Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár pedagógus napi köszöntője.

Tisztelt Kollégák, kedves Barátaim!

Az első szó a köszöneté: köszönöm a magyar gyerekek és fiatalok nevelésének odaszánt életeteket.

Tudom, sokféleképp gondolkodunk, megszámlálhatatlan hatás ért és ér bennünket nap, mint nap, s így sokféle árnyalata van a világlátásunknak. Mégis úgy fordulok hozzátok ezen az ünnepen, mint akiket egyetlen nagy közösséggé nemesít a legszebb küldetés: a jövő nemzedék nevelésének felemelő és szorító tudata. Szép és vigasztaló közhelyek sokaságát sorolhatnám, hogy feledtetni igyekezzem a hétköznapok rátok nehezedő gondjait, keserveit, a modern kizsákmányolás számtalan apróbb-nagyobb anyagi, társadalmi, lélektani terhét. Nem teszem. Ennél sokkalta többre becsülöm a magyar tanítót, neveljen bár bölcsődés- vagy óvodáskorút, kisiskolást, kis- vagy nagykamaszt, ifjú egyetemistát, főiskolást.

Évek, évtizedek óta mindnyájan tudatában vagyunk a változtatás szükségességének. Hogy mi nem volt jó, min kellett változtatnunk, azt sokféleképp ítéljük meg. Hiszen ahányszor szavazóurnákhoz járultunk, annyiféle irányba, annyiféle módon képzeltük el a változtatást. Legyen az iskola szabadabb, legyen az iskola kevésbé szabad, nem szabad keményen fegyelmezni, végre keményen kellene fegyelmezni, ne mondják meg, mit és hogyan tanítsunk, mondják meg végre, mit és hogyan tanítsunk, ne ellenőrizzék, mit és hogyan tanítunk, ellenőrizzék végre, mit és hogyan tanítunk… És voltak és vannak – jogos – állandó vágyaink, első sorban az, hogy ha már a nemzet napszámosai vagyunk, legalább a napszám legyen annyi, hogy ne kelljen a lyukas harisnyánkat nadrággal takarni, mert kilátszik a lyuk a szoknyából.

Ám nem csak a lyukas harisnya, a nehezen fizethető számlák, a hóvégi gyötrő filléreskedés miatt fáj a kevés fizetés. Társadalmi szinten főképp azért fáj, mert nem kapjuk meg a munkánkért méltán kijáró megbecsülést a mára könnyen meggazdagodott rétegtől, vagy a mi diplománknál ugyan nem többet érő, csak éppen többet fizető diploma birtokában jóval többet keresőktől. És ami a legfájdalmasabb, itt-ott azoktól a szegényektől sem, akik a „fehéringes” tanáremberben nem a gyerekük nevelőjét, hanem valami képtelen logika mentén az ellenségét látják.

Hiszitek-e, hogy ezen lehet változtatni? Ha igen, akkor tudnotok kell, hogy minden intézkedést, törvényt, jogszabályt, amely ennek a kormánynak a választási programjában megígért oktatáspolitikát megvalósítandó született, az elképzelhető összes szakmai és civil szervezet is véleményezte, tízszer és százszor átgondoltuk, ha kellett, módosítottuk, és az az Országgyűlés fogadta el őket, amelyet a mi szavazataink juttattak döntési helyzetbe.

Kétségeink, kétségeitek lehetnek, hogy a valóságban hogyan fognak működni ezek a jogszabályok, de egyet ne tegyünk, ne tegyetek: ne győzzön bennetek a kishitűség, ne legyintsetek, hogy na, már megint kezdhetünk elölről mindent, ebből sem lesz semmi, marad a mázsás teher a vállunkon és a kuncogó krajcár a zsebünkben. Ez egyenlő volna a reményvesztéssel, a reményvesztés pedig a felemelkedés halála.

Most 2012-t írunk. Mint tudjátok, a pedagógus életpályamodellnek már többször nekifutottak, de először történt az meg, hogy a kormány és az országgyűlés óriási többsége törvénybe foglalta az igazságos, méltányos és minden pedagógusra alkalmazandó életpályamodellt.  Bízzatok bennünk, mint ahogy mi is bízunk bennetek. Higgyétek el a jó szándékunkat, ahogy mi elhisszük, hogy a jó szándék beszél közületek azokból is, akik eleve kételkednek minden lépésünk sikerében. Bízzatok a szakmai hozzáértésünkben, mint ahogyan mi is mindent a ti szakmai hozzáértésetekre alapozunk.

Ennek reményében köszöntelek benneteket, tisztelt Kollégák, kedves Barátaim, 2012 ragyogó későtavaszán, a pedagógusnapon.

Az első és az utolsó szó is a köszöneté a munkátokért, a nemzetünk alázatos és odaadó szolgálatáért, a sikereitekért és a gyerekeink nektek köszönhető tudásáért, erkölcsi, testi és lelki fejlődéséért.

(kormany.hu)