Elhangzott: Múzeumok Majálisa kulturális fesztivál,
Nemzeti Múzeum lépcsője, 2013. május 11.

Richard Heber igen gazdag angol uraság volt. Ahogy az ilyen előkelőségeknél lenni szokott, neki is volt egy szenvedélye: könyveket gyűjtött. Ez a passzió azonban lassanként olyannyira átfűtötte valamennyi porcikáját, hogy szakított minden emberi kapcsolatával, és nem volt látható egyebütt, mint könyvtárakban, könyvesboltokban és árverési termekben.

Ám igazi, vérbeli könyvdühönccé nem határtalan gyűjtőszenvedélye tette, hanem az, hogy valójában nem is érdekelte, mi volt a könyveiben: pusztán a mennyiségre pályázott. Ennek köszönhetően egyes becslések szerint teljes gyűjteménye valóban tekintélyes méretűre terebélyesedett, közel félmillió kötetre rúgott, ám pontosan senki, még Mr. Heber maga sem tudta megmondani a pontos számot, hiszen könyveit nyolc különböző helyen tornyozta fel. Külföldi vásárlásait végül már haza sem hozatta, hanem házakat bérelt számukra Párizsban, Antwerpenben, Brüsszelben és Genfben.

Ezek a házak azonban sajnos nem voltak egyebek, mint könyvbörtönök: amelyik ritka kötet az uraság mániájának köszönhetően odakerült, el volt zárva mindenkitől. Még gazdája sem méltatta többé egy pillantásra, hiszen a tomboló szerzési vágy abban a pillanatban elcsitult, mihelyst a kívánt könyvet magáénak tudhatta. Csupán halála után nyíltak fel a könyvcellák, és a több mint 200 napig tartó árverésen kerülhettek ismét méltó kezekbe a kötetek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket a Múzeumok Majálisa évnyitóján! Nagy öröm számunkra, hogy ilyen szép számban megjelentek ezen a csodálatos ünnepen, cserében ígérjük, hogy a bogaras angol úriemberrel ellentétben nem tartjuk elzárva Önök elől az értékeket!
Hiszen – ahogy Márai fogalmazott – az emlékeink arra valók, hogy megosszuk azokat. Egy régi, megsárgult fotó, egy hajdani diadalra emlékeztető, porlepte érem, a dédmama padláson fellelt szelencéje akkor elevenedik meg újra, ha kézbe veszi valaki, megsimogatja, ha gondol róla valamit, ha megindítja őt.

Ma már csak egységes magyar kultúra van
A kultúra igazi megújuló erőforrás, sosem fogyó érték, hiszen aki őrzi, nem lesz szegényebb attól, hogy átadja. Kreativitásunk, alkotóerőnk nem csökken, sőt növekszik, ha másokat is gyarapítunk vele. Ha kihasználatlanul marad, ha nem éljük át, ha egy csepp gondolatot sem érlel – örök hétköznapot írhatunk a naptárunkba, és mindannyian szegényebbek leszünk. T. S. Eliot amerikai író egyenesen úgy fogalmazott: a kultúra az, amiért érdemes élni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Múzeumok Majálisa arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem veszíthetjük el a kapcsolatot a múltunkkal, mert ha eldobjuk tárgyainkat és hagyományainkat, magunkra maradunk. Formába kell öntenünk az időt, különben elveszünk a történelmünkben, nem tudjuk megmondani, hogy hol vagyunk. Így nem találunk el céljainkhoz sem. Ki kell jelölnünk bizonyos helyeket, meg kell jelölnünk a tájékozódási pontjainkat ahhoz, hogy mindig hazataláljunk.

Igen, kedves barátaim, azért jövünk el, azért járunk múzeumokba, hogy egyszerre lássuk a múltat, és erőt merítsünk a jövő számára. Csak így érezhetjük magunkat egész embernek. Évezred és évezred közé szorítva igyekszünk körülhordozni tekintetünket. Körültekintünk, hogy ne csak a pillanatot lássuk, amely pillanat falja a perceket, órákat, éveket. Körbenézünk, mert érteni akarjuk az időt, és tudni akarjuk a helyünket. Körültekintünk, mert látni akarjuk mindazokat, akikkel közös feladataink vannak. Az idő megtanított bennünket arra, hogy alkotni, építeni úgy érdemes, ha figyelünk arra, hogy az építőkövek pontosan az alapok fölé kerüljenek.
Ha így teszünk, látni fogjuk, hogyan emelkedik az a roppant torony, amit ezeréves magyar történelemnek hívunk. A mi dolgunk az, hogy amit ezer év magyarsága tűnő éveiben felrakott, annak megtartó habarcsává váljunk, s ugyanakkor nem romló alapjául szolgáljunk a minket váltó nemzedékek munkájának.

