"Befejezzük a kulturális rendszerváltást" címmel készített interjút Szentei Anna és Farkas Anita Halász János kultúráért felelős államtitkárral a Demokrata 2013. április 3-i számában.

A kultúra rendkívül átpolitizált terület, ahol sok esetben nem szakmai alapon folynak a viták. Attól, hogy egy-egy kulturális teljesítményt másképp értékelünk, még nem kellene vérre menő csatákat folytatni, márpedig nálunk e viták jóval tovább mennek az esztétikai kategóriáknál. Miközben a kultúrának nem megjelölőnek, hanem nyitottnak, befogadónak kellene lennie – véli Halász János március elején hivatalba lépett kulturális államtitkár.

– A kultúráért felelős államtitkári poszton történő váltást habitusbeli különbségekkel indokolták. Mitől lesz más a kultúrpolitika az ön habitusától?

– Mindenki más lendülettel reagál egy- egy kérdésre, érzékenyebben nyilvánul meg, másképp viselkedik a személyes kapcsolataiban. L. Simon László és Balog Zoltán miniszter úr között habitusbeli különbség volt, a váltás pedig nyilván az L. Simon László és a köztem lévő habitusbeli különbséget is feltételezi. Mégis inkább a folytonosságra helyezném a hangsúlyt: Lacival régóta dolgozunk együtt. L. Simon Lászlónak, aki egyébként a parlament kulturális bizottságának is elnöke, illetve nekem mint kultúráért felelős államtitkárnak a jövőben is szoros együttműködést kell kialakítanunk. Egyébként a kultúra legtöbb területén az elődeim munkáját kívánom továbbvinni.

– Milyen programok alapján valósul meg ez a folytonosság?

– Az alapkérdés a kulturális rendszerváltoztatás befejezése. A kulturális élet vagy a magyar művészeti világ struktúrájában sok mindenen kellett változtatni. Az előző ciklus alatt megalkotott előadó-művészeti törvény hibáit már kijavítottuk. A közművelődési struktúra finanszírozását, rendszerbe helyezését szintén megoldottuk mostanára. A döntően önkormányzati fenntartásban álló közösségi és művelődési házak átalakítása rendkívül fontos kulturális feladat.

– Miért olyan fontosak ezek a vidéki kulturális központok?

– Mert kulcsszerepük van a helyi társadalom fejlesztésében, és ez nemcsak kulturális kérdés, hanem vidékfejlesztési ügy is. A vidékfejlesztési tárca elindította az Integrált Közösségi és Szolgáltató Terek pályázatát, amelynek során több mint ötszáz kistelepülés helyi közösségi intézményét újítják fel, ezek kulturális tartalommal való megtöltését pedig a Kultúráért Felelős Államtitkárság segíti. Hasonló tárcaközi együttműködés más programokban is megvalósul, így például a nemrégiben kidolgozott népi kézműves-stratégia esetében.

– Aminek szakmai irányítója a Hagyományok Háza. A stratégia elkészültével pedig azt várják, hogy a kormány tegyen érdemi lépéseket.

– Ezen a területen az a legfontosabb feladat, hogy a következő évek fejlesztési forrásainak tervezésénél együtt gondolkodjunk a Vidékfejlesztési Minisztériummal. A stratégia ugyanakkor kiváló alapot ad arra, hogy lássuk, melyek a kiindulási pontok: hol kell kiírni a pályázatokat, hogy a célzott támogatások valóban oda jussanak el, ahol szükség van rájuk.

– Mint mondta, alapkérdésnek tartja a kulturális rendszerváltást. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) köztestületté válását is e rendszerváltás részének tekinti?

– Igen, és a munkát ennek kapcsán is folytatjuk. A fő cél, hogy az állam a művészeti életben betöltött irányító szerepéből egyre inkább vonuljon vissza, és adja át ezt a funkciót a művészet autonóm intézményeinek. Ezt szolgálja az, hogy az Alaptörvénybe is bekerült, illetve önálló törvénybe iktattuk a Művészeti Akadémia szerepét és feladatát.

– Az állam hátralép, és egy csúcstestület veszi át az állami feladatokat. Mivel azonban az MMA nem integrálja az egész magyar művészeti életet, akik kívül kerülnek, továbbra is tiltakozni fognak.

– Nem kell félni ezektől a támadásoktól. A beszélgetés elején szóba kerültek a habitusbeli különbségek: ha az életünkben nagy horderejű változások történnek, eltérő módon reagálhatunk. Van, aki megijed, és van, aki lehetőséget lát benne. Az MMA működésében én a lehetőséget látom, nem beszélve arról, hogy a mostani kormánynak felhatalmazása is van a változtatásra. Viták pedig mindig lesznek. A mi célunk elérni, hogy ne a művészek, hanem a művek vitatkozzanak egymással. Ha majd néhány év múlva visszanézünk, és megnézzük, hogyan működik a kulturális élet, benne az akadémiával, azt fogjuk látni, hogy megérte az a sok vita, amin keresztülmentünk.

