Milyen kihívások miatt kezdték el az új oktatási törvény koncepciójának kidolgozását? Mi a véleménye Hoffmann Rózsa oktatásügy államtitkárnak a törvény kritizálóiról? Megtudhatja a HírExtra vele készült interjújából.

Amikor elkezdték megalkotni az új oktatási törvényt, mi volt a legsúlyosabb kezelendő probléma?

Hosszasan sorolhatnám azokat a problémákat, amelyek - különösen az elmúlt nyolc esztendő során - a magyar közoktatásban felhalmozódtak. Mivel gyakorló pedagógusként, egyetemi katedráról, a tanárképzésből illetve továbbképzésből érkeztem az államtitkári székbe, értem és ismerem az oktatás legtöbb területének gondjait.

A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a felső- és a közoktatás is csak hiányosan tölti be azon hivatását, amelyre rendeltetett. Feladta azt a pedagógiai kultúrát, amelynek sikereit köszönhette, amelynek révén kivívta Európa és a világ elismerését.

Az utóbbi években megerősödött az a filozófia, amely szolgáltatásnak tekintette az iskolát: a magyar tradícióktól idegen közgazdasági, minőségirányítási, mérési-értékelési-elszámoltatási mechanizmusokat honosított meg az oktatási rendszerben. A felsőoktatáson belül hasonló tendenciáknak lehettünk szemtanúi, a minőségelvű oktatás helyébe a mennyiségelvű, koordinálatlan tömegképzés lépett.

A gondok láttán országgyűlési képviselőként szakértő társaimmal már az előző ciklusban megkezdtük egy olyan új felső- és közoktatási koncepció kidolgozását, amely nemzeti közérdeknek tekinti az oktatást.

A tervezetek egyértelművé teszik, hogy a korábbi, a diákok kegyeit kereső szolgáltató szemlélettel ellentétben az új oktatásirányítás az oktatást közszolgálatnak tekinti.

A közoktatási rendszeren belül visszahelyeztük méltó helyére a nevelést. A hét éve lecsupaszított Nemzeti Alaptanterv tartalmi feltöltésével meghatározzuk a minden egyes diáknak alanyi jogon járó, kötelezően átadandó magyar és egyetemes műveltség és a 21. század igényeit kielégítő korszerű ismeretek minimumát. Egyenlő hangsúllyal jelenítjük meg a felzárkóztatást és a tehetséggondozást.

Szakítva azzal az Európában példátlan gyakorlattal, hogy a magyar közoktatás negyedszázada külső kontroll nélkül működik, megteremtettük a támogató-segítő-ellenőrző rendszert, amelytől komoly minőségjavulást remélünk.

Az elmúlt esztendők intézkedései alaposan megtépázták a pedagógusok tekintélyét. A pedagógustársadalom kiszolgáltatott, bizonytalan helyzetbe került. Azon szilárd meggyőződésünk alapján, hogy a jó iskolarendszer legbiztosabb alapja a felkészült pedagógus, akinek munkájára nem kevesebb, mint a nemzet jövője épül, olyan pedagógus életpálya-modell koncepcióját tettük le az asztalra, amely a fizetések jelentős emelésével helyreállítja a pedagógus pálya presztízsét, és kiszámítható életpályát kínál a pedagógusok számára.

A finanszírozás örök kérdés: hogyan és mikorra oldható meg?

Ez az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés. Az ország súlyos helyzetének ismeretében fájó szívvel ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy akkor jut több pénz az oktatásra, ha beindul a gazdaság motorja és kikeveredtünk a fojtogató adósságcsapdából.

Ha minden reményeink szerint teljesül, akkor 2012-ben az oktatás egy olyan felfelé ívelő pályára állhat, amelyben fokozatosan javulnak a feltételek, emelkedik a pedagógusok fizetése. De hangsúlyozom, ez nem felelőtlen ígéret, hanem szándék, remény, akarat, amelynek megvalósulása a külső és belső körülményektől függ.

Az iskolai agresszió egyre nagyobb probléma, hogyan tehetnek ez ellen?

