A kultúráért felelős államtitkár beszéde. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011. november 13.

Tisztelt Államtitkár Asszony, Tisztelt Főigazgató Asszony, Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim!

Elhangzott itt, hogy a magyar nyelv olyan kincs, olyan örökség, ami egyedülálló és megfizethetetlen. Vajon ez mit jelent?

Sokszor lejátszódott a következő jelenet különböző nyugati cégek személyzeti osztályain. Belép egy fiatalember és azt kérdezi, nem keresnek-e programozó matematikust.
-     Nem, köszönjük szépen, nem.
-    Akkor viszontlátásra.
-    Várjon, mondja csak, honnan jött maga?
-    Magyarországról.
-    Ja, álljon meg, ne siessen, jöjjön vissza, jöjjön vissza!

A magyar programozók a világ legmagasabban jegyzett programozói közé tartoznak. Nem azért, mint ha annyival magasabb színvonalú volna – nyilván, nem alacsony színvonalú – az egyetemi felkészítésük. Egyébként ugyanez érvényes nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi vagy a bárhol tanult,  bárhonnan származott magyar anyanyelvű számítógépes szakemberekre.

Ugyanis amit ők visznek magukkal a képernyő elé, az nem puszta tárgyi tudás. Az olyan tudás, amit a magyar nyelv halmozott föl nagyon sok évszázadon keresztül, és az ismeretek és a világban tapasztalt összefüggések strukturálásának egy olyan rendszerszerű, holisztikus képessége, amely hallatlan előnyt, ha úgy tetszik, versenyelőnyt biztosít nekik.
Hölgyeim és Uraim, a Magyar Országgyűlés idén szeptember 26-án meghozott határozatával ezt a napot, az 1844. évi II. törvénycikk szentesítésének dátumát a magyar nyelv napjává nyilvánította, s fölszólította az intézményeket, felkérte a hazai és külhoni magyar egyházakat, szervezeteket és polgárokat, hogy nemzeti kultúránk legfőbb zálogának (és nemzeti létünk legfőbb hordozójának, medrének, a magyar nyelvnek – tenném hozzá) az ünnepéről évente méltón emlékezzenek meg.

Akkor, ennek a határozatnak a vitájában azt az állítást kockáztattam meg, hogy a nyelv maga az egyik legfontosabb nemzeti emlékhely. Ezen a szón egyébként mást szokás érteni, és mást értettek az emlékhelyről szóló, ugyanaznap tárgyalt határozat előterjesztői is. Amikor ezt mondtam, ugyanerre gondoltam: hogy a nemzet emlékezetének, élettapasztalatának összefoglalt, összesűrített, háromdimenziós, komplex rendszerbe tömörített tudásanyagát hordozza a nyelv.

Arról, amit Hoffmann államtitkár asszony elmesélt, arról eszembe jutott a palimpszeszt, mint a magyar nyelv metaforája. A palimpszeszt, mint tudják, azok a régi pergamenek, amelyekre rávéstek a különböző írnokok különböző tartalmakat – ezek lehettek egyházi tartalmak, és többnyire ezzel foglalkoztak, a szentek életével, lehettek históriai tartalmak, dinasztikus narratívák, lehettek egészen egyszerű adásvételi vagy raktározási, leltározási iratok. De mi történt? Pergamen kevés volt, és amikor egy új és fontos lejegyeznivaló volt, akkor szépen lekaparták az előző följegyzést, és ráírták, ami nekik éppen akkor fontosabb volt. Csakhogy ez a levésés nem mindig sikerült tökéletesen.

Hanem olykor előtört a vegyszer alól, a kés alól, az eltüntetési szándék alól maga a korábbi üzenet. Maga az emberi agy is egy nagy palimpszesztnek képzelhető el, ahol különböző rétegek között belső interferenciák, dialógusok teszik lehetővé magát a működést. Ugyanez történik a nyelvben is, ahol ezeréves tudások ötvöződnek napi feladatokkal, és az a nagyon mély és differenciált vertikum, ez a nagyon sokrétűen strukturált rendszer, illetve ennek a nyelvünkben kialakult változata eredményezi azt a fantasztikus hatékonyságot, amelyet a magyar költők, programozók, egyebek ismernek legjobban.

Nos, hadd idézzem föl, hogy törvényhozóink ellenszavazat nélkül, olyan példás egységben döntöttek, amely bizonyára nemcsak e szép kezdeményezésnek szólt – és itt meg kell állnunk, hogy megköszönjük Graf Rezső tanár úrnak, s az Anyanyelvápolók Szövetségének az ötletét, hiszen a kulturális kormányzat az ő javaslatukat karolta fel, s közvetítette az Országgyűlésnek –, nos tehát, a példás egységben történő döntés  bizonyára nemcsak e szép kezdeményezésnek szólt, hanem azt a reményt is sugallja, hogy legfontosabb közös ügyeinkben mégiscsak lehetséges a politikai pártokon és szellemi szekértáborokon fölülemelkedő egyetértés.

