Farmos, 2013. március 13.

1848. április vége felé Eötvös kultuszminiszter előszobájában egy komoly képű, ám annál fiatalabb tudós állított be. Szepességi magyar, aki tizenhat esztendeig külföldön katonáskodott, majd pedig a prágai egyetemen hallgatott kémiát. Terjedelmes kézirattal jelent meg a miniszter előtt: értekezést írt a kókuszdió illó olajairól, s ezt most nyomtatja ki a bécsi tudományos akadémia. Elmondta, hogy pár hónappal ezelőtt nősült meg, és most ugyan hazamehetne elhunyt apja birtokát kezelni, ámde úgy érzi, a haza nagyobb hasznát veszi, ha kémiai tudományát mint egyetemi professzor értékesíti. Kéri hát a minisztert, nevezze ki egyetemi tanárnak. Eötvös József azonban nem teljesítette a fiatalember kérését. Nem mintha kételkedett volna a tudásában, szakképzettségében, vagy az értekezésében talált volna kivetnivalót. Úgy találta, az akkor szerveződő nemzetőrségbe inkább kellett a tiszt, mint egyetemre az oktató, ezért inkább a győri zászlóaljhoz vezényelték. Így lett professzor helyett százados Görgey Artúr.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide, Farmosra, maguk közé ünnepelni.

Vajon mit is üzen nekünk Görgey Artúr, a forradalom és szabadságharc egyik jelképes alakjának története 165 év távlatából? Talán azt, hogy a történelem értelmetlen események, abszurd véletlenek sorozata, az emberi hiúság és vakság szánalmas példatára?

Nos, aligha. Ez a történet nem mást példáz, mint azt, hogy a jó ügyek mindig megtalálják a maguk alkalmas, építeni akaró és változtatni képes embereit, akiket a Gondviselés a legmegfelelőbb helyre vezet. S lám: Görgey Artúr katonaként nyomban megértette: a haza megvédéséhez elsősorban fegyverre és töltényre van szükség, vegyészként pedig kitanulta a gyutacsgyártás technikáját Bécsújhelyen, s a kormányhoz máris tervet nyújtott be egy ilyen gyár létesítésére.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Forradalom és szabadságharc. Így nevezzük hivatalosan 1848-49 eseményeit: győzelmet és vereséget, dicsőséget és megaláztatást, függetlenséget és rabságot, azt az öt hónapot, ami alatt megjártuk a mennyet és a poklot, azt a húsz hetet, amikor részünk volt az üdvösségben és a kárhozatban, azt a száznegyven napot, ami alatt felemeltettünk, hogy annál nagyobbnak érezzük az alávettetést.

Forradalom és szabadságharc: 1848 magyarjai tudták, hogy nincsen előre elkészített út, csak olyan, amelynek köveit személyesen rakják le. Tudták azt is, hogy már a kivívott szabadság, Magyarország átalakításának első pillanatától veszély leselkedik rá.

Forradalom és szabadságharc: egymástól elválaszthatatlan fogalmak lettek, ahogy a mögöttünk hagyott másfél évszázadban elválaszthatatlan lett számunkra az érzés, hogy az ország átalakítására, a nemzet felemelésére szőtt közös terveink és törekvéseink mindig külső ellenállásba ütköznek.

Igen, kedves barátaim, a forradalom és szabadságharc nekünk, magyaroknak egylényegű, kéz a kézben jár, ezért minden, az ország, a közös jövőnk érdekében hozott döntést, végzett munkát azonnal óvnunk, védenünk kell.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az 1848-as forradalom is kezdettől fogva több ellenséggel vívta a szabadsága, a függetlensége ellen indított harcait. Béccsel, amely hazugsággal próbálta megtartani hatalmát. Hazudott, amikor elfogadta a magyar önrendelkezést, hazudott, amikor aláírta az április törvényeket – hiszen egyetlen percig sem gondolta komolyan.

