Hoffman Rózsa július 16-án a Lánchíd Rádió műsorában szerepelt. Szó szerinti leirat.

Műsorvezető: 30 éve tanít. Élete a pedagógia és minden vágya, hogy javítson az elmúlt években sokat romló oktatási viszonyokon hazánkban. Stúdiónk vendége az alig több, mint egy hónapja kinevezett oktatási államtitkár, Hoffmann Rózsa, aki július 14-én este járt a Lánchíd Rádióban. És hogy ennek mi a jelentősége, azt hamarosan magától az államtitkártól tudhatják meg. Aki a színfalak mögé néz, Barna Dóra.

Riporter: Honnan érkezett ebben a nagy melegben most ide a stúdióba.

Hoffmann Rózsa: A Francia Köztársaság nagykövetségéről, ugyanis július 14-e van, a franciák nagy nemzeti ünnepe. Én pedig franciaszakos vagyok eredetileg és mióta parlamenti képviselő lettem, a francia – magyar parlamenti és frankofon parlamenti kapcsolatokat hát elég aktívan művelem.

Riporter: Hogyha jól tudom, akkor ön a családjával Bakonyszentlászlón él. Ez egy nagyon szép kis település. Azt reméltem, hogy esetleg tud arról mesélni, hogy ott most milyen az idő. De hát akkor a sok munkássága mellett nem volt ideje még oda jutni.

Hoffmann Rózsa: Bakonyszentlászló ahhoz elég messze van, hogy ebben a hajszában, amiben most vagyok, naponta haza járjak. Korábban sem tudtam megoldani, amíg nem voltam államtitkár. Arra nagyon ügyelek, hogy minden hétvégén haza tudja menni. Ez többnyire sikerül is. Van, amikor csak egy napra, szerencsésebb esetben két napra. Férjem viszont éppen ma ment vissza, mert velem volt itt Pesten egy-két napot és mondja, hogy pokoli meleg van, de a házunk jó hűvös, sok a fa a kertben és azért ott más elviselni a hőséget, ahol sok oxigén van és legalább este ki lehet ülni a kertbe.

Riporter: Az oktatás területén, hogyha már a hőségről beszéltünk, akkor melyik a nagyobb teher mondjuk, ez a meleget elviselni fizikailag, vagy ami Önre vár, amivel szembesül, mint problémákkal?

Hoffmann Rózsa: Hát, erre nagyon nehéz válaszolni, mert az egyik fizikai teher, a másik pedig lelki teher, ami az utóbbit illeti, hát bizony vannak álmatlan éjszakáim, amikor azon gyötrődöm, hogy mindazt a sok szépet és jót, amit a munkatársaimmal egy-két év óta elhatároztunk, előkészítettünk, vajon mikor, hogyan lehet megvalósítani az oktatásban. Ugyanis a pénzügyi körülmények nagyon nehezek. És az oktatásról eléggé köztudott, hogy az bizony sok pénzbe kerül, ha jó oktatást akarunk csinálni. Mindjárt hozzáteszem, hogy önmagában a sok pénz nem eredményez jó oktatást, de arra szükség lenne. És hét naponta bukkanok olyan problémákba, amelyekbe még bele kell tanulni.

Azzal szembesülök, amit korábban is láttam, de most szinte döbbenetes élményeim vannak, hogy olyan összekuszálódott az oktatási jogalkotás, hogy mintegy pókháló befonja az embert, és nem lehet belőle szinte kimászni, ha követni akarjuk a jogállami elveket. És hát rengeteg a feladat, rengeteg a kapcsolat-felvételi igény, amely természetes, én is igénylem. Hát bizony örökös rohanásban élek június eleje óta. Remélem azért, hogy ez le fog csengeni, egyre több személyes tudásom és ismeretségem lesz, és hát azt szeretném, hogy szeptembertől már valóban érdemben a munkára tudjak koncentrálni. Ezt most is teszem, csak a napomnak a kisebbik hányadát tudom az érdemi munkára, a stratégiai tervezésre, a komoly feladatok kigondolására fordítani, mintsem az ilyen ad hoc jellegű tűzoltó munkákra és a szükségszerű tevékenységekre.

Riporter: Hogyha valaki tanulmányozza az interneten az Ön életrajzát, akkor abból nagyon gyorsan kiderül, hogy most már idestova több mint 30 éve foglalkozik az oktatással. Sokan szokták mondani, hogy az elmúlt 8 év drasztikusan tette tönkre ezt a szegmenst is. Ön ezzel egyetért?

