Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár május 22-én beszédet mondott a „Művészet a tavon” című kiállításon.

Tisztelt Vendégeink, Kedves Megjelentek, Hölgyeim és Uraim!

Amióta csak létjogosultságot nyert a gyakorlati funkciótól mentes, önmagáért való művészet, azt hiszem, senki sem vonja kétségbe, hogy annak befogadásáért bizony meg kell szenvedni. A szemlélődés komoly erőfeszítéseket követel a nézőtől. Nem lehet lazsálni. Keresni kell és kérdezni, elemekre bontani és újra összerakni, érezni és értelmezni. Látni, nem csak nézni. Mindezt sok-sok munkával. Lélekkel és indulattal.

Nos, ezúttal olyan tárlatot adunk át a kíváncsi nyilvánosságnak, ahol a befogadásért – egy részéért legalábbis − szó szerint is meg kell szenvedni. Ha valaki egészen közelről meg kívánja tekinteni az „Art on lake” kiállítás alkotásait, nemcsak szellemi munícióra, de izomerőre is szüksége lesz: lapátot kell ragadnia, be kell eveznie a Városligeti-tó vizére. Íme, egy valódi performance, aminek a részei lehetünk: tájkép szobrokkal és ladikokkal.

14 európai uniós ország 25 művészének alkotása költözött most ebbe a különleges kiállítótérbe, a Szépművészeti Múzeum és az elkötelezett kurátorok hathatós munkája jóvoltából. A szokatlan terep, a folyékony közeg egyszerre szépséges és meghökkentő. Huszonöt, egyenként nagyon különböző alkotás áll össze voltaképp egy huszonhatodik alkotássá: a tóparti összképpé.

Mindez egyszerre halálosan komoly és végtelenül játékos. Vagyis olyan, mint a művészet maga.

A meghívott művészek pontosan ide, erre a vízfelületre álmodták, avagy alakították át látomásaikat. Sajátos köztér jött létre. Ahol a „köz”, tehát a közönségből verbuválódó közösség elkötelezett látogatókat, de véletlenszerű lófrálókat is jelent. A „tér” pedig sokkal izgalmasabb egy átlagos, emlékművet rejtő parknál.

Jó ideje immár, hogy a világ művészei minden lehetséges módon keresik az emberekkel való találkozás szabálytalan, nem akadémikus formáit. Elhagyják az egyszínű falak szűk festménykereteit, a tárlók és talapzatok fogságát. A reneszánsz óta a harc azért folyt, hogy a művészet kitörjön az illusztrációs és kulissza szerepeiből, és önmagáért legyen izgalmas. A múzeumokat a művészet szabadságharca hívta életre: hiszen kellettek olyan fórumok, ahol találkozni lehetett azokkal a létrehozott értékekkel, amelyek nem egy konkrét helyre, hanem egyszerűen csak nyilvánosságra születtek. A Városligeti-tó a maga körbecsónakázható remekeivel most tényleg minden korlátot lebont (csak egyet látok a vízben, azt is növényként kihajtva), és a végletekig demokratizálja a nyilvánosságot. Bárki élménydús találkozást élhet át 25 izgalmas alkotással.

A nagyszerű gondolkodó, filozófus és író Hamvas Béla szerint „A szellem hirtelen és váratlan megnyilatkozása a társadalomban az, amit általában és bizonyos tekintetben és értelmezésben botránynak nevezünk.” És kell-e – kérdem én – ennél kreatívabb és jótékonyabb „botrány”, mint vízre vinni az európai kortárs művészet színe-javát?

S bár ezt a kiállítást hosszas előkészület, együttgondolkodás, közel háromévnyi nemzetközi munka, gondos tárgyalások sora előzte meg, a befogadók szempontjából nyugodtan minősíthetjük hirtelennek és váratlannak, a szokatlansággal megkapónak, rabul ejtőnek.

Hölgyeim és Uraim!
A magyar nyelv rendkívül leleményes. Számos vízzel kapcsolatos szólás birtokában ezt a színes európai megmutatkozást látva valami olyasmit élünk át, hogy mi, magyarok immáron esztendők óta „egy csónakban evezünk” az Európai Unió országaival. A múltunkkal és a jövőnkkel oly mértékben vagyunk egymásra utalva, hogy a mindennemű válságok közepette csak együtt lehetünk „kint a vízből”.

Magyar uniós elnökségünk fél esztendejében járva talán még ennél is fontosabb üzenet, hogy van mondandónk egymásnak. Egy közös nyelvet egészen biztosan beszélünk: a képzőművészet nagyon árnyalt, nagyon kifejező, szótár és tolmács nélkül is érthető nyelvét.

Kérem, fogadják örömmel és a szabad ég alá illő nyitottsággal ezt a sajátos seregszemlét. Ezen a nem éppen hétköznapi helyszínen, ami valaha mocsár volt, ahol Mária Terézia kérésére ültettek először fákat. S ahol több mint száz esztendővel ezelőtt a magyarok hagyományaikat és európai identitásukat próbálták megfogalmazni ezeréves jelenlétünket éltető, millenniumi ünnepségekkel.

Itt ma kortárs, belga, cseh, finn, angol, francia, holland, lengyel, német, olasz, osztrák román, spanyol, szlovák és magyar művészek kérik az Önök figyelmét. Köszönjük, hogy elvállalták a felkérést, és játszótársainkká lettek ebben az izgalmas kalandban.

Mivel a pihenést, kikapcsolódást szolgáló helyen vagyunk, bizonyára sokan lesznek, akik csupán véletlenül erre sétálva akadnak rá a szó szerint átszellemült, vagyis szellemmel, gondolattal telítődött tóra. Nagyon remélem, hogy az ő tudattalan rácsodálkozásuk is éppoly kellemes-kalandos szemlélődésbe oltódik, mint a tudatos kultúrafogyasztók érdeklődése.

Innen néhány lépésre, a tér túloldalán, a Szépművészeti Múzeum épp a magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb korszakát, a 20. század első évtizedét, a Nyolcak festőcsoport egykori tárlatait idézi meg. A Nyolcak közös megmutatkozásai annak idején az egész hazai kulturális életnek pezsdületet hoztak. A képek között felolvasásokat, koncerteket tartottak. Maga Bartók Béla is ősbemutatóval rukkolt elő az esztétikailag és törekvéseivel inspiráló közegben.

Azt hiszem, hogy az „Art on lake” is sokkal több, mint látványos parádé. A feldolgozott témák, a tapintható üzenetek olyan párbeszédes teret hoznak létre, amelynek jólesik a részévé válni.

Érdemes elfogadni ezúttal a Városligeti-tó inspirációs ajánlatát, és engedni a csábításnak. Csak gazdagodhatunk benne és belőle.

(kormany.hu)