„Magunkba szállás” címmel jelent meg L. Simon László kultúráért felelős államtitkár írása a Magyar Nemzet 2012. augusztus 11-i számában. A publicisztika a Műcsarnok Mi a magyar? című kiállításához kapcsolódik.

Ez a kérdés „talán soha nem lett volna olyan időszerű, mint amilyen ma. A zavar és bizonytalanság ködében élünk a magyarság minden fontos kérdésében, az ellentétes nézetek olyan szélsőségei elegyednek össze számtalanszor ugyanazokban az agyvelőkben is, a »magyar« szónak még szótári definíciója is olyan sokféleképpen és ellentmondón hangzik különböző ajkakon, a közélet és szellemi élet különböző tájain, hogy már a magyar öntudat teljes szétbomlásával kell számolnunk. Egységes öntudatú korban az a kérdés, hogy mi a magyar, fölöslegesnek tűnhetett volna, a felelet rá egyértelmű. Ma szükséges volt föltenni, s ki tehetné fel illetékesebben, mint a tudomány és az irodalom, olyan kérdezők, akik mentesek a politika előítéleteitől, a pártok és magukat világnézetnek kürtölő hatalmi törekvések egyoldalúságaitól” – e szavakat Schöpflin Aladártól olvashattuk a Nyugat 1940/2. számában a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? című kötet kapcsán írt kritikájában.

Ma egyre inkább úgy tűnik, hogy a tudomány és az irodalom képviselői csöppet sem mentesek a politikai előítéletektől, a pártok és a magukat világnézetnek kürtölő hatalmi törekvések egyoldalúságaitól. Viszont napjainkban sem mondhatjuk azt, hogy egységes öntudatú korban élünk, a „mi a magyar?” problematika feszegetése ezért az európai nemzetállami lét felértékelődésének az időszakában is aktuális. Pusztán csak az a kérdés, hogy a kortárs képzőművészek képesek-e a politika előítéleteitől mentesen megnyilatkozni a kérdésről. Ha elfogadjuk azt, amit Schöpflin írt, azazhogy „a magyarságfogalom nem szellemi tartalmakat jelent, hanem magatartást”, akkor valóban úgy tűnik, hogy a kérdésben rejlő összetettséget kellő intellektualitással megközelítő kortárs képzőművészet lehet a legautentikusabb válaszadó, még akkor is, ha alapvetően nem hihetjük el, hogy a vizuális nyelv kevésbé lenne terhelt politikai előítéletektől, mint a szavaink. A vizuális kommunikáció nem egyetemes – hiába állította róla ezt Kepes György –, a vizuális nyelv megfejtése a tudatunkban alapvetően nyelvi folyamat, így a nyelvi és a kulturális meghatározottságok közvetett módon félelmetes erővel hatnak a személyiségre.

Schöpflin szerint a szellemi tartalom számtalan „változáson, a gyökerekig ható átalakuláson ment át a lovas-nomád kortól máig, kereszténységen, renaissance-on, reformáción, barokkon, romantikán át, és milyen idegen hatások formálták! Minden égtáj felől folyton árad az idegen hatás; az európai szellem, melynek hatókörébe Szent István bevezetett, nem ismert sem határt, sem gyepűt. A magatartás, amely ezeket a tartalmakat fogadta, egységes és állandó maradhatott. Messze távlatból is láthatjuk, hogy állandó is volt, ahogy a kívülről jött tartalmakat fogadta. Nem vette fel egyiket sem azon nyersen, ahogy jöttek, valamennyit magához hasonította. Ezer éven át egy másik, a folytonos faji asszimilációval párhuzamos szellemi asszimiláció is folyt ezen a földön, amely a mi hazánk. Európát asszimilálta magához a magyar.”

Ma persze nem így tűnik, bár a válságokkal tarkított Európának akár központi kérdésévé is válhat, hogy sikerül-e újra magunkhoz asszimilálni Európát. Ezen az asszimilációs kísérleten, jelenkori uniós és nemzetpolitikánk ellentmondásosságán elmerengve jövünk rá, hogy hiábavaló kísérlet a Műcsarnoké, bármennyire szeretnénk elhinni, hogy a művészek s különösen a képzőművészek politikai, értékrendi, világnézeti előítéleteiktől és ítéleteiktől mentesen tudják a kérdés kapcsán a szellemi tartalmak kutatása helyett magatartásunk boncolgatására irányítani a figyelmet – nos, ez a kísérlet nem sikerülhet, mivel a befogadó sem tud túllépni a saját ítéletein és előítéletein. (Külön tanulmányt érdemelnének meg azok az üzenetek, amelyek a kiállítás megnyitásáról próbáltak lebeszélni.) Ugyanakkor mégis érdemes volt megrendezni ezt a kiállítást, mert még a várható viták és lesajnáló vélemények, a különböző oldalak elégedetlenkedései, a pátosz, az emelkedettség vagy éppen a még erősebb önkritika hiányának a megjósolható számonkérése ellenére is lesznek olyanok, akik a kiállítás több alkotójához hasonlóan a „mi a magyar?” kérdés kapcsán Babitscsal együtt próbálnak közelíteni a kérdéshez, és megértik, hogy annak éppen ugyanaz az aktualitása, mint nyolc évtizeddel ezelőtt. „A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindenkitől megkülönbözteti” – írta Babits a Szekfű szerkesztette kötetben, rámutatva, hogy sem a faji viták, az antropológiai kutatásokra való hivatkozások, sem a nyelv eredetéről folytatott hitviták nem visznek közelebb bennünket egymáshoz. Magyarokat a magyarokhoz. Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy sajnálatosan radikalizálódó társadalmunkban a válságra, az egyéni egzisztenciális problémákra, az eladósodásra nagyon nehéz elfogadható, valóságos válaszokat adni, illetve a politikai megoldási javaslatokat elfogadni, ezért az őszinte szembenézés helyett olyan identitásvitákba keveredünk, amelyek elterelik figyelmünket a valós problémákról, s amelyek fölöslegesen nagyítják fel a magyar és magyar közti távolságot.