Ellenségként jelentek meg a császár szövetségesei, akik érdekből kötötték szekerüket a Habsburg birodalomhoz. És ellenséggé váltak a korona azon nemzetiségei, akikben mesterségesen szították a gyűlöletet az új magyar állam ellen. Hazánk, az első felelős magyar kormány ezzel a sokfejű szörnnyel találta szemben magát.

Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, már az 1848-as forradalom első perceiben ott volt a szabadságharc is, amely nem a fegyveres összecsapással kezdődött, azzal, hogy szeptember 11-én Jellasics bán csapatai átlépték hazánk határait, hanem az új, Magyarországot alapjaiban megújítani kívánó kormány hivatalba lépésével.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Farmosiak!

Történt ugyanis, hogy 1848. április 7-én, miután a király megerősítette az első felelős magyar kormányt, egy másik királyi dokumentum is napvilágot látott. Ez az V. Ferdinánd által öccsének, István nádorhoz intézett kézirat közli, hogy az egész osztrák monarchia közös államadóssága igazságos arányban „a magyar korona alatt lévő tartományokra is ruháztassék át.” Az irat persze nem hagy kétséget a bécsi udvar „igazsága” felől sem: ez a summa – áll a levélben – „az összes államadósság mintegy negyedrésze, 10 milliónyi mennyiségű évenkénti adóban” esik majd Magyarországra.

Miközben tehát április elején az udvarhű sajtó a forradalmi állapot megszűnését, egy boldogabb korszak hajnalát és a nemzet „szellemi, erkölcsi és anyagi érdekei rövid idő alatt eddig nem ismert virágzását” ünnepelte, Bécs máris borsos számlát nyújtott be a kormány kinevezése és az április törvények fejében.

Nem csupán az adósságkövetelés összege volt páratlanul szemérmetlen, sőt: teljesíthetetlen, hiszen korábban Magyarország egész költségvetése 11 és fél millió forintra rúgott, amiből tehát évente tízet követelt az osztrák udvar, de a magyar államkassza helyzete még ennél is súlyosabb volt. Azt ugyanis a Batthyány-kormány hivatalba lépésének idejére szinte teljesen kiürítették.

Lám csak: nincsen új a nap alatt! A kincstárba az első negyedévben befolyt összeg kisebb felét elköltötték, a túlnyomó részét pedig még április 7-e előtt egyszerűen Bécsbe szállították. Úgyhogy amikor az új pénzügyminiszter, Kossuth Lajos átvette a tárcáját, és leltárt készített, a kincstárban írd és mondd 402 565 forintot talált. Ebből az alig félmillióból kellett volna Magyarországot teljesen, gyökeresen átépíteni, egy új adminisztrációt megszervezni, és mindenekelőtt előteremteni azt a csillagászati összeget, mellyel az állam tartozott kárpótolni a nemességet a jobbágyfelszabadításért, a küszöbön álló háborúról már nem is beszélve.

A pesti hazafias sajtó toporzékolt dühében, amiért Bécs ilyen átlátszó manőverrel akarta a forradalmat elgáncsolni. Amikor a Wiener Zeitung a királyi kéziratot az adósság áthárításáról közzétette, a radikális Pesti Divatlap így kommentálta azt: „fizesse, aki csinálta!”

A Pesti Hírlap továbbment, és feltette a kérdést: vajon egyáltalán a magyar törvényhozás megbízásából történt-e ennek az adósságnak a felvétele? Vagy talán magyarországi beruházásokra fordították ezeket a kölcsönöket?

A bécsi kormány sajtójában nem sokat késett a leplezetlen válasz: ha Magyarország államadósságának reá eső részét nem akarja fizetni, mi lesz ennek a következménye? Semmi egyéb, mint nyílt háború, semmi egyéb – szólt a fenyegetés –, mint hogy Magyarországot másodszor is német vérrel kell meghódítanunk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Persze a nehéz helyzetre, a hatalmas ránk kényszerített birodalmi adósságra és az államkincstár kifosztására máris volt, aki rögvest gyógyírt ajánlott: a bécsi nemzeti bank hatalmas kölcsönt kínált. Természetesen azzal a feltétellel, ha Magyarország lemond pénzkibocsátási szándékáról. Kossuth azonban nem fogadta el az ajánlatot: az országot s a kincstárat önerejéből szerette volna talpra állítani.

