Szőcs Géza beszéde abból az alkalomból, hogy Szolnok díszpolgárává avatta Sárközy Pál festőművészt, Nicolas Sarkozy francia elnök édesapját.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Pali!

„Senki sem lehet próféta a saját hazájában, de ha rászolgál, végül mégis az lesz.” Igazán kevés olyan lelket melengető dolgot tudok elképzelni, mint amikor a szűkebb pátria, amelyik látott minket ifjúságunk lelkesedésében és forradalmár lobogásában, hazavár, befogad és elismeréssel adózik a megkomolyodott, hazatérő fiúnak, a világban a régiót méltó módon képviselő polgártársunknak.

Elismerés és dicséret illeti Szolnok Megyei Jogú Városát, mert hiszen ez a díszpolgárrá avatás jól mutatja, hogy a város testéből kiszakadó és a világot bejáró fiú mégis milyen mélyen beágyazódott az itthoni környezetbe. És, mint Sárközy Pál önéletírásából, nyilatkozataiból és egész lényének nagyvilági megnyilvánulásából tudjuk, mindennemű beágyazódás igen nagyszerű dolog.

De legalább ugyanekkora elismerés illeti meg magát Sárközy Pált és a Sárközy-családot, amelyik generációkon keresztül meghatározó szerepet töltött be a város életében, és amelynek leszármazottai a világpolitika egészen magas szintjéig vitték el Szolnok és a tágabb környezet, Magyarország jó hírét.

Nekünk, itt maradottaknak és visszatérteknek azt is meg kell vizsgálnunk, miután hódolattal adóztunk a nagyszerű életpályáknak, hogy mi az, amit Sárközy Pál eddigi életéből tanulhatunk, amit az ő lendületéből és saját életünkben is a magunkévá tehetünk.

Én úgy gondolom, hogy ez nem más, mint egyfajta mondhatni „megátalkodott” derű. Olyan derű, amelyik nem hajlandó savanyú szomorúsággá, nyafogó önsajnálattá degradálódni, hanem konokul és meg nem alkuvóan sugárzik hősünkből, olyannyira, hogy az „Egy teljes élet” című önéletrajzának borítóján is egy vidáman és magabiztosan mosolygó férfiút láthatunk, nem pedig valakit, akinek homloka az élet gondjaitól barázdált.

És ez a mosoly az, tisztelt hölgyeim és uraim, amely mintha hiányozna sokunk arcáról a hétköznapokban, mikor pedig oly nagy szükség lenne rá: és nem mondhatjuk, hogy könnyű neki, hiszen sármos, híres reklámszakember, jó nevű festő, elismert műgyűjtő, és nem mellesleg a Francia Köztársaság elnökének az édesapja… Nem, mert ő szerintem akkor is ugyanilyen derűs volt, amikor találkozott az idegenlégióval, amikor megszámolta a 30 füstszűrő nélküli Gauloise-át, és nejloningre, valamint – cipő gyanánt – egy madzaggal átkötött rongyra cserélte, vagy amikor 1948. december 2-án megérkezett Párizsba, és konstatálnia kellett, hogy ott sincs kolbászból a lyoni pályaudvar kerítése, viszont annál éhesebb, szomjasabb, annál jobban fázik, és a kölcsönkapott 42-es méretű cipő orrát ki kell vágnia, hogy a 44-es méretű lába beleférjen…

Igen, ezt a töretlen derűt kellene eltanulnunk tőle, nekünk, melankóliára hajló magyaroknak, mert ennek segítségével sokkal teljesebb élet élhető – nézzük csak meg Palit, és mindazt, amit ő véghezvitt az elmúlt több mint hatvan év alatt.

Kedves Pali bátyánk, mindannyiunk nevében köszönjük neked, hogy megmutattad, hogy lehet, és hogyan kellene teljes életet élni, hogyan kell derűsen mosolyogni és venni az élet akadályait, és hogyan kell minden körülmények között, méltósággal megőrizni a magyarságot, a magyar gyökereket. És mindannyian szívből gratulálunk a díszpolgári címhez!

Ejtsünk szót még két meglepetésről: az egyik a szolnokiaknak szól, ez nem más. mint a Sárközy Pál által festett Liszt Ferenc-portré, amely a szolnoki polgármesteri hivatalba fog kerülni a zeneszerző 200. születésnapját követően. A másik meglepetést a szolnokiak és a kormányzat készíti elő Pali bácsinak és családjának. Végül, ezt a pohár pálinkát abban a meggyőződésben emelem a kitüntetett egészségére, hogy azt az italt minden bizonnyal már generációk óta az ereiben, a génjeiben hordozza, ez talán ennek a hívószavát megértve is jött el ide, Szolnokra, a mai napon.

(Kultúráért Felelős Államtitkárság)