Ezért olyan fontos a figyelemelterelés helyett Babits nyomán felismernünk, hogy számunkra valóságos életfeladat a nemzeti kilétünkre való ráeszmélés, „szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van”. Ahogy Schöpflin fogalmazta: Babits „nem az erényeit keresi nemzetünknek, hanem a tulajdonságait”. Éppen az erények keresése, a saját egykori nagyszerűségünknek a múltba révedő kutatása a figyelemelterelés legjobb eszköze, olyan énvédő mechanizmusok ezek, amelyek a nemzeti felemelkedés jelszava alatt nehezítik meg az önmagunkra találást és a valós nemzeti felemelkedést.

Sokan támadnak amiatt, hogy frissen kinevezett államtitkárként a következőket nyilatkoztam egy hetilapnak: „Meggyőződésem, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy a magyar nép antropológiailag nem finnugor eredetű. Olyan tanárok tanítottak a történelem szakon, akik egyébként a türk, belső-ázsiai eredetet vallották, amit az azóta elvégzett genetikai vizsgálatok többé-kevésbé bizonyítottak. Egyébként nem mindegy? Mi múlik ezen?” Elsősorban a mindegy szó használata miatt bíráltak, mert a hol halszagú, hol lószagú hitvitákban a hívő közösségnek éppen az fáj a legjobban, hogy látszólag bagatellizálom, lekicsinylem a kérdést. Bírálóim még azon sem gondolkodnak el, hogy az én tudományos alapú meggyőződésem mögött is lehet hitbéli szempont. De a lényeg mégiscsak az, amit Babits írt a Mi a magyar? című kötetben, s ennek tükrében kell a mindegyemet is értelmezni: „Nem nagyon tudok bízni abban a kínálkozó kiindulásban, amelyet az ősi és primitív magyarság vizsgálata adhatna. Miből induljak hát ki, hol kezdjem kutatásaimat? Voltaképp mindegy, hogy miből indulok ki. Egy nemzetnek – mint egy embernek – a jelleme egységes és szerves valami; a lényeg, amelyet meg akarok fogni, mindenütt jelenvaló, és mindent összeköt. Itt minden egyformán középpont, s egyformán lehet kiindulás. Ez éppen a kutatás eredményességének egyik próbája és biztosítéka. Biztosítéka és próbája annak, hogy a magyar jelenségek között belső egységet és összefüggést sikerül találni.

Nem áltatom magamat azzal, hogy egyszeriben rátapintok a lényegre, s mintegy metafizikailag megragadom. A lényeg nem ilyen egyszerű valami, hogy egy szerencsés szóval vagy egyetlen fő vonás hangsúlyozásával azonnal kifejezhető volna; ne legyünk oly mohók! A metafizikai vizsgáló tévedése éppen ebben áll: azt hiszi, hogy a jellemet, mint valami gondolati dolgot, szavakban lehet kivonatolni. Meg lehet találni benne a főmondatot, az alanyt és az állítmányt. A jellem azonban történeti dolog, azaz életbéli, s nem hasonlítható logikai szerkezethez. Itt nincsen főmondat, sem fő vonás; a faculté maitresse csak a kritikus fikciója, »munkahipotézis«. A lényeget nem lehet egyetlen szóval megnevezni, hacsak nem azzal az egy szóval, hogy magyar, mint egy ember lényegét a nevével. Lassú, türelmes útra kell indulnunk, a lényeget majd megfogjuk útközben. Apránként talán majd elősugárzik, látszólag keveset mondó vonásokból, melyek egymástól kapnak jelentést, mint egy arc vonásai. A filozófus munkája helyett a regényíróé vár ránk: az elemzés.”

A „sokszínűvé fejlődött” magyar lelket ma talán a képzőművészet eszközeivel tudjuk felmutatni. Életünk, jellemünk, lelkünk összetettségének a megértéséhez talán a kérdések újra feltevésével tudunk közelebb jutni. A Műcsarnok hiábavalónak tűnő kísérlete talán éppen ezért nem fölösleges. Minden olyan könyvre, színdarabra, filmre, kiállításra, zeneműre, művészi és közéleti megszólalásra szükségünk van, amely mind több magyarral érteti meg azt, amit Babits írt: „Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.”

(Magyar Nemzet)