A kultúráért felelős államtitkár beszéde.
MOM Kupolaterem, Budapest, 2011. november 15.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az idő szemüvegén keresztül nézve minden esemény és minden irodalmi, történelmi vagy közművelődési személyiség felmagasztosul; bizony, az érdeklődő utókor – a közkeletű fámával ellentétben – nem hálátlan, hanem hajlamos a múlt alakjait földi hibáiktól mentesítve megtalálni, és megtisztítva felmutatni őket a saját kora számára. De a velük való foglalkozás itt nagyjából véget is ér: ott vannak szegény szerzők vagy más jelentős személyiségek takarosan elrendezve a polcon, nincsenek földi vágyaik és emberi tulajdonságaik, mindegyikük egyfolytában csak az emberiség megjavításán fáradozik az utókor szemének csalóka fénytörésében, és valamilyen isteni tartalommal telítődve penészedik a kamrában.

Pedig ezek az emberek ugyanúgy éltek, mint mi, valószínűleg ugyanannyit hibáztak, nevettek, szerettek, veszekedtek, lótottak-futottak, ráncolták homlokukat anyagi nehézségeik miatt, és néha bizony a gyerekükre is rákiabáltak. Erről általában hajlandók vagyunk megfeledkezni, mégsem hibáztatom magunkat, mert az emberi ikon- vagy sztárképzésnek mindig ez a menete. És azt el kell ismernünk, hogy ha az egyszeri ember, az utókor kritikus képviselője végigfuttatja magában az emberi tényezők lajstromba vételét, a végén nagy valószínűséggel arra jut, hogy érdekes ugyan a korabeli személyiségek mindennapjaival bajlódni és – Woody Allen zseniális humoreszkje nyomán – a mosócéduláik alapján esztétikai és filozófiai nézeteikre következtetni, de a múlt nagyjainak mégiscsak a szépen elrendezett polcon van a helyük. Csak éppen ne hagyjuk őket penészedni.

Mindezt azért mondtam el, hogy az Erdélyi Helikon íróit kicsit közelebb érezzük magunkhoz, ugyanakkor ne tagadjuk meg tőlük az a megérdemelten kiemelt helyet, amelyet az erdélyi és a magyar kulturális életben vívtak ki maguknak. Tehát egyszerre lássuk őket a barátainknak, akiknek csoportosulásához hasonló irodalmi társaságok ma is szép számmal akadnak a prérin gyönyörködtető változatosság jegyében, ugyanakkor rójuk le tiszteletünket és nagyrabecsülésünket is előttük, hiszen olyasmit hoztak létre, amire az irodalomtörténetnek a magyar kultúra fennmaradásának végéig, megkerülhetetlenül emlékeznie kell.

Mert hasonló helyeken, mai szerzőkként megfordulván, könnyen el tudjuk képzelni, micsoda pajkos vidámsággal telt egyik-másik este a marosvécsi kastélyban az írótalálkozók alkalmával (amit a szemérmes jegyzőkönyvvezető Kiss Jenő nem vetett papírra), ugyanakkor ezek a találkozók nem csak a boldog békeidők iránti nosztalgiánknak adnak tápot; a jelentőségüket sem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen keretet és formát biztosítottak a korabeli, ugyancsak kiemelkedő írók önszerveződésének, ami a civil szféra és a civil kurázsi legfontosabb vívmánya.

Az pedig, hogy az íróként is jelentős Kemény János báró saját kastélyát ajánlotta fel, továbbá megszervezte és házigazdai minőségében gondoskodott a találkozók zavartalan lefolyásáról, egészen csodálatra méltó (látják, mégiscsak vannak különbségek: manapság elég nehéz még elképzelni is ezt a fajta mecénási attitűdöt); a társaság ráadásul annyira jól működött, hogy például még segélyalapot is létrehozott – az ügyintézéssel Szemlér Ferencet és Karácsony Benőt bízták meg.

Ha megnézzük a korabeli fényképeket (melyeknek egy részét a szenvedélyes fotográfus és kinematográfus Kemény János maga készítette), komoly, „transzilván arccal” üldögélő embereket látunk: ugyanakkor a műveket olvasva világossá válik, micsoda széles spektrumú alkotótársaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.

Valahányszor emlékezünk tehát rájuk, a legjobb, ha a kritikátlan utókori hódolatot feloldjuk egy kevés emberközeli viszonyulással, és az eredményül kapott kép lesz talán a legvalóságosabb, az eredetihez legközelebb álló, anélkül természetesen, hogy kizárná magából a kutatói elmélyültségből táplálkozó száraz távolságtartást vagy a művek olvasása nyomán kialakult rajongó szeretetet.

Ez a nagyszabású vállalkozás, amelyre az Alapítvány szervezői kísérletet tesznek, alkalmas keretet biztosít ennek a fajta emlékezésnek: a tíz évre tervezett ünnepségsorozat felöleli majd az 55 szerzőt számláló Erdélyi Helikon teljes tagságát, és meggyőződésem, hogy a minőségi emlékezés – melynek egyaránt része a szerzők kritikai igényű, rendszerben való elhelyezése és az olvasóknak a művek elolvasására való kapacitálása saját jól felfogott gyönyörködésük érdekében – újra behozza a köztudatba az egyik legfontosabb és legrangosabb irodalmi csoportosulást.

És mi lehetne a végső cél, ha nem ez? Tiszteljük meg őket tehát azzal, hogy emlékezünk rájuk, hogy megadjuk nekik az életmű értékelése nyomán megítélt tiszteletet, ugyanakkor hozzuk közelebb őket saját magunkhoz emberként, barátként, szerzőként egyaránt, akiknek a munkáit életünk gyakorlati vonatkozásaira alkalmazhatóan is olvashatjuk.

Én olvastam őket, és ígérem Önöknek, mennyei élvezetekben lesz részük.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Kultúráért Felelős Államtitkárság)