Szőcs Géza , július 18-án az Echo TV Repertoár című műsorában szerepelt. A kulturális államtitkár hivatásáról és államtitkári terveiről is beszélt.

Műsorvezető: Köszöntöm önöket! Kolti Helga vagyok. Ez a Repertoár, a kultúra, a művészet legfrissebb híreivel. Címünk 1145 Budapest, Thököly út 105-107., vagy [[[NeVMixymKMKK52k04mcmVwZXJ0b2FyQGVjaG90di5odQ==]]]. Mai adásunk több szempontból is különleges. Először azért, mert vendégünk lesz Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár. Másodszor pedig, mert ez a mostani lesz a nyári szünet előtti utolsó adásunk. Ne halogassuk hát az időt, lássuk kínálatunkat!
Kultúra a művész és a politikus szemével. Viszáki pajtanapok. Buda Eliberata. Virrasztó éden. Tartsanak velem!
Beleszületett az irodalomba. Egy általa véletlennek titulált eset kapcsán találta magát az Utunk szerkesztőségében. Verseit palackba tett üzeneteknek tartja. Megismerte Ceaucescu börtönét, az emigrációt. Művészként és politikusként is az újszerű és váratlan fordulatok jellemzik.
Vendégem Szőcs Géza kulturális államtitkár. Nagy szeretettel köszöntöm itt a stúdióban. Mit kell …

Szőcs Géza: Én is minden kedves nézőt.

Műsorvezető: Mit kell tudnunk, gondolnunk erről az úgynevezett véletlenről, amely előzetes szándéka ellenére elindította költői pályafutásán?

Szőcs Géza: Hogy mit kell gondolnunk, azt nem merném meghatározni. De réges-régóta figyelem az életben, vagy élet mögött működő sorsdramaturgiát. Nevezzük így, amely a legesetlegesebb, véletlenszerűbb epizódokat, történéseket is hosszú távon képes egyetlen logikába szervezni.
Úgyhogy én azt gondolom, hogy az sem volt teljesen véletlen az az eset, amelynek folytán én megjelentem az irodalmi színpadon. S azt gondolom, hogyha akkor az úgy nem történik meg nagy valószínűséggel valamilyen más hasonló apró, előre nem látható, vagy akár kiszámítható esemény mégiscsak az irodalmi pálya fele mozdította volna el az életemet.

Műsorvezető: Ha már az irodalmi pályánál tartunk, a ’80-as éves Romániája nem volt egy túlságosan biztonságos hely, különösen azoknak a művészeknek számára, akik magyar identitással rendelkeztek és adott esetben magyar anyanyelven alkottak. Ön hogy élte meg ezt az időszakot?

Szőcs Géza: A kérdésben rejlő állítással egyetértek. Ugyanakkor azt el kell mondanom, hogy életemben kevésszer éreztem magam annyira a helyemen, mint akkor. Mert akkor teljesen világos volt, most a ’70-es évek végéről ’80-as évek elejéről beszélünk, hogy hol a helyem a világban, hol a helyem ebben a rendszerben.
Van egy államhatalom, amely a felszámolásomra törekszik. Mint ahogy a magyar közösség felszámolására törekszik, amelyhez én hozzátartozom. Tehát halálos ellenségem.
Számomra a magyarság öröklött azonosságot is jelentett, de miután nagyon sokak ennek a nyomásnak, amely ránk nehezedett. Különféle tekervényes utakon próbáltak megfelelni. Volt, aki elrománosodott volt, aki emigrált.
Én bennem az a felismerés született, hogy magyarnak kell maradnom, tehát azt az identitást, amelyet örököltem most már választottam is, hiszen választhattam volna egyebet is, de én ezt választottam. És ez egy nagyon megnyugtató tudat volt akkor.

Műsorvezető: És ebben ennek ellenére mégiscsak ’86-ban emigrált. Emigrációba kényszerült.