Reményt említettem, s ilyen reményre valóban szükségünk van, ha arra gondolunk, milyen népesedési, gazdasági, kulturális és technológiai erőtérben akarjuk megőrizni és gazdagítani anyanyelvünket. Hiszen ez a nyelv, miközben hét évszázadnyi idő távlatából is érthetően szól hozzánk, a mai világ legújabb dolgainak megnevezésére is alkalmas – ha akarjuk.

De vajon vállaljuk-e még ezt a szándékot?

Vajon akarjuk-e még úgy, amint akarta a nyelvművelő Magyar Tudós Társaság megalapítására egyévi jövedelmét fölajánló Széchenyi István, vagy az a Károlyi György, aki hasonló összeget áldozott a célra, s akinek palotájában ma itt összegyűlhettünk?

A választ ne siessük el.

„Nincs más haza, csak az anyanyelv” – jegyezte naplójába a száműzetésben élő Márai 1975-ben. S előtte: „Az ’ország’, a ’nép’ még nem ’haza’. A tényekből – az országból, a népből – akkor lesz ’haza’, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek!”

Miközben klasszikusainktól és mai jeleseinktől órákig idézhetnénk anyanyelvünk dicséretét, nem hallgathatunk arról, hogy az utóbbi fél évszázad során a Kárpát-medencében országrésznyi területeken halt ki a magyar szó; elszegényedő tíz- és százezrek itt, Magyarországon is egyre távolabb kerülnek a fölemelkedéshez szükséges művelt köznyelv megtanulásának esélyétől (akiknek pedig megvan az esélyük, azok közül sokan lustaságból, nyegleségből vagy éppen téveszméik miatt nem ’anyanyelvükön akarnak  nevet adni a tényeknek’.

Mondják, hogy egyetemeinken – remélem, ez nem lehet igaz – akadnak már olyan (nem idegen nyelvi!) szakok, ahol a diplomamunkát csak angolul lehet benyújtani, s az is hírlik, hogy egyes pályákon a tudományos előmenetelhez szükséges publikációk között a magyar nyelvűeket nem számítják be. Vagy pedig csak csökkentett értéken.

Csodálkozhatunk-e, hogy a magyar nyelv némely területen háttérbe szorul, ahol pedig  megmarad, sokszor ott is nyomorékká torzítva, érthetetlen korcsként tenyészik; olyan marketing-, PR- és kommunikációs madárnyelvként, amely szleng egyoldalúan módosítható hitel- és szolgáltatói szerződések nyelvezetéül is igen alkalmasan szolgál.

Nos tehát, a Magyar Országgyűlés fölkérte a Kormányt, hogy 2012.  június 30-ig vizsgálja meg nyelvünk használatának helyzetét, s készítsen elő intézkedési tervet a magyar nyelv értékeinek védelmére.
Itt most hadd tegyük fel a hogyan kérdést.

Egyik, és némileg hazabeszélő válaszunk, hogy költőink, költészetünk és szimbólumaink jobb megbecsülésével.

A mai tanácskozást a Himnusszal kezdtük. A Himnusz nemcsak Kölcsey, a Himnusz Erkel is. Nem jutottunk oda, hogy Erkelnek a lakását Budapest belvárosában, egy kőhajításnyira a körúttól, fölújítsuk, méltóképpen megőrizzük, úgy, ahogy a Liszt Ferencével ezt egyébként sikerült megtennünk. Tehát vannak itt adósságaink.

És ha már Kölcseynél tartunk: biztosan hallottak arról, hogy hogyan temették el Kölcseyt. Kölcseyt úgy temették el, ott szűkebb pátriájában, Szatmárban, hogy a már koporsóban fekvő költőt az atyafiak (teljesen mindegy, hogy mi miatt – nem a Himnusz miatt, más okok miatt) vadul elkezdték rugdosni, otromba csizmáikkal ugráltak a koporsóján, és az egész borzasztó, és bennünket módfelett elkeserítő szcénává lett. Nekem ez a jelenet sokszor eszembe jut, amikor nyelvünk helyzetével kapcsolatban szembesülünk drámai tényekkel, ideértve az olyan szimbólumaink iránti garázdaságot is, amilyen a Himnusz is. Ha ez megtörténhetet, ami a Himnusz írójával a temetése napján, hogy koporsóját megrugdossuk, kövekkel megdobáljuk, leköpjük, táncolunk rajta, akkor ebben az országban minden megtörténhet, és ez a mi felelősségünk, hogy ne ebbe az irányba haladjanak a dolgok.
Fölolvasnám a főigazgató asszony által már idézett Kölcsey-sorokat újra:
„S mi lenne a nemzet, mely egyedül kalmárkodó nézetek után indulván,
az egész természetet csak kincsesládának tekintené…”

Most tele van a sajtó azzal, hogy hova vezetett a fogyasztói modell, hogy minden összedőlni látszik azért, mert a természetet egy kifosztandó, kifosztható kincsesládának tekintették.

