás nélküli megőrzés a legkevésbé sem emlékezeti munka. Ezért zavaró, hogy memóriának nevezik a számítógépek információmegőrző képességét, mert ebből éppen a válogatás, a részleges és irányított, elengedhetetlenül fontos felejtés hiányzik. Hiszen miután megismertük és értelmeztük a múltat, fel is kívánjuk használni.

Az emlékezetet pedig egyaránt lehet a jó és a rossz szolgálatába állítani, önző érdekünk vagy mások boldogulásának elősegítésére felhasználni. A megemlékezés, a figyelemfelhívás meddő maradhat, sőt, meg is téveszthet bennünket. Ha szentséggé avatjuk a múltat, akkor megtiltjuk magunknak, hogy megértsük, és tanulságokat vonhassunk le a magunk számára.

Ha viszont köznapivá tesszük azzal, hogy mindig új helyzetekhez kötjük, a kár nem lesz kisebb: nemcsak kiforgatjuk a múltat, de tévesen ítéljük meg a jelent is, és utat nyitunk a jövő igazságtalanságainak.

Tisztelt Igazgató Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Tudom, hogy az ifjabb nemzedékek teljes tudatossággal és lelkesedéssel igyekszenek távolságot tartani a mi múltunktól” – írta Andrzej Wajda rendező Katyn című filmjéhez, melyben több tízezer lengyel hadifogoly szovjetek általi bestiális kivégzésének állít emléket. Majd így folytatta: „A jelen dolgaival foglalkoznak, elfelejtenek neveket, dátumokat, pedig, ha akarjuk, ha nem, ezek alakítanak bennünket, mint nemzetet összes félelmünkkel, aggodalmunkkal együtt, amelyek minden politikai lépésünkben megnyilatkoznak.”

Valóban. Ezért a XX. század történelmének nagy tanulsága az, hogy egy ország ereje nem csak az irodalom, a művészet nagy alakjaiban, a tudományos élet kiválóságaiban, világújító feltalálóiban, híres sportolóiban, hanem az áldozataiban is van. Az Auschwitzra és Gulagra hurcoltak ismeretlen hantjainál, az utcai harcok, a sortüzek, a kivégzések halottainak nyughelyében, és a visszatérők kitörölhetetlen emlékeiben.

Még élő és már elhunyt áldozataink: a kincseink. Ünnepet érdemlők, akik az életnek üzennek. Sorsuk örök önvizsgálatra késztet, és örök energiát ad a nemzetnek.

„Az élet vereséget szenvedett a haláltól, de az emlékezet megnyeri a csatát a semmi ellen” – emlékeztet bennünket a már idézett Tzvetan Todorov.

Tanuljunk ebből! A ma és a holnap a birtokunkban van! Nyerjünk csatát a semmi, a felejtés, a belenyugvás ellen!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(Emberi Erőforrások Minisztériuma)