Szőcs Géza: Nem, az egy kényszerű emigráció volt. Én nem akartam soha Erdélyből emigrálni, és azzal a tudattal távoztam ’86. augusztus 31-én, gyalogosan átkelve a határon, hogy én ide nemsokára vissza fogok térni. És svájci emigrációmban ezt nagyon sokszor hangoztattam is, hogy én ezt ideiglenesnek tekintem, hogy nemsokára a Ceausescu-rendszer összeomlik, mint ahogy az egész világkommunizmus is.

Műsorvezető: Ezt már lehetett látni akkor?

Szőcs Géza: Nem lehetett, én ezt talán inkább önáltatásként, vagy önmagam biztatására mondtam, mert hát mondjuk, a költői nyelvhasználat szabadsága ezt megengedi, hogy nem csak nagyon egzakt terminusokban gondolkozhatunk, hanem olykor túlzó hangon is.
Én ezt a túlzást természetesnek éltem meg, mások felhördültek, hogy milyen ostobaságokat beszélek. Akkor az volt a divat a politológiában és egyáltalán a politikában is: a konvergencia elmélet, hogy a Szovjetunió, úgy ahogy van, és a nevezzük úgy, hogy a szovjet-tábor, az egy nagyon hosszú konvergencia folyamat mentén majd hasonul a kapitalista világrendhez, a piacgazdasághoz és a kettő majd valahogy összenő.
Ha valaki azt mondta, hogy ez nem így lesz, és ez a dolog így halálra van ítélve, és különben is erkölcstelen és folytathatatlan, akkor arról azt mondták, hogy hát ez egy jobboldali retorika, szélső…

Műsorvezető: Genfben érezhetően más volt az élet, az élet minősége? Egyáltalán először találkozott ezzel a mondhatjuk azt, hogy talán friss széllel, vagy más mozgástérrel?

Szőcs Géza: Nem, nem. Itt most két kérdés hangzott el. Válaszolok az utóbbira előbb. Először 1979-80-ban, Herdel-össztöndíjasként tartózkodhattam egy évente Bécsben, ami lehetőséget adott arra is, hogy máshol is megforduljak Nyugat-Európában.
Ami meg azt a lényegesebb kérdést illeti, hogy más volt-e az a világ? Hát pont a fordítottja vagy az ellentettje. Tehát, ami tilos volt odahaza életem 30 évén keresztül, az ott lehetséges volt. Tehát mindennek az ellenkezője.

Műsorvezető: Milyen következményei voltak ennek az alaphelyzetnek a költészetére?

Szőcs Géza: Inspiráló hatása talán nem volt. Egyébként azt gondolom, hogy és nem vagyok egyedül ezzel a feltevésemmel, hogy a költészetet igazából a szenvedés, a lélek szenvedő alaphelyzete inspirálja jelentős alkotásokra.
Tehát sokkal több az a, tehát sokkal nagyobb azoknak a lírai remekműveknek a száma, amelyek fájdalomérzésből, magányérzésből, csalódásból, haragból, sértettségből születtek, mint azok, amelyek felhőtlen boldogságból. Az utóbbiakból is tudnánk jó néhányat …

Műsorvezető: Igen.

Szőcs Géza: … színész tetszik lenni?

Műsorvezető: Igen.

Szőcs Géza: … is lehetne mondanom, de azért alapvetően én nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a szabadságba való kilépés, az felszabadított volna bennem addig nem érvényesülő lírai energiákat.

Műsorvezető: ’90-ben hazatért. És talán innentől számíthatjuk azt a jelentős politikai pályafutást is, amely párhuzamosan haladt a költői életmű mellett.

