Szőcs Géza megnyitó beszéde a „Rabindranath Tagore írásai és művészete Bengálon túl” c. konferencián az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar tanácsterében.

Excellenciás Gauri Shankar Gupta Nagykövet Úr, tisztelt Dékán Úr, Hölgyeim és Uraim!

Az évfordulók egyszerre áldásosak és veszélyesek. Áldásosak, mert hétköznapjainkból kiemelnek, ünneppé tesznek egy eseményt. Az emlékezés révén összekötik a múltat a jelennel és szembesítenek a kérdéssel, hogy mit jelent ma számunkra egy-egy jelentős személyiség munkássága. Veszélyesek, mert ha az ünneplés formaságokba fullad, ugyanazokat a sztereotípiákat ismétli, a megemlékezés beszűkül, teherré válik.

Így van ez a bengáli költőóriás, Rabindranath Tagore születésének 150. évfordulójával is. Amikor erre a beszédre készültem, rögtön az jutott eszembe, hogy csak nehogy megint olyan sokszor ismételt közhelyekről beszéljek, mint például a balatonfüredi faültetés. Nem mintha nem tartanám fontosnak ezt a szimbolikus eseményt, de azt sem tartanám szerencsésnek, ha csak ezt látnánk meg Tagore és a magyarok rendkívül bonyolult és sokrétű kapcsolatából – és hogy a fa-metaforánál maradjunk – ha Tagore fájától nem látnánk azt az erdőt, amelyet az India hatalmas kultúrája iránt fogékony magyarok Tagore életművéhez való viszonya jelent. Azóta úgy hozta az élet, hogy kutatásaim eredményeképp sikerült megtalálnom magát az eredeti filmfelvételt, amelyről lehetetlen említést nem tennünk, ha csak annyira is, hogy tiszteletünk jeléül kérjük Önöket, fogadják el tőlünk ezt is, mint szerény ajándékot e jeles napon (Esetleg kérném levetítését most helyben.)

Ma már árnyalt képünk van Tagore magyarországi hatásáról és magyarokkal való kapcsolatáról. Ezért is örülök, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem és az Indiai nagykövetség jóvoltából az itt egybegyűltek most alaposan körbejárhatják Tagore fogadtatását a különféle kultúrákban és megpróbálják megfogalmazni, hogy mit jelent Tagore költői és képzőművészi hagyatéka a mai világ számára.

Talán nem elfogultság, ha mi, magyarok, elsősorban annak a magyarázatát kutatjuk, hogy mi az oka Tagore és a magyarok – bízvást mondhatjuk – egyedi, semmilyen más néphez nem hasonlítható kapcsolatának. Tagore váratlanul bukkant fel az európai irodalmi életben. Ahogyan Baktay Ervin írta: „mint Hellászban a jelentéktelen görög városka jeles fia az olympiai győzelem után, úgy jutott el egy csapással a köztudatba Európában Rabindranath Tagore neve, amikor 1913-ban a Nobel-díjat az ő költeményeinek ítélték.” Ő volt az első nem európai író, aki e kitüntetésben részesült. A vesztes világháborút követő évek során Magyarországon is sokakban megrendült a Nyugat civilizációjába vetett hit, és Tagore páratlan népszerűségre tett szert. Sok magyar szemében ő volt az a keleti bölcs és próféta, aki megmutatja az utat a tisztán szellemi értékek felé. Az indiai költő és gondolkodó – Kuncz Aladár szavaival – a megindult fa, „aki messzi Napkeletről elhozta hozzánk a fák bölcseletét”, a huszadik század első évtizedeiben rendkívüli jelentőséggel bírt a magyarok számára, és számos alakban volt jelen mind irodalmunk, mind a hazai sajtó hasábjain. Az 1913-as irodalmi Nobel-díj hatására hazánkban először Kosztolányi Dezső említi, hogy a civilizáció keleti bölcsőjéből egy felnőtt lépett elő, hogy megmutassa a művelt Nyugatnak, hogyan kell verset írni. Tagore költészete szervesen kapcsolódik az évezredes indiai hagyományokhoz, ugyanakkor az indiai költő a Kelet és Nyugat kultúrájának szintézisére törekedett. A régi indiai filozófiákkal ellentétben azonban Tagore költészete életörömöt sugároz, és gyakran gyermeki szemmel csodálkozik rá a világ szépségére.