Kedves Barátaim!

A múzeum valóban nem afféle arisztokratikus magángyűjtemény, hanem jóval több, mint amit a falai közé képes fogadni: a tanulás közintézménye, műhely, ahol minden korosztály újraírhatja a hagyományt, azaz meghatározhatja viszonyát a tradícióhoz, megdolgozhat a múltjáért.

Hiszen „kultúrát nem lehet csak úgy örökölni” – figyelmeztet bennünket Kodály Zoltán. „Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk.”

Valóban így van, tudniillik szüntelenül és szükségszerűen, a saját értelmezésünk szerint válogatunk egy hatalmas és egyre bővülő kulturális örökségből. A múzeumaink abban nyújtanak segítséget, hogy velük, rajtuk keresztül újra és újra elmeséljük a közös múltat. Az a küldetésük, hogy megmutathassák mindazokat az alkotásokat, amelyek rólunk, a hazánkról, az emberi kapcsolatainkról, a világunkról és talán a jövőnkről mesélnek.

A némaságra ítélt alkotásoknak rendező elv mellett befogadókra van szükségük, akik megfejtik a szándékaikat, kifürkészik a kiállított tárgyak titkait, megfejtik a történeteiket. Ebben, vagyis a befogadók toborzásában nyújt segítséget ez a rendezvény, amely a Magyar Nemzeti Múzeum kezdeményezése, és már 1996 óta biztosít teret gyűjteményeinknek arra, hogy itt, a kertben csábítsák a falaik közé a látogatókat.

A Múzeumok Majálisa az idén lett felnőtt, nagykorú: 18 éves. Nagykorú ugyan, ám szerencsére mégiscsak kamaszosan fiatal hevület hatja át minden tekintetben: divatos küllemében és friss programjaiban. Az itt kiállító múzeumok pezsgő, közönségbarát, a látogatók igényeihez alkalmazkodó interaktív közintézménnyé váltak, ugyanis a jó múzeumok nem elsiratják a múlt emlékeit, hanem helyzetbe hozzák azokat. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy múzeum akkor szolgálja leginkább a látogatóit, akkor tiszteleg legméltóbban a kultúra, az értékek előtt, ha a kiállítóterek mindig és mindenkor élettel telnek meg.

Ennélfogva  ezen a majálison a régészeti ásatások titkai mellett az érdeklődők végigizgulhatják a Sportmúzeum birkózóversenyét, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kard- és pisztolypárbaját, aktív részesei lehetnek Tyson rap-showjának, sőt, az Országos Színháztörténeti Múzeumnak köszönhetően akár 5 perc alatt színészdiplomát is szerezhetnek!

Ebben a térségben sok jelentős alkotónkról, számos kiváló emberről mondogatták, hogy szinte intézmény volt. Nos, mi – éppen ellenkezőleg – azt szeretnénk, ha ezt az intézményt, a múzeumot tartanák nagyon is emberinek.

Kedves Barátaim!

Azt mondja Buddha, hogy „…semmit nem birtokolunk, csak megőrzünk egy darabig.” Majd hozzáteszi: „Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Ha megszorítod, eltűnik. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” 

Valahogy így vagyunk a múzeumi tárgyakkal is, és talán ez a gondolat lehetne a Múzeumok Majálisának mottója is. Megőriztük, megőrizzük a jövő nemzedékek számára a felbecsülhetetlen kincseket, szabadon tartjuk, bárki megnézheti őket, hogy örökké a nemzet közösségének birtokában legyenek.

Ennek fényében kívánok valamennyiüknek kellemes hétvégét, tartalmas szórakozást.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Emberi Erőforrások Minisztériuma)