Szőcs Géza: Igen, de azért ez egy kényszerpálya volt. Nem én választottam. Ebbe úgy kerültem bele, próbáltam utólag kielemezni én is, hogy hol tettem meg azt az első lépést, amely engem a bukaresti parlament szenátusáig, meg az RMDSZ főtitkári székéig vitt.
És arra jutottam, hogy amikor a legelső olyan metaforát leírtam, amely az akkor érvényes, vagy kötelező konvenciókkal ellentétes volt, azokkal szembement, akkor tulajdonképpen, akkor dőlt el a sorsom. Mert megtanultam azt, hogy választható és vállalható olyan is, ami olyasmi is, ami kényelmetlen, ami fájdalmas, ami, ha úgy tetszik önsorsrontó, vagy önpusztítónak tűnhet, mert egy bizonyos szuverén értékrendnek próbál megfelelni, egy belső parancsnak, vagy késztetésnek próbál megfelelni, nem pedig egy külsőnek.
És azt hiszem, hogy amikor engem ’90-ben felkértek, hogy vállaljak politikai szerepet, akkor ez az út vezetett el odáig. Hiszen azt mondták, hogy nekem, hogy neked ellenálló múltad van, éltél nyugaton, jó kapcsolataid vannak, beszélsz nyelveket, rád van szükség az RMDSZ-ben.
Én meg ezt elfogadtam, és akkor így anélkül, hogy én ezt erőltettem volna egyszer csak ott találtam magam a politikai élet sűrűjében, ahova én egyáltalán nem vágytam, mert ez már földrajzilag sem, én, amikor 4 év emigráció után visszatértem Kolozsvárra, azzal a szándékkal tértem vissza, hogy az én kedves városomban fogok élni, mint egyszerű polgár, verseket írok a sétatéren, foglalkozom az irodalom apró-cseprő ügyeivel.
Ehhez képest évek teltek el és rájöttem, hogy én sokkal többet vagyok Bukarestben, meg bárhol máshol, mint Kolozsvárott. Ez meg hát aztán az a nyomás, amely akkor énrám is nehezedett, és amely nyomás az RMDSZ autonómiáját akar – itt most nem területi autonómiáról beszélek, hanem a …

Műsorvezető: Igen, igen.

Szőcs Géza: … hanem az autonóm mozgásköréről, amely ennek a felszámolására irányult. Ez lehetetlenné tette számomra a további politizálást, és emberi csalódásaim voltak, kollegáktól értek olyan minősíthetetlen támadások, amelyek engem lehetetlen helyzetbe hoztak erkölcsileg vagy lelkileg, hiszen ezeket sem eltűrni nem volt ínyemre szó nélkül, de azt sem vonzott, hogy én most polémiába bocsátkozzam, meg politikai háborúba, párton belüli vagy velem tulajdonképpen egy a barikádnak ugyanazon levő …

Műsorvezető: Oldalán levő…

Szőcs Géza: … emberekkel.

Műsorvezető: Igen.

Szőcs Géza: És én azt mondtam, hogy én ebből kilépek.

Műsorvezető: De nem tudott kilépni, tehát ekkorra már azért a személyiségében kialakult gondolom az a fajta kettősség, amiről később azt nyilatkozta, hogy vannak olyan nemesebb célok, amelyért hajlandó háttérbe szorítani a költői munkáit, mert úgy érzi, hogy ott van tennivalója.
És itt megint csak hadd hozzak egy nagyon fontos párhuzamot. Évszázadokon keresztül a nyelv, a nemzet és a kultúra az egy olyan központi témája volt a politikának, amely talán csak az utóbbi évtizedekben látszik kikopni.

Szőcs Géza: Hát nem tudom, hogy mi és honnan fog kikopni és mikor. De ha arra gondolunk, hogy a kérdés arra is vonatkozik, hogy, hogy fér bele egy ember életébe ez a fajta kettősség, hogy költő is meg kormánytisztviselő is legyen, akkor az a válasz végül is nagyon egyszerű.
A költő is a nyelvből és a nyelvért él meg a művészetért. És a minisztérium is arra való, hogy azoknak az intézményeknek a működését és egyáltalán azokat a feltételeket biztosítja, amelyek a költő számára lehetségessé teszik, hogy a költészetének éljen, a filmes számára, hogy a filmnek éljen, és hogy az így létrejövő – reméljük – remekműveket az egész társadalom, az egész nemzet megkapja, hozzáférjen ezekhez a szellemi értékekhez és általuk nemesedjen.

