Elhangzott: Székelyudvarhelyen, 2012. május 27-én

Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim, drága székely honfitársaim!

Ezelőtt 14 évvel a következőket vetettem papírra:

„A legnagyobbak, a székelység teremtő géniuszai, mint Orbán Balázs vagy Tamási Áron, vagy legjobb műveiben – ne féljünk leírni a nevét a legnagyobbak közt –: Nyírő József, képesek voltak magukkal vinni, megőrizni és újrafogalmazni székelységüket Konstantinápolyban éppúgy, mint Amerikában vagy Spanyolországban, vagy Budapesten. Ők, ha földrajzilag – ideig-óráig vagy végleg – távol is kerültek a Székelyföldtől, képesek voltak a székely pátriát magukkal vinni, mint egy lelki hazát, mint a csiga a házát”. (Székely föld és székely ember. Megtalálható: Szőcs Géza és Farkas Wellmann Endre közös kötetében: Amikor fordul az ezred. Ulpius, Budapest 2009.)

Maradjunk a félelemnél. Ki fél a halott író hamvaitól?

Abban, ahogy mindannyian itt vagyunk e meg sem ásott sírgödör közelében – mert a székely földnek e parcelláján az ásás tilosnak minősül ezen a napon, pünkösd vasárnapján, a Szentlélek ünnepén – nos, ebben nemcsak metafizika, nemcsak az emberi méltósághoz és végtisztességhez való jogtól való megfosztottság, jókora adag irónia, humor és keserűség van, hanem egyféle olyan kulturális kontextus is, amelyet eme újratemetés derekas munkát végző ellenzői minden bizonnyal aligha értenek.

Mert ugyan ki fél a halottaktól, ki reszket az Úristenhez szegődött halott író hamvaitól? – kérdezem még egyszer.

A kisgyermekek, a zavaros gondolkodású ezotéria-hívők, a horrorfilm-függő zombik, a hivatásos rémüldözők és persze a karhatalom, nyilván azért, mert a hamvakat nehéz gumibotozni vagy népbíróság elé állítani.

Oda jutottunk, hogy talán kicsit mi magunk is félünk tőle, mármint az alázatos, fejlehajtó és a dorgálást szemlesütve hallgató jelenkori magyarok: mert igen, sajnos vannak olyanok miközöttünk, akik azt mondják, és talán azt is gondolják, hogy helyes, ha ennek a székely írónak a hamvai nem kerülnek vissza a székely anyaföldbe. Maroknyinál nem többek ezek a hamvak, de hiszen maroknyi megmaradt székelyről tudósít a székelyek himnusza is.

Túlontúl alázatos, fejüket lehajtó felebarátainknál tartottunk. Vajon miért ilyenek?

Pedig kultúrtörténeti szempontból jó helyen állunk.

Kultúrtörténeti szempontból azon az oldalon állunk, melynek az igazsága végül győzedelmesedik, a rossz pedig elveszi méltó büntetését.

Gondoljunk csak az Antigonéra, melyben Kreón, ez a magát nagynak tartó király nem engedi Polüneikészt eltemetni, és tekintélyét féltve egyre zavarosabban, kapkodóbban cselekszik, hibát hibára halmoz, és mivel a saját uralkodási tartományán kívül, a holtak felett is ítélkezni kívánt, az égiek ugyancsak alaposan megbüntetik. Mikor erre rájön, már minden hiába.

Gondoljunk Iszménére, erre az amúgy jó szándékú, de akaratgyenge jellemre, aki hiába ismeri az erkölcs és a hagyomány által világosan kijelölt igaz utat, nem mer szembeszegülni a hatalommal: gondoljunk rá, és csöndben vonjuk le a következtetéseinket.

Aztán gondoljunk Kádár Jánosra, aki nyilván nem Szophoklész-drámákkal kelt és feküdt uralkodása alatt, és ezért nem is tudhatta, amit pedig módjában állt volna tudni, ha eleget olvas: vissza is szállt rá a tisztességes eltemettetés egyetemes jogától megfosztott Nagy Imre szelleme, és a bukását okozta.

Számtalan példát hozhatnánk még, de minek: itt állunk most mi, és ugyanaz a dilemmánk, mint Antigonénak. A megoldásunk nem lehet ugyanaz, mert szemfüles határőrök minden csomagtartót átnéztek, hátha a leleményes magyar a pótkerekek közé vagy az izzókészletbe rejtve akarja hazacsempészni a hányatott sorsú Nyírő József hamvait (akinek azért egy akaratlan, de fontos szívességet tettek, reklámnak is mondhatjuk, mert mostanra aztán már mindenkit kíváncsivá tettek Nyírő iránt, azokat is, akik korábban a nevét se hallották).

Mi azonban itt állunk, és szégyent, keserűséget érzünk – még szerencse, hogy itt van közöttünk levett kalappal Uz Bence és Ábel is, és épp az imént faggatta Ábel Uz Bencét arról, hogy:

– Aztán mi bajuk van Surgyélánéknak, kicsi barátom?

– Tudja az öregisten – mondta neki Uz Bence. – Pedig ezeknek a bukaresti uraknak csak kéne tudniuk, hogy ezerszer szerencsésebb dolog, ha egy halott a sírban van, mint ha nem a sírban fekszik, hanem másfele tesz-vesz, szembejön az utcán, bezörget éjszaka az ablakon, miegyéb. Nem es értem, métt csinálják ezt a nagy ceremóniát – sóhajtotta, majd megpaskolta medvéje fejebúbját, és Ábellel együtt elindultak vissza a hegyekbe, ahonnan a legéberebb csendőr vagy hatóság sem tudja őket kitiltani, soha már.

Mi viszont itt maradtunk, e meg sem ásott sír előtt, és nem félünk. Akkor sem, ha volt elég részünk üldöztetésben, számkivettetésben, a szabad beszédet a torkunkra forrasztani akaró vasmarkok szorításából. Annyiszor próbáltak már megfélemlíteni, hogy ez túl soknak is bizonyult. A szívünkben eltemettük Nyírőt, és reméljük, lesz még olyan konstelláció, amelyik lehetővé teszi, hogy Nyírő József hamvai végre megpihenjenek a sokáig hiányolt szülőföld mélyében.

A viszontlátásra, akkor.

(Kultúráért Felelős Államtitkárság)