Az erőszak terjedése komoly probléma, de gyökere nem az iskolában keresendő. Amikor valaki agresszíven lép fel az iskolában, akkor azért a legritkább esetben az intézmény a felelős. E jelenségeket szinte kivétel nélkül mindig az otthoni, vagy a társadalomból jövő feszültség gerjeszti, az erkölcsi rend megbomlása, a fékek hiánya idézi elő.

Éppen ezért ennek a kérdésnek a megoldása nemcsak az iskolákon múlik. A problémát egyidejűleg kezelő, olyan összehangolt kormányzati cselekvésre van szükség, amely orvosolja a szociális gondokat, munkahelyeket teremt, javítja a jövedelmi viszonyokat, reményt ad a ma még reménytelen élethelyzetben lévőknek.

Az iskola annyiban segíthet, hogy családias légkört teremt és magas színvonalon neveli-tanítja a gyerekeket. Sokat kell foglalkozni velük, nemcsak a tanítási órák keretein belül.

Jó lehetőségeket kínálnak például a közös kulturális programok, sportrendezvények, kirándulások, játékok, versenyek, közös zenélés, táncolás stb.

Nagyon fontos az is, hogy az iskola olyan követelményrendszert építsen ki, amely kiszámíthatóságával biztonságot jelent a gyerekek számára. És legalább ennyire fontos, hogy a rendszer középpontjában a gyermek álljon, akitől követelünk, mert szeretjük.

Milyen eszközt lehet alkalmazni, ha megvalósul valamilyen formában az agresszió?

A modern pedagógia széles eszköztárral rendelkezik. A leghatékonyabb az érdekes, élvezetes tanítás, valamint a jutalmazás, a dicséret. De a fegyelmezésre, a büntetésre is szükség van. Olykor már a szemöldökráncolás is kellő figyelmeztetést jelent. Máskor ennél erőteljesebb jelzésekre lehet szükség.

Sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a fegyelmezés egyrészt annak szól, aki valamit elkövetett, de egyben szól annak a közösségnek is, amelyben a rendbontás történt. A büntetés elmaradása következmények nélküli világhoz, szélsőséges esetben anarchiához vezet.

Mielőtt bárki téves következtetésre jutna, sietve jegyzem meg, hogy pedagógusként a jutalmazás híve vagyok, a büntetést nem a nevelés céljának, hanem egy szükségképpen és szakszerűen, mindig negatív érzelmek nélkül alkalmazandó eszközének tartom.

Pokorni Zoltán bírálta az oktatási törvényt, sőt olyat is említett, hogy nem tud önnel egyeztetni.

Ezt a témát egyesek szeretik a Fidesz és a KDNP harcának beállítani, holott nem az. Ezt a fajta viszályszítást különösen erőltetett kísérletnek tartom a magam esetében, mivel előbb voltam fideszes, mint kereszténydemokrata politikus, a Fidesz Kulturális Tagozatát ma is én vezetem.

Az oktatási törvény kidolgozása során nem pártpolitikai, hanem szakmai szempontokat tartottunk irányadónak. Ezzel együtt is a javaslatok kiérlelésében fideszes oktatási szakemberek is szép számmal részt vettek.

Ami pedig az egyeztetést illeti, szeptember 24-én adtam át első ízben a felsőoktatási törvény koncepcióját Pokorni Zoltánnak, kérve, hogy kezdjük meg róla a nézőpontok egyeztetését. Nagyon sajnálom, hogy a médiában a tényeknek ellentmondó állítások jelentek meg.

A HÖOK is sokat kritizálja a felsőoktatási törvényt.

Ez igaz, bár a bírálatuk lényegében három ponton érintette csak a törvényt, amelyek közül egyik sem tartozik a felsőoktatás legégetőbb kérdései közé. Ugyanakkor több korábban kifogásolt pontot sikerült tisztáznunk, és a kritikus kérdésekben is valamelyest közeledtek egymáshoz az álláspontjaink.

Konkrétan a vizsgák számára, a kreditszűrésre, a hallgatói képviseleti arányokra gondolok. Továbbra is fenntartjuk viszont azt az álláspontunkat, hogy aki negyedszerre sem tudja megtanulni például az anatómiát, annak nem biztos, hogy orvosnak kell lennie. Vagy aki a filozófiatörténet vizsgát nem képes negyedszerre sem letenni, annak a tanulási képességeiben vagy akaratában van némi hiányosság, így nem szükséges, hogy megmaradjon a bölcsészeti pályán. A felsőoktatási törvény tervezetéhez kétszáznál jóval többen hozzászóltak a nemzeti konzultáció keretében: a sok javaslat többnyire pozitív véleményekkel párosult.