Tudta ugyanis, hogy az ilyesféle kölcsönt nem adják ingyen. Valakinek, valamikor bizony vissza is kell fizetni. Sőt, van a nyakló nélkül felvett hiteleknek egy másik természete is: rászokik, és függővé válik az ember. Az az állam, amely saját ereje helyett mindenben külső támogatásra szorul, gyenge és sebezhető. Nem csoda, ha más országok is csak szánakozva néznek rá. Magyarország pedig a — pénzügyminiszter Kossuth szavaival — „éppen akkor fektette le hitelének alapját, midőn az általános európai pénzkrízis közepette csaknem minden országé bomlásnak indult.”

Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!

Ma különösképpen nem árt, ha visszatekintünk, és megemlékezünk róla, miként is lett végül saját pénze Magyarországnak 1848-ban. Idézzük csak meg Wodianer Sámuelt, aki két láda aranyat, Zichy-Ferrarist, aki öt mázsa asztali ezüstjét, meg a többieket Kiss Ernőtől Széchenyiig, akik súlyos ládányi kincseket, magánvagyonukat áldozták arra, hogy az új magyar pénznek nemesfém-fedezete legyen. Mert még a forradalmi helyzet és a drámaian üresen tátongó kincstár sem lehetett elég erős indok arra, hogy Magyarország a semmire, légvárakra építse új önmagát. Építette hát az áldozatvállalás, az adakozás szellemére. S ha már lettek, saját jövedelmeire, megtermelt javaira.

Magyarország tehát a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal kötött szerződés értelmében 12.5 millió forint értékben egy- és kétforintos bankjegyeket bocsátott ki. Ausztria természetesen nyomban bejelentette a tiltakozását az új magyar bankjegykibocsátás ellen, és eltiltotta az osztrák pénzintézeteket a Kossuth-bankók elfogadásától.

De Kossuth népe, mely „az áldozatra lelkesülve van”, nem hátrált meg. Nem hátrált meg akkor sem, amikor a nyár végén, miután Bécsben elhatározták, hogy végleg semmibe veszik nem csak az adott szót, de a király által szentesített törvényeket is, és leszámolnak Magyarországgal.

Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek!

A történet folytatását mindannyian ismerjük, még az iskolás gyerekek is tanulták. Talán vannak, akik a magyar sors tragédiáját olvassák ki ezekből az eseménykeből. Azt, hogy nekünk, magyaroknak végül semmi sem sikerült. Mert hiába küzdöttünk meg hősiesen a győzelemért, végül csak vereséget szenvedtünk. Hiába vívtuk vissza az országot magunknak, végül csak elvették tőlünk azt. Hiába szereztük vissza a szabadságunkat, végül csak rabság lett belőle.

Igen, hangzik – a gondolatsor végén – a következtetés: vesztes nép vagyunk. A hiábavalóság nemzete. Mert minden tettünk, minden cselekedetünk, minden diadalunk, amire büszkék lehetnénk, hiábavaló volt.

De vajon így van-e mindez? Vajon igaza van-e azoknak, akik a történelem nagy pillanataitól is – csakúgy, mint a hétköznapok küzdelmeiben – egyedül a látványos és azonnali sikert fogadják el eredménynek? Nem csupán arról van-e szó, hogy olyasmit kérünk számon a múltunkon, ami korunk egyik jellegzetes problémája: a gyorsan megtérülő és látványos hasznot?

Valljuk be, kedves farmosiak, a történelmünk nem szemlélhető úgy – bármennyire is szeretnék egyesek ilyennek láttatni –, mint egy gazdasági vállalkozás, amelyről világos képet ad a bevételek és a kiadások egyenlege.

