Elhangzott: Hagyományok Háza, Budapest, 2012. március 23.

Tisztelt Házelnök Úr!
Tisztelt Képviselő Úr, Államtitkár Urak, Elnök Asszony, Főigazgató Úr, Hölgyeim és Uraim!

A magyar kulturális kormányzat képviseletében örömmel fogadtam el a Párbeszéd a népi kézművességről című konferencia szervezőinek megtisztelő fölkérését. Bár a párbeszéd, a dialógus szóval az elmúlt csaknem két és fél évezredben, amióta Platón iskolájában e fogalom tartalma és használatának módszere kialakult, sokszor visszaéltek, hiszem, hogy – különösen a kultúra területén – közös dolgainkról csakis ezen a módon érdemes eszmecserét folytatni. Köszönöm tehát a szervezőknek, hogy a politikai és állami irányítás képviselői és a népművészet társadalmi szervezetei számára lehetőséget teremtettek véleményük, javaslataik kölcsönös megismertetésére.

Úgy gondolom, hogy az ország újjászervezésének időszakában a maihoz hasonló minden találkozónak különös jelentősége van, mert az eredmények megőrzése a gyorsan és részben kényszerűen változó feltételek között nemcsak közös érdekünk, hanem olyan közös kötelességünk is, amelyet éppen ez a gazdag örökség ró ki ránk. Kormányzatunk a kulturális politikát olyan korszerű hagyományőrző politikának tekinti, amely a kultúrát nemzedékről nemzedékre hagyományozódó örökségként kezeli, ezért tudjuk, hogy mindazért, amit az elmúlt korok a jelenre örökül hagytak, felelősséggel tartozunk. Az összefogás, az együtt gondolkodás jelentőségét azért is hangsúlyozni kell, mert ez nem egy ágazat, hanem az egész nemzet feladata; amint meghívóink fogalmaztak: „Európában is egyedülálló kincsünk megőrzése nem öncélú, részese lehet a vidékfejlesztésnek, a turisztikai szolgáltatások bővítésének, a munkahelyteremtésnek, a kreatív ipar fejlesztésének, az egészséges nemzettudat megmaradásának, a közösségek építésének.”

Hogyan érhetjük ezt el?

A jelenlévők talán megbocsátják, ha abból indulok ki, ami az ő számukra természetes, a tudománytörténet, az értelmiségi közbeszéd és a nyilvánosság számára azonban korántsem volt mindig az: a népnek van, legalábbis volt művészete. Míg azonban a népköltészettel kapcsolatban ezt a XIX. század eleje óta már nem szokás kétségbe vonni, a népi tárgyalkotás művészi rangját jóval később ismerték csak el; nem sokkal az előtt, hogy maga a paraszti életforma, s vele együtt világteremtő képzeletének egysége is fölbomlott. Bár a népművészeti technikák, motívumok alkalmazása ezzel korántsem szűnt meg, hiszen éppen a népművészetet megszüntető iparosodás, városiasodás más társadalmi rétegekben is igényt teremtett ilyen tárgyakra, nem tagadhatjuk, hogy ezt a föl-föltámadó érdeklődést és igényt nem kevés félreértés, gyanakvás, még több fanyalgás kísérte. A hetvenes évektől kibontakozó táncház-mozgalomnak, a hagyományőrzés új magyar modelljének egyik vitathatatlan érdeme és velejárója, hogy az efféle kételyeket egy természetes mozdulattal félresöpörte, helyesebben egyszerűen zárójelbe tette. Ami azonban zenében és táncban könnyen elterjedt és meg is gyökeresedett, az a tárgyalkotásnak mintha kevésbé sikerült volna. Pedig tárgyi népművészetünk is méltó arra, hogy hagyományait átmentsük a jövő kultúrájába. Breuer Marcellnak, a jeles építésznek és iparművésznek bizonyára igaza volt, amikor azt írta, hogy „Minden jó és célszerűen kialakított tárgy minden helyiségbe illik, mint az élő organizmus, – a virág vagy az ember”. Egy nemzet formakultúráját csak gazdagíthatja, ha saját hagyományaiból táplálkozik, abban talál formákat, forrásokat, jelképeket. Aki egyszer már bejárta a Mesterségek Ünnepe, a Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár sátrait, vagy megcsodálta az Élő Népművészet és egyéb országos pályázatok kiállításait, az nemcsak a kiállított tárgyak szépségéről, alkotóik művészi erejéről, a hagyománynak napjaink környezet- és viseletkultúrájával való találkozásáról győződhetett meg, hanem a közönség érdeklődéséről is. Ha valaki kételkedne abban, hogy a magyarság közös kultúrájának rendszeréből, modern, integratív önképünk megfogalmazásából a népi kézművesség is kiveheti a maga részét, talán nincs tisztában azzal, hogy közművelődési intézményeinkben napjainkban is mintegy 1 ezer közösség körülbelül 15 ezer tagja foglalkozik ilyen tevékenységgel, s bemutatkozásaik száma  évi 3 ezer körül jár. Aligha kétséges tehát, hogy munkájuk megérdemli a támogatást, eredményeik pedig a figyelmet. 