Hoffmann Rózsa: Igen, de árnyalnám azzal, hogy a tönkretétel azért régebbi keletű. Kezdődött rögtön a kommunista hatalomátvétel után a 40-es évek végén, amikor is az akkori diktatúra, mint minden diktatúra, nagyon tudatosan lerombolta az értelmiségiek, köztük hangsúlyosan a pedagógusok tekintélyét. Viszont az oktatásügy annyira öntörvényűen fejlődik, hogy csak lassan tud változni. Miután akkor még az iskolákban kiválóan képzett és magas hivatástudattal rendelkező pedagógusok voltak szinte 100 százalékig, ezért a romlás virágai nem kezdtek még virítani. Ez a virítás ez a rendszerváltoztatás környékén kezdődött el, amikor is már kifogytak, elmentek, eltávoztak, meghaltak azok a tanáremberek, akik a régi magyar iskolát naggyá tették. És ezt a leromlott állapotban lévő iskolát érte utol a rendszerváltozással kapcsolatos sok, sok oktatásügyi bizonytalanság. Viszont akkor még mindig volt egy reményteli várakozás, egy felszabadulás élmény, mert hiszen nagyon sok korábbi merev központi szabályzatot feloldottak és az egy olyan időszak volt, hogy a mikor az iskolák önálló kezdeményezésekbe fogtak, akkor erre megvolt a lehetőségük.

És akkor 94-ben kezdődött az én meglátásom szerint az, az időszámítás, ami elindította a lefelé mutató folyamatot, mégpedig azzal, hogy a magyar oktatás hagyományaitól idegen mintákat próbáltak, kezdetben még csak óvatosan, de mégiscsak meghonosítani a magyar iskolarendszerben. Ez a folyamatot a 98 és 2002 közötti polgári kormány lassítani tudta, fájdalom, megállítani nem. És 2002-ben, amikor megtörtént az újabb kormányváltás és a régi garnitúra és a liberális szemléletű politikusok visszatértek a platformra és az oktatásügyi irányítását ők kapták meg, akkor valami elképesztő dühödt erővel kezdték megreformálni, úgymond az oktatást, mondván, hogy ami nálunk van, az ósdi, az avult, az nem felel meg az európai normáknak, meg a világ elvárásainak. No, majd mi megmondjuk, hogy, hogy kell itt jó oktatást csinálni. És a nélkül, hogy figyeltek volna a szakma intő szavára, kritikájára, javaslataira, ilyen íróasztal mellől jövő bölcsességekkel árasztották el, és a hatalmi szóval be is vitték ezeket az ötleteket az oktatásba, és olyan jogszabályokat alkottak, amelyek a működés során ugyan megmutatták, hogy nem a jó irányt követik, mert nem fejlődik az oktatás, nem javulnak az eredmények, mégis kitartottak e mellett.

Hogy ne csak ilyen általánosságokban szólja, említhetném itt példaként mondjuk azt az érettségi reformot, amelyet sem a közoktatás a középiskolák, sem az egyetemek nem támogattak, sok ponton kritizálták. Mi több, még az Országos Köznevelési Tanács is, ez a gyakran hivatkozott testület is, egyértelműen opponálta. Jól emlékszem rá, hiszen tagja voltam akkor ennek a testületnek. Mégis bevezették. A kérdésre, hogy miért, hát egyszerűen szólva azt mondhatnám, hogy csak. Vagy egy másik ilyen változtatást, aminek az eredményei fájdalmasan látszottak, előre lehetett tudni. De hát most már égetően kiáltanak a nemzeti alaptanterv, amelyből 2003-ban száműzték a tananyagot, az ismeretanyagot. És azóta csak a kompetencia előírások kötelezőek, úgymond az oktatásban, és az iskola voltaképpen azt tanít, amit akar. Ez különösen az általános iskolára érvényes, hiszen nincsen központilag meghatározott tananyag. A középiskolában kicsit más a helyzet, mert az érettségi követelmények között szerepel még valami minimális tananyag, amit viszont hát meg kell tanítani. Tehát ott ez még létezik, de az általános iskolának a tartalmi szabályozottsága teljesen fellazult.