Gondoljunk csak bele: hol lennénk mi, magyarok, ha 1849-ben, a világosi fegyverletétel után az előttünk járó nemzedékek úgy zárták volna le a nemzeti történelmünk főkönyvét, hogy most már nem éri meg magyarnak lenni? Mi lenne velünk ma, ha azzal a tapasztalattal tértek volna haza a honvédek, hogy bizony ráfizetés ragaszkodni a magyarságunkhoz, hiszen túl nagy kockázatot vállaltunk, belebuktunk, ezért jobb mihamarabb túladni a veszteséges bolton?

Nem, tisztelt hölgyeim és uraim, a történelem, 1848-49 története nem a számokból, adatokból kiolvasható, kiszámítható és matematikai műveletekkel kifejezhető logikára oktat. Hanem arra, hogy a történelem az érző, álmodó, vágyaiért áldozatot is vállaló, és önmagát, emberi mivoltát meghaladni is képes ember alkotása.

Arra oktat, hogy az életünkben vannak olyan kapcsolataink – és azt gondolom, ezek vannak, ezek kellenek, hogy többségben legyenek –, amelyek nem a haszonelvű mentalitáson alapulnak, ezért nem lecserélhetőek, ha ez a partnerség éppen nem nekünk kamatozik. Ilyen a hitünk, a családunk és ilyen a nemzeti hovatartozásunk.

És arra oktat, hogy – szemben az üzlet világával, ahol egy csődbe ment vállalkozás nyomtalanul képes eltűnni és örök feledésbe merülni – a történelemben még a legkeserűbb bukásnak is következménye van, a legreménytelenebb időszakok hasztalannak tűnő kitartása is egyszer eredményt, gyakran fényes győzelmet hoz.

Ha nem így lenne, akkor nem kényszerült volna az udvar alig két évtizeddel a bukás után kiegyezésre. Ha nem így lenne, akkor 1956. november 4-ét, a forradalom eltiprását nem követte volna 1990 áprilisa, az első szabad parlamenti választás. És ha nem így lenne, akkor a mostani erőfeszítéseink is hiábavalóak lettek volna, és IMF gyámság alá helyezve, megkurtított nyugdíjakkal és bérekkel fizetnénk a bankok sarcát és a hatalmas közműdíjakat idegen cégek extra profitját növelendő.

Kedves Farmosiak!

Magyarországnak ma egyetlen ellensége van: saját kishitűsége. Jó, ha tudjuk a beletörődésről és a reménytelenségről, hogy az nem a magyarok szívében termett! Ez egy ocsmány fertőzés, ami eltorzította az életünket, s amit a nemzet ezennel kivet a testéből! Ettől látjuk fásultnak, meggyötörtnek, becstelennek és javíthatatlannak a világot, ami körülvesz. De ez nem mi vagyunk!

A mi hazánk egy tehetséges ország. A magyaroknak tehetsége van – nemcsak a nagy, világrengető újításokhoz, a zenéhez, vagy a sorsfordító találmányokhoz – mert ahhoz csak keveseknek van.

A magyaroknak a legnagyobb tehetsége az értelmes, szép és becsületes munkához van. Ne tévesszen meg minket, ha a mögöttünk hagyott évtizedekben nem ilyennek láttuk a hazánkat. Mert nem a saját útját járta. Zsákutcában jártunk, ahová a magyarhoz méltatlan, tehetségtelen kormányzás vitt miket.

Azonban minden tévútról vissza lehet fordulni, és mi vissza is fordultunk, vissza is kapaszkodtunk a lejtőről. Már meg is vetettük a lábunkat, az elöl állóknak pedig húzni kell a többieket, mert egész Magyarország ebbe a kötélbe kapaszkodik! Vinni kell a beletörődötteket, a kesergőket, a bizalmatlanokat, a reményteleneket is, mert belőlük lesznek a ráébredők, a megerősödők, a megnyílók, s az erőnk velük is megsokszorozódik!

És akkor Magyarország – Kossuth szavaival – ismét olyan lesz, hogy „a pokol kapui erőt nem vesznek azon”.

Kedves Farmosiak, kívánok Önöknek vas egészséget, sok erőt, kitartást, jó szomszédot, megértő társat, munkát, aminek haszna, értelme és gyümölcse van!

(Parlamenti Államtitkárság)