Kulturális kormányzatunk arra törekszik, hogy ezt a támogatást a mai, nem könnyű föltételek között is megadja a népművészet, a népművészettel való foglalkozás egészének, ezen belül a népi kézművességnek is. Tisztában vagyunk azzal, hogy a tudományos intézmények, közgyűjtemények, országos háttérintézmények, oktatási intézmények, valamint a civil társadalom és civil szervezetek szerteágazó együttműködésére van szükség, s a magunk eszközeivel támogatjuk ezt a kooperációt, amelyben országos hatókörű intézményünk, a Hagyományok Háza szakmai-módszertani központként, gyűjteményként, szolgáltatóként is kiemelkedő szerepet játszik. Ezért minden nehézség ellenére is igyekszünk e fontos intézmény hatékony működéséhez szükséges feltételekről gondoskodni.

Tárcánk Kultúráért Felelős Államtitkárságának koordinálásával a közelmúltban elkészült A magyar közművelődés szakpolitikai koncepciója, amely a néphagyomány ápolását abban az összefüggésben szemléli, amelyre A nemzeti együttműködés programja is fölhívta a figyelmet:  „a társadalmi kohéziót tudatosan újjáélesztő, közösséget formáló kormánypolitika megvalósítására törekedni nemcsak eszmeileg és erkölcsileg kiemelt cél, hanem ésszerű és egyben hatékony is”. A közösségek, a közösségi gondolkodás megerősítése valóban jövőnk záloga; a népművészeti szerveződések pedig ennek a tevékenységnek fontos alkotórészei, minden szinten nélkülözhetetlen tényezői. Zavartalan működésük tehát közös érdekünk. Tudjuk, hogy a hagyományápoló közösségek nagy része a közművelődés infrastruktúráját használja, de feladatukat csakis a civil társadalom, a civil  szervezetek bázisán, ezek közreműködésével láthatják el.

A megyei közművelődési intézmények szerepe és funkciója jelentősen megváltozott az elmúlt húsz esztendőben. Ezek a változások lehetővé tették, hogy a jól működő intézmények, intézetek mellett civil szervezetek is bekapcsolódtak az ilyen jellegű közművelődési feladatellátásba. Jó példa erre Zala- és Békés megye.  Célunk az, hogy a közigazgatási és finanszírozási keretek megváltozása a lehető legkisebb mértékben nehezítse meg az alkotók és közösségeik helyzetét, hogy támogatásainkkal megtaláljuk a szakmai munka körülményeit legjobban biztosító, civil és intézményesített működési gyakorlatot.