És hát sorolhatnám még azokat a példákat, amelyek mögött egy olyan, meglátásom szerint elhibázott, téves oktatásirányítási filozófia húzódik meg, amely az iskolát szolgáltatásnak tekinti. Mégpedig közgazdasági értelemben vett szolgáltatásnak, amelyre az jellemző, hogy mindig a szolgáltatást igénybe vevőnek kell, hogy igaza legyen, és a szolgáltatást nyújtónak, jelesül az iskolának, a pedagógusnak azt kell kínálni, azt kell adnia, amit a szolgáltatást igénybe vevő igényel, mert úgymond ő diktál. Ez mondjuk igaz egy benzinkútnál, vagy egy utazási irodánál, de a mi értékvilágunk szerint ez nem igaz az oktatásra nézve, mert az oktatás az egy olyan nemzeti, egy olyan társadalmi intézmény, amelyben megtestesül a társadalom, illetve hát az államnak a felelőssége az állampolgárai és a jövendő iránt, és ezáltal felelőssége, joga és kötelessége, hogy bizonyos normákat elvárjon a fiataloktól és a szüleiktől annak érdekében, hogy a társadalom egészségesen fejlődjön.

Riporter: Ugye, hogyha már említette ezt a szolgáltatás jellegét, ami az utóbbi években ráerőltetett módon itt, ott kezdett kialakulni, akkor az ember fejében sok minden elkezd mocorogni. Egyik részről például az, hogy a pedagógusok tekintélye mennyire csökkent az utóbbi időben. Lehet, hogy ez összefügg ezzel a kérdéssel. A másik, hogy azért, ha nagyon őszintén akarunk talán erről a kérdésről gondolkozni, akkor a pedagógusok szakmai képzettsége, hogyha jól fogalmazom, talán szintén egy picit, minthogyha az utóbbi években lejjebb ment volna. Ennek ellenére ott vannak azok a pedagógusok is, akik, mint Ön is említette, évek óta mondják, hogy mi az ami nem működik jól és, hogy hol kellene esetleg változtatni, vagy mi az, amit nem kellene bevezetni. Hogyan lehet ezt az egész kívülről katyvasznak tűnő dolgot rendszerbe foglalva megváltoztatni?

Hoffmann Rózsa: Engedjen meg egy mondatot, mielőtt a kérdésre rátérek. Éntőlem olyan mondat nem hangzott el és nem is hangozhat el, hogy a pedagógusokat negatívan minősítsem. Jóllehet ismerem a valóságot. De tegyük föl a kérdést: elvárható-e józan ésszel, hogy egy olyan társadalmi réteget, amely krónikusan évtizedek óta alulfizetett, amelyet a hivatalos politika hát olyan szolgálónak tekint, akinek úgy kell ugrálnia mindig, ahogy fütyülnek, akik nem kapják meg a munkájuk végzéséhez szükséges infrastrukturális anyagi, morális, lelki és szakmai feltételeket.

Tehát józanésszel elvárható-e, hogy ilyen körülmények között egy társadalmi réteg, egy 150 ezres társadalmi réteg mindegyik tagja kiválóan teljesítsen. Hát nyilván nem. Ezért azt javaslom, hogy lépjünk ezen túl és azokra a pedagógusokra koncentráljunk és hála a jó Istennek sok van, hiszen ez a hivatás ilyen. Akik racionális gondolkodást meghaladó módon ott vannak a pályán és végzik a munkájukat. És akkor azért is tértem ki erre, mert ebben részben benne van a válasz lehetősége is. Tehát amíg ilyen pedagógusok vannak a pályán, akár egy iskolában csak 2-3, de azért én hiszem, hogy ennél sokkal több. És ez a tanár társadalom megérzi azt, hogy új időszámítás kezdődik, hogy vége annak az időnek, amikor az aktuális miniszter mondjuk. idiótáknak nevezze őket. Nem véletlenül mondom ezt, ez is megtörtént.

Amikor minden, az oktatásügy minden hibájáért a pedagógusokat teszi felelőssé az oktatásirányítás, mint volt ez a múltban. Nos, amikor ez megváltozik és megértik és megérzik és elhiszik, hogy becsüljük őket, hogy értjük a problémájukat és azért vállaltuk ezt a, higgye el, sokszor embertelen szolgálatot, amiben én is gyötrődöm a kánikula mellett, mert jót akarunk a gyerekeknek, és ezáltal nekik. Vagy nekik és a gyerekeknek, mert a kettő összefügg. Akkor ez olyan lelki energiákat szabadít fel és ennek már most vannak látható jelei, hogy az első lépést megtettük. De azért nem vagyok naiv, pontosan látom, tudom, hogy a pedagógus kiválasztást, a pedagógusképzést, a pedagógus továbbképzést, a pedagógus életpálya biztosítását új alapokra kell helyezni.