A felsőoktatási törvény koncepcióját sokan kritizálják ugyan, de érdekes módon mindenki csak egy-egy részletét bírálja. A bírálatok – három kivételével – mind építő jellegűek. Kifejezetten sikernek tartom, hogy nem átfogó kritikák érkeznek a javaslatra. Nagyon jól tudtuk, amikor elkezdtük, hogy darázsfészekbe nyúlunk: egyes részletkérdésekben bizonyos csoportok egyéni érdekei sérülhetnek, amit persze nem tűrnek szótlanul. De nem hátrálhatunk meg: a felsőoktatási rendszer újjászervezése és az ország újjáépítése a tét. Amit elkezdtünk, be is fogjuk fejezni.

Azt tudja, hogy a HÖOK miért ilyen ellenséges?

Miért gondolja, hogy a HÖOK ellenséges? Kezdetben talán lehetett volna a viszonyt így is jellemezni, bár én az első indulatosabb reakciókat is sokkal inkább a bizalmatlanság, mintsem az ellenségesség megnyilvánulásának tartottam.

Az egyeztetési tárgyalások során ez a fajta bizalmatlanság jelentős mértékben csökkent. A HÖOK belátta, hogy partnerként és nem ellenfélként tekintünk rájuk, és ez akkor is így van, ha néhány kérdésben netán fenn is marad a véleménykülönbség. Úgy gondoljuk, hogy a ma diáksága a holnap értelmisége lesz: közös érdekünk, hogy felkészült, széles látókörű fiatalok kerüljenek ki az egyetemekről, főiskolákról.

Megvannak a jövő évi számok az államilag támogatott felsőoktatási helyekre. Hogyan lehetne a képzésszámokat és a piaci igényeket összehozni?

Bár tökéletes harmóniát sohasem lehet a képzés és a piac igényei között teremteni, azért törekszünk rá.

Ehhez arra volna szükség, hogy a piac minden évben korrekt előrejelzést adjon a három vagy öt év múlva jelentkező igényekről. Ez sehol a világon nem működik ilyen direkt formában. Ezért nem tehetünk mást, mint hogy becslésekkel és a fejlett országok arányszámaival dolgozunk.

A piac igényei meghatározóak ugyan, de nem lehet csak ezen igények után menni. Nem lehet a felsőoktatás térképét egyik pillanatról a másikra pusztán a prognosztizált tervszámokra építve átrendezni. Hiába nagy például a kereslet a műszaki szakemberek iránt, ha nincsenek erre a pályára készülő, a követelményeknek eleget tenni tudó jelentkezők. Nem tölthetjük fel alkalmatlan, gyér tudású jelöltekkel a férőhelyeket. Ha a fiatal nem tudja a matematikát, a geometriát, akkor könnyen olyan hidat fog majd tervezni vagy építeni, amelynek nem ér össze a két vége.

Azt sem lehet megjósolni, mennyi ókortörténészt tud eltartani az ország a jövőben, illetve hogy milyen konkrét hasznot hajtanak majd ők a gazdaságban. Valószínűleg nem fognak termelni direkt módon. A képzésükről mégsem mondhatunk le, hiszen kultúrát teremtenek, növelik az ország kulturális színvonalát, azaz az emberek életminőségét. Áttételesen ez is termelő érték.

Hogyan lesznek fizikatanáraink?

Ez egy hosszú távú feladat. Először is a közoktatásban kell ismét megszerettetni a természettudományokat. Olyan programok, módszerek, tananyagok kellenek, hogy a gyerekek élvezzék az órákat. Vissza kell hozni a kísérletezést. És ismét lehetővé kell tennünk a gimnáziumi természettudományos tagozatok szerveződését. A folytatás az egyetemi tanárképzés megújítása. Ha tanárhiány lépne fel (ami jelen pillanatban sajnos valószínűnek látszik a közeljövőre nézve), külön anyagi ösztönzők bevezetésére is sor kerülhet.

(hirextra.hu)