Amint az imént konkrét számokkal is utaltam rá, maga a népi kézműves tevékenység – hála az elődök munkájának és utódaik kitartásának – minden gond ellenére országszerte ma is szinte zavarba ejtő gazdagsággal folyik. Ugyanakkor az is látható, hogy a korábban valamilyen intézményhez – például művelődési házhoz – kapcsolódó civil szervezetek működési feltételei egyre romlanak. Bizonyosak vagyunk viszont abban, hogy ennek a problémának a megoldásához az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi törvény jelentősen hozzájárul, mert átmeneti bizonytalanság után a Nemzeti Együttműködési Alapon keresztül az egyesületek, köztük a népművészeti szerveződések átlátható, értékelvű támogatására teremt alapot és biztos jogi keretet.  Ugyanezt szolgálja a Nemzeti Kulturális Alap megújult szervezete és tevékenysége is, tárcánk vezetése pedig – akárcsak eddig – a maga lehetőségei szerint továbbra is hozzájárul a Hagyományok Háza, a népművészeti egyesületek és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége kiemelt programjainak, projektjeinek támogatásához.

Hölgyeim és Uraim!

A közösségépítés, a nemzedékek közötti ismeretátadás, a tehetséggondozás stratégiai célunk. Ha a néphagyományt nem sikerül a közkultúra részévé tenni, s ha a felnövekvő nemzedéknek nem tudjuk átadni, nagyon gyorsan holt anyaggá válik mindaz, amit akár még a huszadik század végén is elevenként ismerhettünk meg.

E cél érdekében a népi kézművesség terén az egyik legfontosabb feladat az oktatás – képzés, a Népművészet Ifjú Mestere pályázat gondozása, valamint az ehhez kapcsolható tehetséggondozó program.

Rendkívül fontos a közoktatással, a művészeti oktatással való együttműködés, hogy a hagyomány oktatása a közoktatás érdemi részévé váljon. A hagyományba történő belenevelődést ugyanis kicsi korban, a játékkal kell elkezdeni, s a játék élményére lehet később vizuális kultúrát is építeni. Ehhez azonban már kevés a játszóház, elmélyült szakköri, vagy művészeti alapoktatásra, tehát alapos tanulmányokra és gyakorlatra van szükség. A pedagógusok ma ezt a tudást a Népi játék és kismesterségek oktatója elnevezésű, az  Országos Képzési Jegyzékben is szereplő emelt szintű szakképzésben szerezhetik meg,  a tanárképzésben pedig kísérletként az elmúlt tanévben  a Nyugat-Magyarországi Egyetemen indult ilyen képzés. Noha a kézművesség, néptánc, népi játékok, a hagyományoktatás pedagógiai haszna a gyakorlatban is bebizonyosodott, pedagógusaink minderről mégis csak továbbképzés, felnőttképzés keretében szerezhetnek ismeretet, sok esetben saját költségükön. Míg a néptánc, népzene a művészeti alapképzésben jelen van, a kézművességnek ezt eddig  nem sikerült elérnie.  Márpedig az utánpótlás, a népi kultúra magas művészetbe való beemelése anyanyelvi szintű ismeretet kíván, aminek elsajátítását, megszerettetését gyermekkorban kell megalapozni.

Fontos lenne, hogy az örökség szakmákat a képzésben szakmacsoportként kezeljük, hiszen e tudás átadásának finanszírozását, a képző helyek támogatását elsősorban nem a munkaerőpiacnak, hanem annak a célnak kellene meghatároznia, hogy a kulturális örökség átadása kiteljesedhessen. Az Országos Képzési Jegyzék hátrányos átalakítását, a szakmák számának csökkentését csak így kerülhetjük el.

A képzéseken túl továbbra is támogatni kell az alkotó közösségek, alkotóházak működését, mert bennük különböző nemzedékek működnek együtt, s a hagyomány folytonosságát csak ez garantálhatja.