– Milyen tervei vannak a Műcsarnokkal?

– A Műcsarnok és a Vigadó épülete is a Művészeti Akadémiához kerül, erről van egy beterjesztett törvényjavaslat. Ha azt szeretnénk, hogy ez egy jól működő testület legyen, akkor ehhez lehetőségeket kell biztosítani. Arról vitatkozni, hogy majd hogyan csinálják rosszul: helytelen hozzáállás. Jól fogják csinálni.

– Pedig ez az általános hozzáállás: Vidnyánszky Attilát már most támadják, pedig csak nyár közepétől lesz ténylegesen a Nemzeti Színház igazgatója.

– Nagy kár, hogy egy ilyen kiváló művészt támadnak. Bízom benne, hogy ennek ellenére a munkájára fog koncentrálni, és a támadások nem fogják elvonni a figyelmét. Ez az eset is szomorú példa arra, hogy sajnos a kultúra rendkívül átpolitizált terület: sok esetben nem szakmai alapon folynak a viták. Egy színházi előadást például hajlamosak az emberek nem esztétikai alapon, hanem pártállástól függően megítélni, miközben értékrendben kellene gondolkodnunk. Hiszen az nem lehet politikai kérdés, hogy mit gondolunk a magunk életéről és a kultúra viszonyáról, azt esztétikai érzékünk, értékrendünk dönti el. Természetesen helye van a vitának, de attól, hogy egy-egy kulturális teljesítményt – legyen az színházi előadás, film vagy képzőművészeti alkotás – másképp értékelünk, még nem kell vérre menő csatákat folytatni. Márpedig nálunk ezek a viták jóval továbbmennek az esztétikai kategóriáknál, holott a kultúrának nem megjelölőnek, hanem nyitottnak, befogadónak kellene lennie. Én a kultúra érdekében próbálom tenni a dolgomat, és szívesen egyeztetek bárkivel, azokkal is, akik politikai alapon támadnak: politikus vagyok, ez tehát nem lep meg. De ne várja el senki tőlem, hogy az értékrendemen változtassak.

– A másik oldal mégis nyomásgyakorlásról beszél, és arról, hogy a kormány az MMA-n keresztül akarja a világnézetét ráerőltetni a művészeti élet egészére.

– Semmiféle nyomásgyakorlásról nincs szó. Azok a szervezetek, amelyek ezzel érvelnek, ugyanúgy kapnak támogatást a kormánytól. Azt hiszem, elvárható, hogy fordítva se legyen nyomásgyakorlás. És van még egy dolog: a kultúrát, a magas művészetet el kell juttatni az emberekhez, bárhol is éljenek az ország területén. Fontos a főváros kulturális vezető szerepe, de ugyanilyen fontos az aránytartás is, és mikor azt mondjuk, hogy a vidéknek is meg kell adni az esélyt, az nem Budapest ellen szól. Megvannak a jól működő struktúráink ahhoz, hogy mindenkihez eljusson a kultúra, miközben használnunk kell a XXI. századi technikákat, a tömegkultúra, a tömegtájékoztatás eszközeit és mechanizmusait is, hiszen ezeken keresztül könnyebb eljuttatni a kulturális értékeket az emberekhez. Ezek pedig nem fogják megölni a régi hagyományainkat, mert azok elpusztíthatatlan értékeket képviselnek. Kiváló példája volt ennek a Fölszállott a páva című műsor.

– A kortárs magyar képzőművészet külföldi reputációjának megerősítését említette egy interjúban: hogyan kíván az állam ebben szerepet vállalni?

– A kortárs magyar képzőművészetnek itthon nagyon sok minőségi képviselője van, de kevéssé ismerik őket a nemzetközi szakmai életben. Itthon az a jellemző, hogy a piaci alapon működő magángalériák felkarolnak egy-egy művészt, kiállításokat szerveznek nekik, gondozzák a munkáikat és próbálják eladni a műveiket, megteremtve számukra az egzisztenciát az alkotómunkához. Ez a galériák részéről komoly kulturális, szakmai és piaci tudást feltételez, különösen nemzetközi szinten. Itt a magyar szereplők pozicionálása nemzeti érdek, amelyben az államnak is szerepet kell vállalnia.

– Hogyan?