Folytatva Kölcsey kérdését, tehát: Mivé válna az a nemzet, mely a természetet mindenestől puszta kincsesládának tekintené? (Akár még verssorokba is át lehetne tördelni:

„Az egész természetet csak kincsesládának tekintené,
S a csillagok ezreit csak arra valóknak,
Hogy portékás hajója útját igazgassák.” ) – Milyen gyönyörű, nem? És Kölcsey levonja a tanulságot:
„A műveltség korában minden nemesb érzemény, és ismeret költő által énekelték.”

És itt emlékeztetnék a másik Márai-idézetre, amelyet nagyon fontosnak tartok, többször idéztem már: azt mondja Márai, hogy a honfoglalók, amikor bejöttek a Kárpát-medencébe, ők tulajdonképpen nem hazát kerestek, semmiképpen nem azt, amit mi ma hazának nevezünk. Amit ők kerestek, az legelő volt, egy nagy, védett legelő, ahol a lovaik, az állataik békében el lehettek, és ők maguk a Kárpátok hegykoszorúja által védett területen képzelhették el a jövőjüket. Márai szerint tehát ez valójában legelőfoglalás volt. Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük, akik sok évszázadon keresztül gazdagították emóciókkal, szimbólumokkal, üzenetekkel, tartalmakkal, olykor saját vérükkel – Balassitól Petőfiig – ezt a legelőt, és így jutottunk el oda, hogy ma azt mondhatjuk erről a legelőről: ez a haza, ez a szülőföld.

Mi következik mindebből, amit a költőkről Kölcsey vagy Márai elmond? Például az, hogy EL A KEZEKKEL A JÓZSEF ATTILA SZOBORTÓL a Parlament mellett. Az is olyan szimbólum, amilyenről beszéltem. És az egész érvelés az 1940-es évek Kossuth terével kapcsolatban sántít az én véleményem szerint.

Nem is tudom, mit szólnék, ha itt ülne velem szemben József Attila, és meg kellene neki magyarázni, hogy mi történik a szobrával. És ő, akit ugye négyszer temettek el, ha jól számolom, bizonyára azt kérdezné, hogy most már a szobraimnak is el kell indulniuk egy vándorútra? Én nem gondolom azt, hogy az az érv, hogy állítsuk vissza a Kossuth tér 1940-es állapotát, ez elégséges a szobor elmozdításához. Caesar kardja miatt sem – mindjárt elmondom, hogy mit kell tudni erről. De nemcsak Caesar kardja miatt nem, hanem azért sem, mert már 1944-ben, 1940-ben, sőt már 39-ben is a nemzet mulasztásos kötelességszegésben volt azáltal, hogy József Attilát hagyta elpusztulni, és még csak szobrot sem állított neki.

Iulius Caesar kardja. Mint ő maga megírja a Commentarii de bello Gallicóban, az egyik csatában elvesztette a kardját – elvették tőle a gallok, akik aztán részben diadaljelvényként, trófeaként, részben isten tudja, hogy miért, beépítették az egyik templomuk oltárába. És attól kezdve az a kard ott volt a gall templom oltárán. Aztán úgy hozta a forgandó hadiszerencse, hogy a római légiók elfoglalták azt a tartományt is, közte a templomot is, és akkor jöttek a vezérei Caesarnak, és mondták, hogy megvan a kard, holnap elhozzuk. Erre pedig Caesar azt mondta: eszükbe ne jusson! Az a kard most már egy szakrális helyen van. Egy szent helyen, amelyhez nem szabad hozzányúlni. És így van ez a szobrokkal is. És ha hozzányúlunk a József Attila-szoborhoz, ugyanaz fog történni velünk, ami történt azokkal a kormányzatokkal, akik hozzányúltak gróf  Tisza Isván szobrához vagy gróf Andrássy Gyula szobrához ugyanazon a téren. Inkább azon törjük a fejünket, hogy hogyan lehetne azokat a szobrokat is méltó módon visszaállítani, anélkül, hogy szét ne esne a tér vagy szoborparkká ne válna.

Köszönöm szépen a figyelmüket.

(Nemzeti Erőforrás Minisztérium, Kultúráért Felelős Államtitkárság)