Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár Párizsban megnyitotta a Liszt-évet. Az ünnepi alkalomból rendezett párizsi sajtótájékoztatón részt vett Frédéric Mitterrand francia kulturális miniszter és Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója is.

Hölgyeim és uraim! Kedves vendégeink!

Idén kettős évforduló irányítja rá Magyarország és a nagyvilág kitüntetett figyelmét Liszt Ferencre. 200 esztendeje született és 125 éve hunyt el a XIX. század legünnepeltebb zongoravirtuóza és a zenetörténet mindmáig eleven hatású nagymestere. Liszt 2011-es emlékévét az Unesco – a Magyar Unesco Bizottság javaslatára – beemelte a világ legjelentősebb személyiségei előtt tisztelgő, kiemelt programjainak sorába.

A legkiválóbbak, és nem lehet kétségünk, Liszt Ferenc közéjük tartozik, természetesen aligha szorulnak a megemlékezések gyámolára. Az emlékév nekünk fontos, számunkra kínál gyakoribb és intenzívebb találkozásokat Liszt zenéjével és reprezentatív személyiségével. S noha mi, magyarok elkötelezetten képviseljük és ápoljuk Liszt emlékezetét, valójában éppenséggel ő képvisel minket szerte a világban. Ma csakúgy, mint egykor életében.

Itt, Párizsban különösképpen nem szorul bemutatásra Liszt alakja, hiszen ez a város volt Liszt felnőtté növekedésének, nagyformátumú művésszé és hamisítatlan világpolgárrá válásának színtere. A csodagyermekével Párizsba költöző apa, Liszt Ádám így fogalmazott: „Aki tud valamit, menjen Párizsba, itt van művészeti érzék, itt megbecsülést, tiszteletet és jutalmat talál a művész.” Az atyai számítás fényesen bevált, az akkortájt gyakran Pianopolisként emlegetett francia főváros soknemzetiségű művészvilága hamar a tagjává fogadta Lisztet. Párizs műértő közönsége pedig, ha meg is küzdött a boszorkányos ügyességű virtuóz vezetéknevének helyes kiejtésével, azért sosem pártolt el Liszt Ferenc mellől. És persze Liszt számára is holtáig a szívének kedves maradt ez a város, ahol mindig szeretettel fogadták a zongora nagy bűvölőjét, a „grand fascinateur”-t, s ahol édesanyjának sírja nyugodott.

„Soha nem fogunk többé olyat látni vagy hallani, aki hozzá hasonló.” – jegyezte le Lisztről a fellelkesült Camille Saint-Saëns azt követően, hogy egy párizsi szalonban alkalma nyílott a nagy pályatárssal együtt muzsikálni. Liszt utóbb aztán örök hálára is kötelezte Saint-Saëns-t, hiszen nem csak bátorította őt a Sámson és Delila megkomponálására, de operájának weimari ősbemutatójához is hozzásegítette fiatalabb kollégáját.

A Liszt Ferenc születésénél segédkező bábaasszony a hagyomány szerint azt jósolta, hogy „a Franzi egyszer még üveghintóban fog járni”. A prófécia hamar beteljesedett, hiszen jól tudjuk, Lisztből már tizenéves korában világszerte ünnepelt híresség vált, s aligha túlzás kijelenteni, hogy utóbb Liszt lett a romantikus Európa egyik legismertebb személyisége. Császárok, királyok és egyházfejedelmek lelkesedtek a művészek nagy, nemzetközi respublikájának zenei vezéralakjáért.

A magát mindenütt feltaláló világpolgár, a vándoralkatú nagy romantikus többször is keresztül-kasul bejárta Európát. És nemcsak bejárta, de ráadásul otthonosan is érezte magát a kontinens legkülönfélébb tájékain, a számos tekintetben még a mainál is sokszínűbb Európa országai, királyságai és hercegségei között utazva. A koncertező virtuóz kiélvezte, a figyelmes és fogékony komponista pedig megértette és felhasználta ezt a gyönyörködtető változatosságot, a nemzeti kultúrák markáns vonásait, hangzó sajátosságait.

A ma esti zongorakoncert programja is érzékletes bizonyságot ad majd Liszt nyitottságáról, változatos tájakat és kultúrákat felidéző, örökkön új utakat kereső művészetéről. Tudjuk, a XX. században a modern zeneirodalom – önnön kezdeteit kutatva – a magáénak vallotta Liszt érett és öregkori műveit, a saját korukban társtalanul álló és olykor idegenkedve fogadott zongoradarabjait.

Éppen ilyesformán kínál számunkra is példát és előképet Liszt Ferenc életútja. Követésre sarkalló példát és előképet nem csak az életfogytig megőrzött fogékonyságra és a jószerint páratlan nagyvonalúságra. De egyúttal mintát arra is, hogy miként férnek meg egymással a párhuzamos identitások. Hogy a legnemesebb, a szavak helyett tettekkel bizonyító honszeretet és a világpolgári fesztelenség, az európai látókör és a lokális sajátosságok tisztelete összhangba hozható egymással. Sőt, mondhatni természetes összhangban állnak egymással.

Olyan példa ez, amely az európai uniós elnökséget éppen ebben a félévben betöltő Magyarország számára különösen komoly ösztönzést nyújthat, ám amely egyszersmind más országok polgárai, európai barátaink számára is bízvást imponáló lehet.

S amikor mi, magyarok patrióta büszkeséggel és – tegyük hozzá! – méltán a magunkénak nevezzük Liszt Ferencet, ezzel egyszerre meg is osztjuk őt egész Európával. Elvégre a nagy magyar nagy európai is egyben, akinek keze nyomát, működésének mindmáig eleven hatását Párizsban csakúgy itt leljük, mint Weimarban, Bayreuthban vagy a budapesti Zeneakadémián.

Igazi közös ünnep hát mindnyájunk számára ez a bicentenárium, ez az idei kettős Liszt-évforduló. „Teremtsen magának emlékeket!” – hangzott egykoron Liszt Ferenc jó tanácsa. Érdemes lesz megfogadnunk az ünnepelt bölcs szavait: teremtsünk magunknak emlékeket a 2011-es Liszt Évben!