Na most, ezt a munkát elkezdjük heteken belül. Ilyen nagy projektek kidolgozásába fogtunk bele. Első lépésben azt a koncepciót alkotjuk meg, mégpedig gyakorló szakemberek és más értelmiségiek bevonásával, akik majd le fogják tudni tenni az asztalra azt az alapanyagot, hogy milyen legyen a jövő oktatásügye, hogy nézzen ki az új oktatási törvény, mit várunk el a pedagógusoktól, mit kell ezért adni a társadalomnak, hogy nézzen ki a pedagógus életpályamodell. És utána ennek megvalósításán dolgozzunk. Ez nem nulláról induló feladat, hiszen, mint mondtam, a Kereszténydemokrata Néppárt szakmai munkacsoportjában az élén évek óta dolgozunk ezeken a kérdéseken, nagyon sok ötletünk, elgondolásunk van.

Ezeknek egy részét jóval a kampány kezdete előtt egy kis füzekébe foglalva közszemlére is tettük, nyilvánosságra hoztuk. Zárójelben megjegyzem, hogy óriási nagy élmény volt azt tapasztalni, hogy mekkora támogatottsága van az elképzeléseknek. Nos, ezzel együtt is, hogy szinte a legtöbb hogyan kezdetű kérdésre azért van egy válaszunk, mégsem akarjuk elkövetni azt a hibát, hogy majd mi nagy okosak a Szalay utcából megmondjuk, hogy mi legyen. A javaslatokat megtesszük, de az a munka, amely most elkezdődik, pont arról fog szólni, hogy szakemberek erről mit mondanak. És ezt több lépcsős, több fronton folytatott feladat lesz, amivel egy kicsit példát akarunk adni arról, hogy, hogy értékeljük, hogy értelmezzük mi a valódi demokráciát, amely tényleg egy társadalmi párbeszéden alapul, de a szakmaiság keretei között.

Riporter: Azt hiszem, hogy álszent lenne ez a beszélgetés, hogyha a jelen pillanatban nem próbálnánk meg válaszolni az elmúlt időszakban a szakmától érkező kritikákra, amik adódhatnak adott esetben félreértésekből is. Úgyhogy én most szeretném, hogyha államtitkár asszonnyal együtt meghallgatnánk Kerpen Gábornak egy rövid részletét egy nekünk adott nyilatkozatából, és aztán folytatnánk.

Hoffmann Rózsa: Szívesen.

Bejátszás:

Kerpen Gábor: A kétmilliós plafon az roppan alacsony, olyanokat is el talál ez a különadó, akiket valószínűleg nem is célzott meg. Tehát például azokat az 50 éven felüli felsőfokú végzettségű közalkalmazottakat, akiknek nem kiemelkedően magas a jövedelmük, akik nem olyan végkielégítéseket visznek haza, amelyet vissza akar valószínűleg szedni a kormány éppen azért, mert ez a társadalmi jó ízlésbe ütközik, illetve az igazság, a társadalmi igazságosságba ütközik. A legfeljebb 2 millió forint az éri el azokat a kollegáinkat, akik 50 évnél idősebbek, felsőfokú végzettségűek és ebben a helyzetben veszítik el a munkájukat.

Riporter: Nos, kérdezem akkor Hoffman Rózsát, hogy mit szól ehhez a véleményhez, amit az előbb Kerpen Gábortól hallottunk?

Hoffmann Rózsa: Szívem és eszem szerint azonosulok ezzel a javaslattal, csak itt van ez a nagy de, amelyről én is szóltam jó 10 perccel ezelőtt. Hogy azzal kellett szembesülnünk, hogy olyan végtelenül kiürült az államkassza és minden pénzügyi lehetősége az országunknak, hogy a pénzhiány valósággal fojtogat. Ilyen körülmények között nem tartom nagyon valószínűnek, hogy a kormány meghozza ezt a döntést, hogy kivételt tegyen a 2 milliós végkielégítés fölött. Én ezt fájdalommal, de racionálisan tudomásul veszem, amennyiben így dönt. Ez, ezt én nem a pedagógus társadalom kritikájaként fogom föl. Ez nem az oktatásirányításra vonatkozó kritika, ez pont az elmúlt 8 évnek a kritikája, ami ilyen végtelenül eladósította és elszegényítette és lecsupaszította ezt az országot.