– Már most is léteznek ilyen törekvések: a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül a Vizuális Művészetek Kollégiuma is hirdet például pályázatokat magángalériák számára, amelyek így a különböző nemzetközi vásárokon való részvételre kaphatnak támogatást. Egy-egy ilyen vásáron való részvétel pedig nemcsak nekik haszon, de az országnak is az. Ezért sem szabad őket kitenni annak, hogy kizárólag piaci alapon érvényesüljenek.

– Ha már képzőművészet: a múzeumi negyed fejlesztése pontosan mikorra várható?

– 2018-ban már épületek is lesznek. Egyelőre idén nemzetközi tervpályázat indul, Baán László kormánybiztos úr felügyeletével. Az elképzelés pedig nemcsak arról szól, hogy néhány múzeum ideköltözik, hanem az egész Városliget megújul, benne az Állatkerttel és a Fővárosi Nagycirkusszal.

– Mi a véleménye elődje, L. Simon László ötletéről, miszerint a pályáztatás helyett direkt kinevezésekre lenne szükség, legalábbis bizonyos kiemelt nemzeti intézmények élén?

– Én ebben megengedő lennék. Most ott tart a szabályozás, hogy lehet erről beszélgetni: ha egy fenntartó szeretné, hogy ne legyen pályázat, vagy azt, ha igen, én mindkét irányt el tudom fogadni. Jelenleg azonban még pályáztatási rendszer van.

– Amin úgy is az nyer, akiről előre sejthető volt. A direkt kinevezés nem teremtene tisztább helyzetet?

– Nem szeretnék felesleges vitákba bonyolódni, csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy amikor a jelenlegi szabályozást valaki meg akarja változtatni, vagy csak megfogalmazza ennek lehetőségét, akkor felerősödnek azok a hangok, hogy ez micsoda dolog! A pályáztatás esetében ugyanakkor annak hibáit róják fel. Ezért mondom, hogy én megengedő lennék ebben a kérdésben, azt remélve, hogy előbb-utóbb a magyar kulturális élet szereplői nem vitára, hanem együttműködésre alkalmas terepnek tekintik majd ezt is.

– Változott a kormány Seuso-kincsekkel kapcsolatos álláspontja?

– Nagyon világosan ragaszkodunk továbbra is a korábbi elképzeléseinkhez, és ebben maximálisan igazunk is van.

– Az elmúlt pár hét legnagyobb botrányát a Szaniszló Ferencnek adományozott Táncsics-díj szolgáltatta. Nem járhattak volna el körültekintőbben az odaítélést megelőzően?

– De igen. Ugyanakkor mi Szaniszló Ferenc kilencvenes évekbeli munkáját értékeltük, hiszen ez egy életműdíj. Tanultunk ebből az üggyé dagadt történetből, és kezdeményezzük, hogy a Táncsics-díjat ezentúl ne egy minisztérium, és azon belül ne is egy ágazat gondozza. Azzal a független médiahatóság hivatottabb foglalkozni, ezért a miniszter úr kezdeményezi, hogy a díjjal kapcsolatos döntés-előkészítés hozzájuk kerüljön. Ezzel párhuzamosan áttekintjük a művészeti középdíjak eljárásrendjével kapcsolatos szabályokat is.

– Miért van erre szükség?

– Ezek a díjak az elmúlt időszakban egyre inkább veszítettek presztízsükből, mert évről évre ugyanannyit adtak ki, ugyanazzal a jutalmazási összeggel. Éppen ezért azt gondoltuk, hogy fontos lenne a presztízsük újbóli megemelése. Egy-egy díj kiadható számát jelentősen csökkentettük, a díjakkal kapható összegek ugyanakkor jelentősen nőnek. Mindehhez a kiválasztás módját is pontosítanunk kell, éppen a megváltozott létszám miatt. A miniszter úr azzal bízott meg, hogy tekintsem át a díjak adományozásával kapcsolatos eljárásrendet, és erre javaslatot is fogok tenni a szakmai szervezetekkel történő megbeszélések után. Így aztán azon tiltakozás kapcsán is, ami most, két héttel a József Attila-díjak kiosztása után jelent meg írói szervezetek körében: találkozni fogok a szakmai szervezetek képviselőivel, hogy ne csak egy nyilatkozatot adjanak ki, hanem mondják el pontosan, miért is tiltakoznak.

– És miért is tiltakoznak?

– Szerintük a politika beleszólt a díjazásba, önkényesen megváltoztatva a szakmai szervezetek jelöltjeinek névsorát. Ez nem így van, az eljárásra vonatkozó jogszabályokat maradéktalanul betartottuk. A kitüntetések adományozási rendjének felülvizsgálatát egyébként már megkezdtük. Ebben a folyamatban szívesen veszek részt, hiszen az építkezést mindig is többre becsültem a rombolásnál, és mint többször mondtam, mindenkit partnernek tekintek, akit az előrevivő együttműködés motivál.

(Demokrata)