Műsorvezető: Ön most a lehető legjobb pozícióban van, hiszen mindezekre a területekre hatással lévő döntéseket hozhat.

Szőcs Géza: Igen, hát azt még nem mondtuk ki, hogy az aggály ezzel a kettősséggel kapcsolatban az, hogy általában egy költő nem olyan fajta ember, aki az államigazgatás rendszerében képes beleilleszkedni, hiszen a költő mindig improvizál, mindig szubjektív, mindig felfokozva látja a világot, az apparátus pedig fegyelmet követel meg az embertől, precizitást, tudatos tervezést és engedelmeskedést bizonyos belső szabályoknak.
Azt én nem mondom, hogy ebbe könnyű beletanulni, de hát miután már voltak  az életemben olyan periódusok, amikor vagy politikai vagy másféle vezetői beosztásban dolgoztam, nem volt teljesen újszerű nekem ez a kihívás, igyekeztem és igyekszem megfelelni. Nyilvánvalóan én is hibázom, mint ahogy más is, de lehet, hogy én tán többet is hibázom, de az elkötelezettségemmel úgy gondolom, hogy ott nincs baj.

Műsorvezető: Nyilvánvaló az, hogy egy különleges érzékenységű művészemberről van szó, aki azonosulni tud a problémákkal. Nagyon sok kritika érte a legutóbbi, azért mondtam évtizedeket az imént is, a legutóbbi évtizedekben a kultúrában történő változásokat, vagy inkább csak állóvizet, és sok várakozás gyűlt össze ezen a területen.
Nyilván nagyok az elvárások önnel szemben. Milyen SOS intézkedések vannak, amiket már biztosan tud, hogy meg kell tenni, és mik azok a hosszú távú építkező munkák, amelyek majd a négy évre vonatkozóan látnak napvilágot?

Szőcs Géza: Nem választhatóak el ezek, végül is egy ekkora rendszerben a legelső lépések is egy hosszú távú perspektívába illeszkednek bele, másrészt a hosszú távú logikákat is valahol el kell kezdeni. Ahhoz képest sok újat mondanom, mint amit jó néhány nyilatkozatban már részleteztem, nem tudnék és nem is szívesen ismételném magamat, úgyhogy maradjunk most ennyiben, hogy van egy világos jövőképünk, egy távlatrendszer, és annak megfelelően már elkezdtük az építkezést.
Ennek az eredményei már az ősz folyamán láthatóak, érzékelhetőek lesznek, és hát itt most érintek egy olyan kérdést is, amely neuralgikus pont és mindenkiből, vagy nagyon sokakból hisztériát vált ki. Igen ez értelemszerűen érinteni fog intézményi vezetőket is, érinteni fog általában minden olyan kulcspozíciót, ahol a nemzetkultúra számára fontos tevékenység folyik.

Műsorvezető: A nemzet kultúrája számára fontos tevékenység pedig befelé is és kifelé is folyik. Nyissunk egy picit határokon túlra. Nemrégiben volt, július végén Kazahsztánban, ahol egy rendkívüli fontosságú eszmecserén vett részt. Mégpedig egy együttműködés előkészítéseképpen a kazah és magyar kulturális kapcsolatokra vonatkozóan. Mit lehet erről tudni?

Szőcs Géza: Hát igen, most sokak felkapták a fejüket, hogy Szőcs Géza első útja Kazahsztánba vezet, e mögött a meglepetés és a benne rejlő megütközés mögött az a feltevés állott, vagy az a képzett, hogy Kazahsztán a távoli ország, az ázsiai ország nem fontos ország. Mi az ördögöt keresünk mi ott?
Na, most először is maga az a keret, amelyen belül én eljutottam oda jelzi, hogy ez nem így van. Az európai biztonsági együttműködési folyamat, amely már rég túlnőtt Európán, már kezdettől is túlnőtt, de most már Ázsiáig, belső Ázsiáig elért, az világosan mutatja, hogy Kazahsztán rendkívüli módon felértékelődött.
Hiszen ez a világ 9. legnagyobb állama, 2 millió 400 ezer négyzetkilométeren nagyjából, és ami azt jelenti, hogy 30-szor akkora, mint Magyarország.