Riporter: Azt hiszem, naivság lenne részemről, ha megkérdezném, hogy mikor érezhetünk majd változást. Hiszen ez egy hosszú folyamat. De tegyünk egy konkrét példát mondjuk, és azon keresztül próbáljuk meg megértetni a hallgatókkal, hogy milyen formában lesz érzékelhető ez a változás. adott mondjuk egy középiskola, ahova mindenféle diák jár, jó sorban lévő is, meg kevésbé, mindenféle pedagógus oktat abban az iskolában. Sokszor lehet hallani, amikor problémás esetekről van szó, hogy lassan már nincsen nagyon joga a pedagógusnak a valódi fegyelmezéshez, ne adj Isten, a büntetéshez. Mondjuk, hogyha ilyen helyzetben gondolkodunk, akkor mi lesz az, amitől ez az igazgató, aki ezt az intézményt irányítja, fellélegezhet akár anyagi, akár más értelemben.

Hoffmann Rózsa: Hát, ha ez az igazgató, vagy éppen a tanár figyelt az elmúlt hetek, hónapok történésére, akkor kihallhatta már azokból a törvénymódosításokból, amelyeket a parlament tárgyalt és elfogadott, azt az egyértelmű szándékot, hogy vissza kell hozni a rendet és a fegyelmezett munkát az iskolába. Példaként említhetem a büntető törvénykönyvnek azt a módosítását, amely a pedagógusok bántalmazását nagyon szigorúan bünteti. De említhetem azt a törvényjavaslatot, amit én terjesztettem elő és nagy örömömre, múlt hétfőn elfogadta a parlament, amely például az évismétlés lehetőségét hozza vissza az első tagozaton. Most hogy jön ez a kérdéshez? Úgy, hogy a buktatás tilalma azt üzente korábban a társadalomnak, hogy nem kell a kötelességet teljesíteni, nincs következménye.

És akkor sorolhatnék még más ilyen apró kis módosításokat is, amelyek nem járnak anyagi előnyökkel, vagy éppen hátrányokkal, de mind, mind ezt az üzenetet fogalmazzák meg, amely köré a kormányprogram felépül. Hogy tudniillik munkának, rendnek, biztonságnak kell lenni, az otthon és a családért kell élni, és így tovább. Ezek apró lépések, de a pedagógus társadalom, mint a szellem emberei, pontosan kihallják ezeket az üzeneteket. Ezért én azt remélem, hogy sokkal derűsebben fog elkezdődni az új tanév, még akkor is, ha a pénztárcákban nem lesz több pénz. Ha már látják a tanító emberek, hogy milyen irányban mozdul el az oktatásügy szekere, akkor már megkezdődnek az igazodások. Ha értesülnek arról, hogy az érettségi rendszer úgy fog változni, hogy keményebb munkát követel a diákoktól, mert az a színvonaltalanság, ami most van, az tarthatatlan, az nem Európába visz bennünket, hanem a legelmaradottabb dzsungelbe, akkor már elkezdenek jobban hajtani a diákok is. Még akkor is, hogyha ez az érettségi rendelet még érvénybe se lépett. És hogyha ezeket a kis lépéseket megtettük és az új oktatási törvényben sikerül végre az alapértékeket szolgálni, akkor kezdődik majd el valóban egy új időszámítás az oktatásban, addig pedig hát bízni kell, kitartást kell még, egy kis erőfeszítést kell tenni, és hát remélni azt, hogy a magyar oktatásügy, mind a köz- mind a felsőoktatás elindulhat egy olyan felemelkedés útján, amire most már égetően szüksége van. Nem nekünk pedagógusoknak, mert mi valahogy elboldogulunk, hanem az országnak, és ez a cél.

Riporter: Néhány perc erejéig itt az adás végén térjünk át egy nagyon fontos kérdésre, de előtte hallgassunk meg egy szakemberi véleményt, Csath Magdolnáét, aki nem pedagógus, hanem közgazdász, viszont eléggé behatóan tanulmányozta az oktatás világát is. Most jöjjön az ő véleménye.

