A második világháborús emberi áldozatok megszámlálásának módszertani, etikai és politikai aspektusai - Szőcs Géza beszéde az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata konferencián.
Az Európai Unió létrejöttének történetétől elválaszthatatlan a II. világháború históriája. Pontosabban szólva: elválaszthatatlan az a tény, hogy ebbe, az egész világot megperzselő háborúba Európa majdnem belepusztult. Így nem árt tudatosítanunk, hogy annak az államközösségnek, amelynek bő hét és fél éve Magyarország is tagja, egyik legfontosabb lelki-politikai tartópillérét háborús halottak alkotják, a II. világégés áldozatainak tíz- és tízmilliói. Erkölcsi kötelességünk, hogy naponta szembesüljünk velük.
Ma is tapasztalhatjuk, hogy különféle töltetű politikai manipulációk jegyében, tájékozatlanságból, vagy ami ennél rosszabb: a mindig a felületességnek kedvező indulatból miként élnek vissza az áldozatok számával. A konferencia tágabb helyszínén, Magyarországon maradva, nem mindegy például, hogy 450 ezer vagy 600 ezer honfitársunkat szállították ki ún. „malenkij robotra” a háború után, s ők egyharmad vagy felerészben tértek-e haza, nem mindegy, hogy 450 ezer vagy 600 ezer honfitársunkat szolgáltatták ki az auschwitzi gázkamráknak 1944-ben, s a túlélők száma itt ezrekben vagy tízezrekben mérhető-e. Mindezeken túl azzal is tisztában kell lennünk, hogy hány hadifogoly halt éhhalált, mennyi lengyelt vagoníroztak be és hurcoltak el Szibériába és Kazahsztánba, amíg a III. Birodalom és a Szovjetunió közös határa 1939 októbere és 1941 júniusa között Lengyelország közepén húzódott, hány cseh esett áldozatul a Heydrich elleni merényletet követő náci bosszúnak, mennyi bosnyákkal, horváttal, szerbbel, szlovénnal lett kevesebb a horogkeresztes zászlóval beteríteni akart egykori Jugoszláviában a háború alatt, s a titói megtorlás következtében a háború után, ez időben az áldozatok közt nagy számú magyarral is. Mennyi német hadifogoly tért vissza a Szovjetunióból az 1950-es évek közepén, a reményteljes enyhülés időszakában? Persze tudnunk kell azt is, hogy az 1939 és 1945 között mind nagyobb arányban gépekkel vívott háború polgári halottainak száma jóval meghaladta a harctéren elesett katonákéét. De tudjuk-e, hány angol, német, francia, román, olasz civil esett áldozatul a bombázásoknak? Hányan haltak Európa polgári lakosai közül éhen, estek áldozatul járványoknak, vagy a különféle ki- és áttelepítéseknek, megtorlásoknak?
A kérdések sora folytatható. Voltaképpen minden egyes halottra rákérdezhetnénk, tekintetét, arcvonásait megjegyezhetnénk. Mert a személyesség képes leginkább megrendíteni. Az áldozat elé Európa, a nagyvilág bármely népének neve jelzőül odailleszthető. Áldozatként egy ponton túl mindnyájan egyek vagyunk. Megszámlálhatók, megszámlálandók...
Ezért tartom rendkívül jelentősnek az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata Központ által kezdeményezett és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia e történelmi múltat idéző termében megrendezett tudományos konferenciát. Kívánom, hogy a konferencia címében kitűzött cél szempontjai közösen kidolgozott alappá váljanak a kérdéskör jövőbeni kutatói számára.
(Kultúráért Felelős Államtitkárság)
