Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár beszédet mondott a 39. Tokaji Írótáborban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves kollegáim és sorstársaim a betűvetés nemes és – minden ellenkező híreszteléssel szemben – időtálló tevékenységében!

Meggyőződésem, hogy az elmúlt napok alatt megtartott tanácskozásokon és munkacsoport-üléseken a jelenkori magyar irodalom helyzetének, kilátásainak és állapotának minden lehetséges vonatkozása szóba került, és érvényes következtetések születtek. Ezért inkább a könyv jövőjével kapcsolatban mindannyiunkat egyaránt foglalkoztató kérdésekről ejtenék pár szót.

Úgy vélem, a 2011-es esztendőben immár joggal jelenthetjük ki – ama ismeretlen graffitiművész gondolatmenetének analógiájára, aki a falra fújta, hogy „Isten halott. (aláírás:) Nietzsche – Nietzsche halott. (aláírás:) Isten” –, hogy a könyv halálát vizionáló jóslatok a kihalás szélére sodródtak. A Gutenberg-galaxissal sem történt meg az évtizedeken keresztül mantrázott kataklizma, hiszen – a galaxisokhoz meg az energiához hasonlóan – nem veszett el, csupán átalakult.

Talán kicsit túl könnyen belenyugszunk abba, hogy a magyar nyelv, és ennek következtében az írott szó, valamint az irodalom végveszélybe került. Valamivel nehezebb abban hinni, hogy egyfelől a magyar nyelv minőségi piedesztálja ledönthetetlen, másfelől pedig az emberi lélek fényűzésének számító személyes tárgyakhoz való ragaszkodás minden bizonnyal a könyveket is megmenti: ebből a szempontból ugyan nem mindegy, hogy milyen formában – ellenben az irodalom lényegisége szempontjából igenis mindegy.

A könyvek elektronikus úton való terjedése megállíthatatlannak tetszik; rossz hír a kiadóknak és a jogvédőknek, ellenben meghökkentő, és az olvasóközönség szempontjából nem egészen érdektelen hír, hogy – mint a minap hallottam – az internetes torrentoldalakon, ahol bőszen folyik az illegális fájlcserélés, igen gyakran digitalizált életművek ékelődnek a legújabb akciófilmek közé, így előfordulhat, hogy a gyanútlan felhasználó John Milton, Shakespeare vagy Mikszáth Kálmán teljes életművét is letölti egy délután: és onnan már csak egy lépés – igaz, nem kis lépés –, hogy el is olvassa őket.

Persze, súlyos és botrányos engedékenység volna azt mondani, hogy ez így jól van, ellenben tagadhatatlan, hogy a 21. század posztguttenbergi fiataljaiban van igény a klasszikusok műveinek ismeretére.

Most viszont vizsgáljuk meg a hagyományos könyvet, a kézbe fogható, illatos tárgyélményt, amelynek felhasználási mutatói első ránézésre szintén aggasztóak. A legújabb olvasásszociológiai vizsgálatok döbbenetesen alacsonynak mérik a hazai és nemzetközi olvasási hajlandóságot: a lakosság elenyésző százaléka vesz könyvet a kezébe. Anélkül, hogy most belemélyednénk abba, milyen kulturális, politikai és kultúrpolitikai tényezők mentén alakult ki a jelenlegi állapot, talán kimondható, hogy az elmúlt korokban sem volt sokkal jobb a helyzet: már ha kizárólag az eladási mutatókat és a puszta számokat vesszük górcső alá.

Az olvasás élménye sohasem jutott el a társadalom minden rétegéhez: szellemi alkattól – és nem feltétlenül vagyoni helyzettől! – függően mindig is a népesség elenyésző részének kedvtelése, passziója maradt. Persze, súlyos hiba lenne ennek a tudomásulvétele után valamiféle elitista elefántcsonttoronyba menekülni és menekíteni a nap mint nap termelődő szellemi kincseket: higgyünk csak bátran abban, hogy a minőségi irodalom képes átütni a társadalom fásult közönyét, és saját univerzumán belül méltányolható sikereket elérni. Mert ne feledjük: igenis funkciója van neki minden olvasó életében. Claude Roy, a múlt századi francia költő és regényíró ezt frappánsan így fogalmazta meg a Défense de la littérature című, 1968-ban megjelent esszékötetében: „Az irodalom teljesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít”.

Ennek a gondolatnak a jegyében jelentős hozadéka van és lehet a mostanihoz hasonló, maratoni tanácskozásoknak – érzékelte is ezt a kulturális tárca, és a gazdasági nehézségek ellenére is támogatásra érdemesnek találta a rendezvényt. Kérem, fontolják meg az elhangzott előadásokat, vonják le a következtetéseket, és szem előtt tartva, mennyire nélkülözhetetlen az a tevékenység, amelyet a hétköznapok megjobbítása érdekében űznek, dolgozzanak hittel és jó szívvel a továbbiakban is a könyv fennmaradása érdekében. És az idő majd megméri, megszámlálja, és dicséretre méltónak találja fáradozásai(n)kat, s a magyar nyelv nem sivatagosodik el, hanem erdeinkhez hasonlatosan továbbzöldell.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Kultúráért Felelős Államtitkárság)