Bejátszás: Csath Magdolna: A legrosszabb helyzet az a társadalmi és humántőkénknél van. Na, most ugye ez a legszörnyűbb dolog, mert ez azt jelenti, hogy hosszú távú versenyképességet segítő területen történt leépülés az elmúlt 8 évben. Mire gondolunk? Az oktatási rendszerünk színvonala 2001-ben a 10. helyen voltunk, most a 48. helyen vagyunk. Szörnyűséges. Ezen belül, ami a modern társadalom szempontjából fontos lenne, a természettudományos oktatás, matematika, fizika, kémia. Második helyen voltunk a listán 2001-ben. Mondom még egyszer, második. Egy ország volt előttünk. Szingapúr. A rendelkezésre álló mérnökök száma, minősége tekintetében az ötödikek voltunk 2001-ben a listán, most a 42-ek vagyunk. De itt tegyük rögtön hozzá, hogy ennek nemcsak az, az oka, hogy az oktatás minőség romlott volna, sőt, valószínű egyáltalán nem ez az oka a műszaki képzés tekintetében, hanem az, hogy a mérnököknek nincs Magyarországon értelmes, jól fizető munkahelyük. Mert az elmúlt 8 évben milyen cégeket támogatott a kormány? Gumigyárakat, összeszerelő üzemeket, logisztikai központokat, bevásárló központokat, ezek nem igényelnek értelmes műszaki munkát, nem igényelnek matematikai, természettudományos képzést tudást. Tehát egyrészt az emberek nem mennek erre a területre, másrészt, aki pedig végzett és jó szakember, elmegy külföldre.

Riporter: Elég karakán vélemény volt ez. Mit szól hozzá az államtitkár asszony?

Hoffmann Rózsa: Csath Magdolnát nagyon tisztelem, szeretem is és nagyon köszönöm neki így is, hogy hozzátette, hogy nem azért vannak ilyen eredmények, merthogy az oktatás minősége romlott volna. Hogy mi idézte elő, arra remélem, hogy az interjúban elég sok oldalról én magam is rá tudtam világítani. Ahol romlanak a külső feltételek, ahol nincsenek következmények, ahol nincsenek igazi követelmények, ott szükségszerűen romlik a teljesítmény, még akkor is, ha a tanárok megfeszülnek.

Az élet már csak ilyen, az ember már csak ilyen, a fiatal már csak ilyen. Ha nem kötelező neki erőfeszítést tenni, akkor szívesebben megy strandra, vagy moziba. Nos, az idei felvételi adatok, felvételi jelentkezési adatok sem nagyon bíztatóak azon a téren, hogy itt megindult valami fölfelé, hiszen éppen nézem azokat a statisztikákat, amelyek arról szólnak, hogy milyen szakokat részesítettek előnyben a felvételi jelentkezésnél. És az első 10 hely között egyetlen egy természettudományos szak sincsen. Ez égetően sürgőssé teszi azokat az intézkedéseket, amelyeknek az előkészületeit elkezdjük, azt a tantervi reformot és azt a közoktatásügyi változtatást, amely a természettudományos tárgyaknak az oktatását és más egyéb problémákat is, hát kezel és visszahelyez a jogaiba.

Riporter: Mikor jutunk el oda, hogy egy picit az innovációról tudjunk gondolkodni? Mondjuk, hogy oda jusson el akár Ön, mint államtitkár, hogy már azokon tudjon gondolkodni, hogy mi lesz a következő lépés, hogy a fejlesztés, kutatás-fejlesztés, innováció területén segítsünk?

Hoffmann Rózsa: A kutatást, fejlesztést már az óvodában, mégpedig a tehetséggondozással, a kreativitásnak a fejlesztésével és a kreativitás díjazásával. Tehát, ha egy olyan oktatási rendszert sikerül felépítenünk, amely miközben központilag több mindent szabályoz, mint ahogy ez most van, de díjazza a pedagógiai autonómiát, a szakmai kezdeményezést, ezen keresztül a gyerekeknek a kreativitását, amely preferálja azokat a metodikai eljárásokat, amelyek a gyerekek ötletein alapulnak és ezt különböző módon előnyben részesíti, odafigyel rá, díjazza, és így tovább, akkor szerintem a közoktatás már megtette az első nagyon fontos lépést annak érdekében, hogy valamikor már, amikor ezek a gyerekek a felsőoktatásba kerülnek, akkor ott ne valamiféle tudásnyelő gépekké és automatákká váljanak, hanem olyan autonóm módon viszonyuljanak a saját tanulmányaikhoz, amely az innovációnak és mindenféle fejlesztésnek az alapja.

Riporter: Ennyi fért sajnos az időnkbe. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár asszonynak köszönöm szépen, hogy itt volt a stúdióban, a hallgatókat pedig arra kérem, hogy írják meg véleményüket a kulissza@lánchidradió.hu e-mail címre.