Kevés író ért meg hasonló népszerűséget. Tagore-nak rekordmennyiségű könyve jelent meg a húszas évek elején, és a költő fokozottan vált a közbeszéd tárgyává. Noha a legtöbb magyar fordítás irodalmi értéke elenyésző, több jeles költőnk is megpróbálkozott néhány Tagore-vers magyarra való átültetésével. A legelső Tagore-fordító Babits Mihály volt, aki a Nobel-díj híre után néhány nappal már meg is jelentetett néhány prózavers-fordítást a Vasárnapi Újság hasábjain. Babits az újdonsült világhírű költőt Szent Ferenchez hasonlítja. Az első magyar nyelvű Tagore-kötetet Ady Endre barátja, az Oscar Wilde-fordító Kelen Ferenc készítette 1914-ben. De magyarított verseket Kosztolányi, Weöres, Áprily Lajos, Franyó Zoltán és Csoóri Sándor is. Nagy örömömre sikerült megtalálnom az egyik első magyar nyelvű Tagore-kötetet, pontosabban: kötetecskét, amely A lélek sugallata címet viseli, Bartos Zoltán fordította és 1922-ben jelent meg. (A sántinikétani előadásokból.) Kérném, ezt a bibliofil ritkaságot fogadják szeretettel.

A költő 1926-os budapesti és balatonfüredi látogatása ismételten nagy figyelmet irányított rá, és mérföldkő lett a magyar-indiai kapcsolatok történetében. A magyar kortársak Tagore-ban elsősorban az európaiakat gyötrő kérdésekre választ adó misztikust keresték. Irodalmunk legnagyobbjai is csak homályosan látták meg benne a költőt. Az ötvenes évek közepén azután a politika fedezte fel magának. Amikor India a Szovjetunió barátjává és stratégiai partnerévé vált, Tagore-ra egyszeriben India antiimperialista harcának legnagyobb írójaként tekintettek. Talán emiatt is a hatvanas évektől a bengáli költő a magyar irodalmi élet peremére szorult, hogy azután a 90-es évektől élje új reneszánszát. Bár a rendszerváltozás után Tagore legtöbb művét újra kiadták, a magyar Tagore-irodalom a maga gazdagságában újrafelfede3zésre és újraértelmezésre vár. Ennek oka talán az, hogy a legtöbb magyarítás a rendkívül dallamos és játékos bengáli költemények gyengébb angol prózafordításaiból, sőt néha az angol szöveg német fordításaiból, vagy orosz átköltés nyomán született. Csak újabban történt kísérlet arra, hogy bengáli nyelven tudó fordító tartalmilag és formailag is hű átültetéseket alkosson. De úgy érzem, adós a magyar szellemi élet Tagore, a festőművész megismerésével is.

Tagore nem felejtette el a magyarokat. Sántinikétanba hívott magyar tudósokat és művészeket, mint például Germanus Gyula iszlámkutatót, Fábri Károly művészettörténészt, Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet festőművészeket. Tagore a Brunnerekkel különösen mélyen rokonszenvezett, haláláig rendszeresen levelezett velük. A két magyar festő számtalan portréján örökítette meg a költőt és környezetét. Indiában nemrégiben megjelent Brunner Erzsébet önéletrajza és több Tagore-ról szóló írása. Ezekben a magyar festő megkapó közvetlenséggel számol be a költőóriás mindennapjairól és arról a művészi kihívásról, amelyet Tagore arcképének elkészítése jelentett. Most a Brunnerek Tagore-portréiból és a velük készült fotókból is átnyújtunk Önöknek egy kisebb válogatást, együtt Tagore magyarországi tartózkodásának néhány korabeli dokumentumával.

„A magyarokat nagyon szeretem” – vallotta Tagore Balázs Ferenc unitárius lelkésznek, amikor az 1928-ban Sántinikétanban felkereste – „egyszerűek, természetesek, emberiek. Egész Európában közöttük éreztem magam leginkább otthon.” Ezzel egybecsengenek azok a sorok, amelyet Tagore a balatonfüredi szívkórház vendégkönyvébe írt: „Magyarországról, őszintén szólva, világszerte nagyon keveset tudnak, és aki nem is álmodott ilyen értékeiről, csak az tudja megítélni, hogy milyen reveláció volt számomra a Balaton tündéri látványa.”

A mostani konferenciának szép feladata annak a titoknak a megfejtése, hogy mi az a láthatatlan mágnes, amely Tagore-t és a magyarokat egymáshoz vonzotta, és amely a mai napig egymáshoz vonzza a magyarokat és az indiaiakat.

Ehhez az oknyomozáshoz kívánok Önöknek nagyon sok sikert. Köszönöm, hogy meghallgattak.

(kormany.hu)