Műsorvezető: Igen.

Szőcs Géza: És mérhetetlen kincsek felett rendelkezik a kazah nemzetgazdaság, és akkor ehhez járul hozzá az az ismeret is, hogy a kazahok rendkívül barátságosak irányunkban, mert ők úgy tudják, hogy valamifajta rokonság fűz össze.

Műsorvezető: Igen.

Szőcs Géza: Na most nem titok, hogy én annak a híve vagyok, annak a gondolatnak a híve, hogy térképezzük fel a múltunkat, azokkal az eredményekkel is ismerkedjünk meg, amelyeket egy modern tudomány, a genetika képes szállítani. …

Műsorvezető: …

Szőcs Géza: Ebből őrült zűr lett, hogy én mit akarok és, hogy én azt akarom, hogy különbséget tegyünk magyar és magyar, ősmagyar és újmagyar, mélymagyar és … magyar között. Erről egyáltalán nincs szó. Egyetlen dologról van szó. Én szeretném tudni azt, hogy mit mond a tudomány bizonyos kérdésekről. Ennyiről van szó.
És mélységesen meglepett engem, hogy annyira felkorbácsolja az indulatokat egy olyan kérdés, amely a felvilágosodás óta nem kérdés. Az, hogy vannak tudományos tabuk, ezt a középkor egészen a felvilágosodás koráig tudomásul vettük. Tehát pontosan a legliberálisabb eszmék gyökereznek abban a meggyőződésben, hogy a világgal kapcsolatos ismereteinkben nem szabad tabut ismerünk.
Nos, tehát a kazahokkal úgy is, mint, most félretéve, hogy mit mond a genetika.

Műsorvezető: Igen.

Szőcs Géza: Azt tudjuk, hogy Ázsiában nagyon kevés olyan nép egyike a kazah, amelyről független a genetika állításaitól tudjuk, hogy rokon nép bizonyos szálon és ezek a kunok. Tehát Kazahszánban a kazahoknak három nagy tömbje van, s ebből az egyik tömbből nyilvánvalóan és história alapon tudjuk, hogy innen származnak a kunok, akik számottevő szerepet játszottak a magyarság kialakulásában.
Erről van szó. Hát miért ne mentem volna oda, hogy az ottani kulturális miniszterrel, oktatási miniszterrel, vezető média emberekkel, tudósokkal konzultáljunk arról, hogy ne engedjük el egymás kezét. Annyi év után, annyi évszázad után találjuk meg egymást.

Műsorvezető: Elképzelhető akkor, hogy a már meglévő, nyugat felé irányuló kulturális kapcsolatok kiegészülnek a keletiekkel és Magyarország itt Európa közepén egy kulturális komp-országgá válhat?

Szőcs Géza: Pontosan, hogy elképzelhető, én ezt el is képzeltem, nem egyedül nyilván. És úgy látom, hogy van is késztetés, van is igény csúnya piaci szóval, van megrendelés ilyen irányban. Tehát biztos és ez számomra kiderült Kazahszánban és ez egy fontos ismeret volt, hogy ott úgy tekintenek Magyarországra, mint ilyen értelemben magától értetődő európai hídfő országokra.
Tehát, nem Ausztriát, és nem is Csehországot és nem is Bulgáriát választották ki erre az elképzelt szerepre, hanem bennünket.

Műsorvezető: Nagyon szépen köszönöm, remélem, hogy minden nézőnk számára eljutott az üzenet a palackban. Köszönöm szépen államtitkár úr, hogy befáradt a stúdióba.

Szőcs Géza: Köszönöm!