A népi iparművészet sokféle terméke vizuális örökségünket is őrizve és újrateremtve egyszerre nyújthatja az otthonosság érzetét a helyi közösségeknek, s a különbözőség, a kuriozitás élményét a máshonnan származóknak. Ezért a lokális kultúra a kulturális vidékfejlesztés egyik kitörési pontja is lehet. Helyi élelmiszeripari-mezőgazdasági termékek különleges csomagolása, a helyi étel- és italkultúra bemutatásához kapcsolódó eszközök, berendezések, viseletek használata a föleleveníthető hagyományok prezentálásával együtt jelentős turisztikai vonzerőt fejthet ki, s a kulturális turizmusnak egy Magyarországon eddig nem túl fejlett ágazata, a hagyományturizmus kialakulását is megalapozhatja. Módot kell találni arra, hogy a kulturális nemzetegyesítést szolgáló Kárpát-medencei osztálykirándulások programkínálatához is kapcsolódási pontokat találjunk. Kulturális kormányzatunk érdekelt abban, hogy az efféle tevékenységet támogató pályázatok, programok népművészeti szakmai tartalma valóban értékelvű és hiteles legyen, s bízunk abban, hogy ezt a törekvésünket érvényesíthetjük.

A hagyományok megelevenítésével mindez a helyi foglalkoztatáshoz, a népességmegtartó képesség gyarapodásához, a kulturális vonzerő növekedéséhez is hozzájárul. Ennek egyik előfeltétele az igényes, szakmailag minőséget jelentő hiteles kultúraközvetítés. Mindezt segítheti a hungarikum törvény, a helyi értékek lajstromba vétele, a helyi minőségbiztosítási védjegyek rendszerének kialakítása, a zsűrizett népi iparművészeti termékek népszerűsítése, a helyi kézműves termékek üzlethálózatának, műhelygalériáknak a kiépítése.

Engedjék meg, hogy az elhangzottak illusztrálására egy megvalósult jó példát is megemlítsek. Az Új SZÉCHENYI TERV TÁRSADALMI MEGÚJÍTÁS OPERATÍV PROGRAMJA 3.2.3. (Építő közösségek 3. ütem – A) keretében tavaly augusztustól októberig a közép-magyarországi régión kívüli közművelődési intézményeak pályázhattak összesen  hétszázmillió forint keretre  a kreatív iparral kapcsolatos alapkompetenciák fejlesztését elősegítő új tanulási formák témájában. A hét lehetséges megpályázható tevékenység között a kézművesség, ezen belül a játékkészítés helyi hagyományaival, jellemző jegyeivel, területeivel, fejlesztési lehetőségeivel kapcsolatos kompetenciafejlesztő programok létrehozása, az egyéni alkotóképesség társadalmi hasznosulásának módszertani kidolgozása is helyet kapott. A pályázat kiterjedt a formatervezés hagyományaival, funkciójával, gazdasági szerepével, esztétikai követelményeivel kapcsolatos kompetenciák kialakítására, fejlesztésére is. Javaslatként szerepelt a kézműves tevékenységek ismeretátadása, benne az élelmiszer, fa, fém, bőr, agyag, kő, üveg megmunkálása, s egyéb népi mesterségek. A népi iparművészettel foglalkozó alkotók és szervezetek ezentúl is számíthatnak hasonló források megnyitására.

Befejezésül – bátorításul is – hadd idézzem Walter Gropius ma is érvényes gondolatát:

„ Ha az alkotó tevékenység iránt vonzalmat érző ifjúság megint azzal kezdheti pályáját, hogy kézműves szakmát tanul, mint régen, a jövőben a terméketlen művész nem ítéltetik többé tökéletlen művészkedésre, készségei megnyitják előtte a kézművesség útját, ahol jeleset alkothat. Nincs lényegi különbség művész és kézműves között. A művész a kézműves magasabb szintje. Elengedhetetlen valamennyi művész számára, hogy a művesség alapjaival tisztában legyen. Az elkülönülés gőgje ne emeljen falat művészek és kézművesek között!”

Köszönöm figyelmüket!

(Nemzeti Erőforrás Minisztérium)