Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár a székesfehérvári Kulturális és Tudománypolitikai Konferencián mondott beszédet május 11-én.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az örökérvényű krisztusi tanítás azt hirdeti: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük”. Úgy gondolom, e Máté evangéliumából származó kijelentés - mutatis mutandis - érvényes a kultúrára is. A kultúra mindenkori rangját és jelentőségét jelzi már az is, ha néhányan, okos emberek, úgy döntenek, hogy hajlandók összegyűlni, hajlandók együttgondolkodni és megvitatni kulturális életünk legfontosabb sorskérdéseit.
Ha a mai napon elhangzó előadásoknak csupán egy töredéke is hozzásegít majd ahhoz, hogy közelebb jussunk a kultúra jelenét és jövőjét érintő kérdésekre adandó válaszokhoz, már megérte pénzt, időt és energiát áldozni a mai rendezvényre. Noha magam is ösztönösen korunk fétisét, a pénzt helyeztem a sor elejére, meggyőződésem, hogy nem elsősorban az anyagiak jelentik a kultúrát övező problémák alfáját és omegáját. Anyagi értelemben vett nyomorúságos időkben is születtek jelentős kulturális értékek, és konjunktúra idején, anyagi bőséggel megáldott korok is bizonyultak már meddőknek a kultúra területén.
Tekintve azonban, hogy a közvélemény szemében – a mai trendeknek megfelelően – én nem elsősorban mint a magyar nemzeti kulturális értékek, hanem mint a kultúrára fordított pénzeszközök képviselője jelenek meg a nyilvánosság előtt, nem kerülhetem meg, hogy néhány szót ejtsek úgy általában a kultúra finanszírozásáról is.
A mai rendezvény meghívóján kétségkívül egy igen jól megválasztott mottó áll. A kiváló kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno mondata, miszerint „Olyan ország még nem volt, amely azért ment volna tönkre, mert kulturális célokra áldozott”, azért is érdemes a megfontolásra, mivel a mindenkori kormányzatok valóban hajlamosak kevesebb figyelmet szentelni az állami költségvetés azon területeire, ahol az invesztíciók nem járnak azonnali és látványos megtérüléssel. Hagyományosan e területek közé tartozik a kultúra, az oktatás és a tudomány. Azonban azt is józanul tudomásul kell vennünk, amikor e „figyelmetlenség” hátterében nem a „hajlandóság” és nem a gyengébb ellenállás reménye áll, hanem az esetenként igencsak nyomós érveket jelentő gazdasági tényezők halmaza. Márpedig itt és most éppen erről van szó. Bármilyen nagy álmokat dédelgetnénk is jelen pillanatban, azok megvalósításának bizonyos gazdasági érvek és megfontolások ellentmondanak. Talán erre is gondolhatott Nietzsche, amikor azt mondta: „Az ellentmondás elfogadásának képessége nagy fokú kultúrára vall.” Amiként azonban említettem, meggyőződésem, hogy az átmenetieknek remélt nehézségek ellenére a nemzet alkotókedve, alkotói lendülete, értékteremtő ereje nem fog csorbát szenvedni, és a kultúra és tudomány legjobbjainak sem kell álmaikat, jobbító szándékú terveiket sutba vágniuk.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a kultúra is csak egy jól működő, sikeres gazdasági környezetben kerül az őt megillető helyre az állami költségvetésben. Ez a feladat, ezen kell mindannyian munkálkodnunk az elkövetkező időszakban.
Mielőtt azonban valaki azt hinné, hogy eljött a vészharangok kongatásának ideje, szeretném megnyugtatni Önöket, hogy a Kormány tisztában van a kultúra, az oktatás és a tudomány jelentőségével, értékteremtő és nemzetmegtartó erejével, és tudatában van annak, hogy az új Magyarországot Önök nélkül felépíteni nem lehet. Éppen ezért – saját lehetőségei és mozgástere figyelembe vételével – továbbra is mindent meg kíván tenni azért, hogy a kulturális és tudományos élet szereplői egy percig se érezzék magukat a nemzet „mostohagyerekeinek”.
Nem kétlem, hogy a mai rendezvényen elhangzó értékes előadások, fontos gondolatok is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy bizonyos kérdésekben tisztán vagy tisztábban láthassunk, és hogy a nap végén mindannyian a hasznosan eltöltött idő fölött érzett elégedettséggel és termékeny gondolatokkal térünk majd haza. Már csak azért is, mert amiként a japán szállóige tartja: „Senki sem olyan okos, mint mi mindannyian.”
(Kultúráért Felelős Államtitkárság)